Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-18 / 38. szám
VITA RÉSZEG HALÁL A VOLÁN Az áldozat, a családja... és egy tettes A vonal végén izgatott férfihang. Be sem mutatkozik, rögtön indulatosan kezdi: — Maguknál, úgy látszik, a halálnál kezdődik a tragédia! Olvastam a cikket, az emberi felelőtlenség riasztó példáit. De miért gondolják, hogy csak a halálos balesetekről kell írni?! Mielőtt közbeszólhatnék, máris folytatja, mint aki nem is vár választ a kérdésére. — Azt sem lehet mondani, hogy csak a halál a helyrehozhatatlan. Ha azt hiszik, hogy csak az úttesten, papírral letakart holttest az elborzasztó látvány, akkor tévednek. Csak azért nem hívom ide magukat, hogy fotózzanak le, mert a családomat sajnálom. Nekik mindenképpen az lett volna jobb, ha holtan maradok ott az autó alatt. — Elnézést kérek, ha röviden is, de mondja el: mi történt? A vonal másik végén a telefonáló mély lélegzetet vesz, érezhetően igyekszik árgyilagos, kevésbé induitos hangon folytatni. — Két éve történt. . . Szentendrére mentem kocsival a családomért. A Lupa-szigeti kereszteződésnél különösebben nem fékeztem, mert a megengedettnél kisebb sebességgel mentem, és főútvonalon, tehát biztos voltam benne, hogy a mellékútról közeledő teherautó megáll. Tévedtem. Ez a tévedés két lábamba került, és abba, hogy 37 éves koromra mozdulatlanságra vagyok ítélve örökre ... A teherautó vezetőjét, aki tökrészegen ült a volán mögött ... három évre ítélték és két évre — érti, uram, két, azaz kettő évre eltiltották a járművezetéstől?!* — Bizonyára voltak enyhítő körülmények — próbálkozom, de rögtön kiderül, hogy közbeszólásom csak olaj a tűzre. — Igen, ezt mondta ki a bíróság is. De enyhítő körülmény minden gyilkosnál van ... — Ne haragudjon, de az a sofőr mégsem tekinthető gyilkosnak... — Tudom, mert — maguk szerint — csak akkor gyilkos a tettes, ha meghal az áldozat. . . Tudom, a halált okozó gondatlanság nem emberölés, nem gyilkosság — a jog szerint. De engem nem a jog betűi érdekelnek .. . Értse meg, már nem is csak a magam tragédiája foglalkoztat.. . Valahogy már berendeztem az életemet, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Szerencsére a családom megértő, még a gyerekeim is csodálatosan viselkednek. Még mosolyogni is tudnak, ha velem vaknak, csak az elején láttam a szemükben, mennyire elborzadnak, ha a roncs apjukra néznek. Igaz, én is igyekszem magam hasznossá tenni... — De nem az én tragédiámról akartam beszélni, hanem arról, hogy többé ne fordulhasson elő ilyen borzalom . . . Jó, ne legyünk naivak. De tenni kell valamit, hogy aki iszik, azt ne engedjék a volán mögé .. . Mit kell ezért tenni?! Azt nem tudom. De ne csak a halottak számát sorolva követeljék az erélyes intézkedést. Az örökre megnyomorítottak nevében hívtam . .. Szervezzünk találkozót, ahol a magamfajták közé küldjék el az ittas vezetésen kapott autóvezetőket. Hátha bennünket látva, hallva megértik a felelősségüket... A lakásomon cseng a telefon, halk, bizonytalan hangú nő kérdezi: — Azzal az újságíróval beszélek, aki az Ország-Világban a részeg autósokról írt? Elnézést hogy otthon zavarom, de a szerkesztőségben nem találtam meg, és nem volt nyugtom, amíg el nem mondhatom, hogy ... Visszafojtott sírást hallok. — Megmondhatom a nevemet, habár nem az a fontos. Hiszen a cikkben is csak az áldozatok nevének kezdőbetűit idézte . . . Ezt köszönöm ... Tulajdonképpen ezért volt bizalmam felhívni. Éreztem, hogy a cikk nem a sebeket akarja feltépni . . . Az én kisfiam . . . volt... az a Cs. Lacika, akiről azt írta, hogy „élt hat évet” .. . és mint ahogy most is megírták, a járdán állt, várja, amíg zöldre vált a lámpa. Állt nyugodtan . . . és akkor . . . egy autó felszaladt a járdára és . . . Azt mondják, azonnal meghalt, nem szenvedett sokáig ... De én ... Az anya a könnyeit nyeli. Várok, amíg újra meg tud szólalni. — A férjem külföldön volt, amikor Lacikát... A