Ország-Világ, 1978. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-06 / 49. szám
B V9 'SIS9 '«Ni/» Emlékezések Szerafimovicsra Szerafimovics a húszas évek nagy szovjet írógenerációjának tagja, Furmanov és Fagyejev nemzedéktársa. Világhírét az 1924-ben írt Vasáradat című regényének köszönheti, amelyben a Kubany vidékén zajló polgárháborús harcoknak állított emléket. A nálunk is népszerű regény hőse maga a tömeg, amelyből a harcok során forradalmi közösség válik. Nemrégiben a Szovjetszkij piszátyol kiadó kötetet jelentetett meg Kortársak emlékeznek Szerafimovicsra címmel. E kötet ötvennyolc szerzője, Szerafimovics pályatársai és barátai, hitelt érdemlő portrét festenek az íróról, akit már kora ifjúságában „nagy realistának” titulált Lev Tolsztoj és Korolenko, s akit a fiatalabbak tanítójukként, példaképükként emlegetnek. A forradalom harmadik évében Marietta Saginyan a következőket írta egy, Szerafimovicshoz címzett levelében: „Nem is tudja elképzelni, micsoda támaszt, útmutatást és biztonságot jelent nekünk a maga művészete, a maga viselkedése... Bármi történik, az első kérdésünk ez: Mit szól ehhez Szerafimovics? Mit szól Biok?” Szerafimovics már a forradalom első éveiben hozzálátott az új irodalmi, művészeti élet megszervezéséhez. Az Izvesztyija és a Pravda szerkesztőségében dolgozott, a népművelési népbiztosság irodalmi részlegét vezette, s ugyanakkor az Irodalmi és Kritikai Intézetet is. Ma már csak kevesen emlékeznek arra, hogy 1921 júniusában az ő javaslatára alakult meg a Proletárírók összoroszországi Szövetsége is. Hatvan évvel ezelőtt jelent meg az első szovjet irodalmi-művészeti képes folyóirat, a Tvorcsesztvo (Művészet), amelynek a polgárháború idején Szerafimovics volt a főszerkesztője. A kezdet kezdetén — mint azt a Szerafimovicsra emlékező kötetből megtudjuk — nem érkezett elég anyag az új folyóirat számára, s ezért a főszerkesztő különböző álneveken maga írta a folyóiratban megjelenő csaknem valamenynyi novellát és cikket. .. Lakása a művészek találkozóhelye volt. Itt olvasta fel Furmanov a Zendülés című regényét, itt vitatták meg először Gladkov Cementjét. Hidas Antal, aki szintén gyakori vendége volt Szerafimovicsnak, egy kedves esetet ír le: Szerafimovics mellett egyik alkalommal egy nem túl magas növésű, hallgatag fiatalember ült. Hidas úgy tippelte, hogy a házigazda rokona lehet, aki nem ért az SZÍNHÁZ Danton halála, avagy a dialektika arabeszkje Milyen lehet? Akik a törvényeit ismerik, nem biztos, hogy találkoztak is vele. És sokan vannak nem filozófia-viseltek, akik ismerik, s akiket életük minden percében lelkesedéssel tölt el, hogy alávethetik magukat irgalmatlan játékszabályainak. Elég ehhez egy olyan apa, aki végső és végleges válaszokat sürgető gyermekét egy tétova vállrándítással és egy bátorító, cinkos mosollyal ajándékozza meg. Az ilyen gyerek húsz év múlva tudni fogja, hogy bár a döntés szabadsága bizonyos tekintetben filozófiai képtelenség, az élete árán is meg kell őriznie döntési szabadságát, s egy cseppet sem fog csodálkozni azon az igazságtalanságon, hogy a történelem legfeljebb megbízásokat ad bűntettekre, felmentést nem. A dialektika maga válik látvánnyá Büchner Danton halála című drámájában a Nemzeti Színház színpadán, Székely Gábor rendezésében. A Nemzeti Színház új vezetősége mutatkozott be a nézőknek ezzel a produkcióval, s úgy érzem, hogy a bemutatkozás a