Ország-Világ, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-50. szám)
1979-09-19 / 38. szám
EHH2SH1D A fenti képet mostanában közölte a Franciaországban megjelenő „Que Me” című jobboldali folyóirat azzal, hogy vietnami menekülteket ábrázol, akiket elüldöznek a szocialista Vietnam hatóságai. A lap nem mulasztja el, hogy ez alkalommal is embertelenséggel, az emberi jogok megsértésével vádolja Vietnamot, az utóbbi hetek és hónapok nyugati propagandájának szellemében. Senki sem tagadja, hogy vannak vietnami „menekültek”, pontosabban léteznek — nem is kevesen — olyan emberek, akik el kívánják hagyni Vietnamot. Ezeknek egy része a bukott rendszer tisztségviselője, katonatisztje vagy más haszonélvezője volt; másik részüket az úgynevezett hoák alkotják — Maláta előtt két nappal egymillió embert vezetett a teheráni Behest Zahra temetőbe, ahol ünnepélyesen megemlékeztek a tavaly szeptemberi Fekete Péntek áldozatairól — a katonák a Dzsaleh téren tüzet nyitottak a diktatúra ellen tüntető tömegre, így kezdődött a sah uralmát elsöprő forradalmi folyamat. Halála után egy nappal több mint egymillió ember kísérte el utolsó útjára. Amikor Iránban jártam, rossz szót nem hallottam róla, ami — tekintetbe véve a jelenlegi körülményeket — igen nagy dolog. A bazári kereskedők, akik tajtékozva szidták Khomeinit, Taleghani ajatollahot „a mi emberünknek, a mi reményünknek” nevezték. A forradalom oldalára álló zsidók — a közel háromezer éves zsidó közösség elkötelezett vezetői — valóságos védőszentjüknek tekintették. Dicsérték a magukat marxistáknak valló fedajinok, dicsérték a mudzsahidinek, az iszlám forradalmárok. Bírálni még azok sem bírálták, akik Bakthiar, a sah által kinevezett utolsó miniszterelnök visszatérésében reménykedtek. Mi lehetett ennek a páratlan népszerűségnek a titka? Mi lehetett az oka annak, hogy a múlt hónapban, amikor megválasztották az alkotmányt kidolgozó szakértői testületet, amelybe Teherán tíz képviselőt delegált, Taleghani több mint 2 millió szavazatot kapott, többet, mint a kilenc másik együttvéve? Némelyek azt állították, hogy a főpapok testületében ő képviselte a baloldalt, ő volt a „vörös ajatollah”. Igaz, azt vallotta, hogy az istenhit és a szocializmus igenlése nem összeférhetetlenek. „Nincs ebben semmilyen ellentmondás. A francia forradalom és az orosz forradalom idején a papság a kiváltságosok oldalán állt, a kiváltságosok tartották el őket. Bennünket viszont a nép választott ki, hogy kifejezésre juttassuk akaratát.” De vajon pontos-e a baloldal kifejezés, helyes-e az a képlet, hogy Khomeini a jobboldalt, míg Taleghani a baloldalt képviselte? Aligha. Ami a megdöntött rendszer iránt érzett gyűlöletet, a fogyasztói társadalom értékrendjének megvetését, a szegények és jogfosztottak ügye felkarolását illeti nem volt különbség köztük. És különben is: mindkettőjük szellemi atyja az a két éve meghalt Ali Sariati volt, aki az iszlám forradalmi elkötelezettségét hirdette. Aligha lehetett Taleghaninál „jobboldalibb” az a Khomeini, aki a minap így fogalmazott: „Aki a próféták és osztályeredetük kérdését tanulmányozza, s megvizsgálja, kikkel álltak szemben, felismeri: az elnyomott és kizsákmányolt osztályokból származtak, mozgósították a népet azokkal szemben, akik a szegényeken élősködtek ...” Ennyit Khomeini jobboldaliságáról. A különbséget másutt kell keresnünk. A sah foglya — és a távolság foglya Amikor a sah 1963-ban a kényszerkapitalizálás „fehér forradalmát” elindította, és öszszecsapott a síita főpapokkal, Khomeini száműzetésbe ment, Taleghani, a teheráni hívők elismert vezetője viszont maradt. Szervezte az ellenállási mozgalmat, amelynek katonai szárnya, a mudzsahidinok halált megvető bátorsággal küzdöttek, és ezrével haltak meg a kivégzőosztagok előtt és a Savak kínzókamráiban. Taleghanit sem kímélte a rendszer: több mint tíz évet töltött különböző börtönökben, ahol szörnyűségesen megkínozták, s alighanem az itt elszenvedett sérülések végeztek vele, alig egy évvel kiszabadulása után. Taleghani sok mindenkivel találkozott a börtönévek során , baráti kapcsolatot alakított ki a fedajinokkal és a kommunistákkal, meggyőződve arról, hogy ezek az emberek éppen olyan elkötelezettek, mint ő. És ha börtönből is, de látta az iráni változásokat, azt a lenyűgözően gyors, bár torz fejlődést, amely visszavonhatatlanul elvárosiasította az irániak egy részét, amely polgárjogot szerzett a technikai civilizációnak, s Teheránt, az álmos, félmilliós kisvárost csaknem hatmilliós világvárossá duzzasztotta fel, miközben az „új teherániak” legalább fele — a faluról menekülve — a jogfosztottak és nincstelenek életét élte. És Taleghani minden idegszálával érezte az iráni valóság ravasz ellentmondásait, azt, hogy a nagy célt, a szegények boldogulását szolgáló iszlám köztársaságot csak óvatosan, rugalmasan, körültekintően, más elkötelezettekkel szövetségben lehet megvalósítani. A népmozgalom tavaly októberben szabadította ki a börtönből, ő szervezte a Bakthiarkormányt megdöntő utolsó tüntetéseket, ő készítette elő a Franciaországból visszatérő Khomeini fogadtatását. Míg Taleghani a sah foglya volt, addig Khomeini a távolságé. Tizenöt évet élt száműzetésben, s mindig azt az Iránt látta maga előtt, amelyet éppen elhagyott: tízezrek alszanak éjjelente a teheráni járdákon, falun a tanítók ebéd helyett kiviszik a gyerekeket a rétre, ahol állatok módjára füvet legelnek, az ország jövedelmét eltékozolják a hatalmasok, az egész ország egyetlen borzalmas lepratelep, alkoholistákkal, kábítószeresekkel, prostitúcióval. Itt kell vaskézzel rendet teremteni, prófétai szigorral büntetve a bűnösöket, irgalmatlanul széttaposva a rothadt gyümölcsöt, nehogy megfertőzze az egészségeseket. És miközben Khomeini a régi Iránt maga előtt látva próbálta átformálni az újat, Taleghani a józan mérséklet jegyében az azok a kínai nemzetiségű viet-A FOTÓ BIZONYÍT? Ajatollah-sirató Az utolsó felvétel