férjem megbecsült ember a szakmájában, és nagy jövő előtt állt, mint külkereskedő. Azelőtt elég türelmetlen ember volt. Amikor hazajött a temetésre, alig ismertem rá. Nem, nem tört össze. Más lett. Ijesztően nyugodt. És semmi más nem érdekelte, mint hogy engem vigasztaljon. Olyan beosztást kért, amelyben nem kell többet utaznia. . . Érti? Mindezt azért, mert látta, hogy nekem milyen nehéz .. . Most gyereket várok . . . Érti? . .. Gyereket, akit nem bánattal, hanem örömmel fogadunk . . . De félek . .. Ezt csak azért merem elmondani, mert nincs itthon a férjem. Előtte nem mutatom .. . Nem a szüléstől félek ... Ki védi meg a most nagyon várt gyerekünket? ... Ez az, ami nem derült ki a megjelent cikkből .. . Kérem, ne nyugtasson meg holmi bölcsességgel .. . Persze, hogy csupán rendelkezéssel nem lehet megoldani. De figyelni fogom, hogy kapnak-e olyan választ az illetékesektől, ami reményt nyújthat arra, hogy a gyerekeink ... a gyermekünk, akit novemberre várunk, nem áldozatnak születik, részeg halál áldozatának. * Telefonhoz hívnak. Erélyes férfihang, tisztelettudó bemutatkozással kezdi, és azt tudakolja, hogy van-e elég időm végighallgatni. Amikor érzi, hogy gondolkodom a válaszon, gyorsan hozzáteszi: — Az ittas vezetőkről írt cikkét a börtönben olvastam. Pontosabban a szabaduló szobán, ahová azok után kerültem, hogy letöltöttem a kétévi büntetésemet, amire halált okozó ittas járművezetés miatt ítéltek. A telefonáló hallgat, mint aki bizonyos benne, hogy ezek után az újságírónak feltétlen lesz ideje a vele való beszélgetésre. — Beszéljünk meg egy időpontot és találkozzunk személyesen — javaslom. — Később azt sem bánom, de most frissiben el akartam mondani, mi járt az eszemben, mielőtt kiléptem a börtön kapuján. Azután, hogy melegében elolvastam a vitaindító cikket... A tényekről annyit, hogy akkor éppen egyéves volt a jogosítványom, azt ünnepeltük meg a családdal. Nem tudom, mi ütött belém, hogy én is megittam vagy fél liter bort meg étvágycsináló MÖGÖTT ként két pohár Martinit. Tulajdonképpen nem is esett jól, hiszen máskor se szoktam inni. Nekem nem volt nehéz megállni, hogy mindig józanul üljek a volán mögé, de akkor ott... Ki tudja ... ? Mindenesetre eszembe se jutott, hogy megárthat vagy egyáltalán árthat az a kevés, amit megittam . . . A gyorsbeszédű férfi szünetet tart, önkéntelenül is jelezve, hogy most jön a lényeg. — Hazafelé menet esett az eső és a világítástól csillogott az úttest. Talán kétszáz méterre lehettünk a lakásunktól, amikor — nem tudom honnan — egyszer csak egy fekete alakot láttam, aztán egy puffanás. Tovább hajtottam, pedig a feleségem kiabált, hogy valakit elütöttem. Beálltam a ház elé és ültem a helyemen, mozdulni se tudtam. Feleségem kiugrott a kocsiból, visszaszaladt. .. Csak utólag tudtam meg, hogy ő telefonált a mentőkért. Én csak akkor léptem ki a kocsiból, amikor már a rendőrjárőr is ott volt. Egész éjjel bent voltam a kórházban. Az idős néni hajnalban halt meg anélkül, hogy magához tért volna... A legnagyobb pofon akkor ért, amikor a feleségem vallomása alapján cserbenhagyóként mondták ki az ítéletet. .. Nem, nem kell védenie őt. Éppen két évet ültem a börtönben, de neki köszönhetem, hogy most valamivel nyugodtabb a lelkiismeretem. Még annyit, hogy 44 éves vagyok, diplomás közgazdász, de két börtönévem alatt se tudtam kiszámítani, mennyi kárt okozott az a néhány deci alkohol . . . Hogy miért hívtam fel? Mert azt akartam, hogy tudja: nem minden ittas járművezetésért elítélt ember utolsó gazember. * Részletek három „forró dróton” elmondott vallomásból. Várjuk olvasóink írásban megfogalmazott véleményét, javaslatait. PÁLOS MIKLÓS A múlt heti számunkban kezdeményezett vitára szokatlanul gyorsan reagáltak az olvasók: telefonon beszélgettek szerkesztőségünkkel .A járművezetéstől való eltiltás természetesen a büntetés letöltése utáni időszakra vonatkozik. TA szerk.) ORSZÁG-VILÁG 123