legszerénytelenebb reményeket is felülmúlta. A múlt század első felében élt és nagyon fiatalon elhunyt német drámaíró huszonkét éves korában írta a Danton halálát. Ez a szereplők számát tekintve is monstre darab (főszereplők: Kállai Ferenc, Kálmán György, Cserhalmi György, Csomós Mari) gondolatilag legalábbis háromrétegű : 1. (ha tetszik: tézis) Forradalom idején a történelem szinte megszemélyesül, s mindent elsöpör, ami önfejlődésének útját próbálja állni; a legnagyobb politikusok is bábok csupán hatalmas kezében: szájukkal ő beszél, agyukba ő ültet gondolatokat, s ő dobja félre őket, ha küldetésük lejárt; a forradalom felfalja saját fiait. 2. (ha tetszik: antitézis) A hatalmat birtoklók mind a forradalom szekerén ülnek, de csak a kiválasztottak hajtják jó irányba a szekeret. 3. (ha tetszik: szintézis) Cselekedj úgy, ahogy a lelkiismereted diktálja, és közben reménykedj, hogy a kiválasztottak közé tartozol. Székely Gábor rendezői teljesítménye, színészvezetése imponáló. Az előadás olyan, mint egy eleven anyagból készült hatalmas építmény, amely egyszerre stabil — tízévi együttműködés után se lehetne a színészgárda játéka összehangoltabb — és dinamikus. Székely a színpadot a halálvágy és a halálfélelem, a szenvedély és a kifulladás, az erőszak és a szabadság találkozóhelyévé tette, s az érintkezési pontok mentén egy arabeszk rajzolódott ki a szemünk előtt: a dialektika arabeszkje. Kamarsay Ildikó Fotó: MTI — Benkő Imre A ló legendája „Van magasztos öregség, van utálatos, és van szánalmas öregség. Van olyan, amely egyszerre utálatos is, meg magasztos is. A tarka ló öregsége ehhez a fajtához tartozott” — írja Tolsztoj szép novellájában, a Holsztomerben. A lovak „lelkivilágának” ábrázolása — s ez, ha meggondoljuk, nem is olyan furcsa — mély emberismeretre vall. Az üldözött ló, amelyet tarkasága miatt vetnek ki a ménesből, hosszú kálváriát jár. Kiherélik, eladják, agyonhajszolják, újra eladják, míg végül öregségére visszakerül oda, ahonnan elindult... Vérbeli színházi ember Mark Rozovszkij, aki az elbeszélésben egy igazi dráma lehetőségét fedezte fel. Színpadra alkalmazta, zenét szerzett hozzá, s az első szovjet előadást maga rendezte, csak ezután mutatta be Leningrádban Tovsztonogov híres színháza. PORTRÉ ALBERTINA KRISZTINA Veszprémi lány, öt évvel ezelőtt egyszerre jelentkezett a Színművészeti Főiskolára és a jogra. Amire igazából maga sem számított, azonnal fölvették a Színművészetire. Tavaly — még mint főiskolás, Várkonyi Zoltán növendéke — háromszáz estén játszott a Vígszínházban. Idén — már mint „tag” — nyolc darabban lép fel, majdnem minden este színpadon van. S délelőttönként, Várkonyi irányításával, Örkény István Pisti a vérzivatarban című „groteszk játékában” próbál. Bemutató január 20-án. Nem vádolhatjuk a Vígszínházat azzal, hogy feladatok híján csak tengenek-lengenek fiatal színészei. Peremartoni Krisztina első igazán fontos szerepét Witold Gombrowicz Operettjében játssza. Abban a felfokozott érdeklődéssel várt, majd a legellentétesebb véleményeik pergőtüzébe került előadásban, amely mindenképpen az évad egyik szenzációjának számít, ő a — nevezzük így — szubrettje ennek a filozofikus ál-operettnek. Ő Albertina, aki képletes értelemben és — horribile dictu — a maga valóságában is megjeleníti az „örökifjú meztelenséget”, az „örökké meztelen ifjúságot”. Arról faggatjuk, hogyan sikerült létre OC .