Ország-Világ, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-09-18 / 38. szám

VITA RÉSZEG HALÁL A VOLÁN Az áldozat, a családja... és egy tettes A vonal végén izgatott férfihang. Be sem mutat­kozik, rögtön indulatosan kezdi: — Maguknál, úgy lát­szik, a halálnál kezdődik a tragédia! Olvastam a cikket, az emberi felelőt­lenség riasztó példáit. De miért gondolják, hogy csak a halálos balesetek­ről kell írni?! Mielőtt közbeszólhat­nék, máris folytatja, mint aki nem is vár választ a kérdésére. — Azt sem lehet mon­dani, hogy csak a halál a helyrehozhatatlan. Ha azt hiszik, hogy csak az úttes­ten, papírral letakart holt­test az elborzasztó lát­vány, akkor tévednek. Csak azért nem hívom ide magukat, hogy fotózzanak le, mert a családomat saj­nálom. Nekik mindenkép­pen az lett volna jobb, ha holtan maradok ott az autó alatt. — Elnézést kérek, ha röviden is, de mondja el: mi történt? A vonal másik végén a telefonáló mély lélegzetet vesz, érezhetően igyekszik árgyilagos, kevésbé indu­­itos hangon folytatni. — Két éve történt. . . Szentendrére mentem ko­csival a családomért. A Lupa-szigeti keresztező­désnél különösebben nem fékeztem, mert a megen­gedettnél kisebb sebesség­gel mentem, és főútvona­lon, tehát biztos voltam benne, hogy a mellékútról közeledő teherautó megáll. Tévedtem. Ez a tévedés két lábamba került, és ab­ba, hogy 37 éves koromra mozdulatlanságra vagyok ítélve örökre ... A teher­autó vezetőjét, aki tökré­szegen ült a volán mö­gött ... három évre ítélték és két évre — érti, uram, két, azaz kettő évre eltil­tották a járművezetés­től?!* — Bizonyára voltak enyhítő körülmények — próbálkozom, de rögtön kiderül, hogy közbeszólá­som csak olaj a tűzre. — Igen, ezt mondta ki a bíróság is. De enyhítő körülmény minden gyil­kosnál van ... — Ne haragudjon, de az a sofőr mégsem tekint­hető gyilkosnak... — Tudom, mert — ma­guk szerint — csak akkor gyilkos a tettes, ha meg­hal az áldozat. . . Tudom, a halált okozó gondatlan­ság nem emberölés, nem gyilkosság — a jog szerint. De engem nem a jog betűi érdekelnek .. . Értse meg, már nem is csak­ a magam tragédiája foglalkoztat.. . Valahogy már berendez­tem az életemet, ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni. Szerencsére a családom megértő, még a gyerekeim is csodálatosan viselkednek. Még moso­lyogni is tudnak, ha ve­lem vak­nak, csak az ele­jén láttam a szemükben, mennyire elborzadnak, ha a roncs apjukra néznek. Igaz, én is igyekszem ma­gam hasznossá tenni... — De nem az én tragé­diámról akartam beszélni, hanem arról, hogy többé ne fordulhasson elő ilyen borzalom . . . Jó, ne le­gyünk naivak. De tenni kell valamit, hogy aki iszik, azt ne engedjék a volán mögé .. . Mit kell ezért tenni?! Azt nem tu­dom. De ne csak a halot­tak számát sorolva köve­teljék az erélyes intézke­dést. Az örökre megnyo­morítottak nevében hív­tam . .. Szervezzünk talál­kozót, ahol a magamfajták közé küldjék el az ittas vezetésen kapott autóveze­tőket. Hátha bennünket látva, hallva megértik a felelősségüket... A lakásomon cseng a te­lefon, halk, bizonytalan hangú nő kérdezi: — Azzal az újságíró­val beszélek, aki az Or­szág-Világban a részeg autósokról írt? Elnézést hogy otthon zavarom, de a szerkesztőségben nem találtam meg, és nem volt nyugtom, amíg el nem mondhatom, hogy ... Visszafojtott sírást hal­lok. — Megmondhatom a nevemet, habár nem az a fontos. Hiszen a cikkben is csak az áldozatok nevé­nek kezdőbetűit idézte . . . Ezt köszönöm ... Tulaj­donképpen ezért volt bi­zalmam felhívni. Éreztem, hogy a cikk nem a sebe­ket akarja feltépni . . . Az én kisfiam . . . volt... az a Cs. Lacika, akiről azt ír­ta, hogy „élt hat évet” .. . és mint ahogy most is megírták, a járdán állt, várja, amíg zöldre vált a lámpa. Állt nyugodtan . . . és akkor . . . egy autó fel­szaladt a járdára és . . . Azt mondják, azonnal meg­halt, nem szenvedett so­káig ... De én ... Az anya a könnyeit nye­li. Várok, amíg újra meg tud szólalni. — A férjem külföldön volt, amikor Lacikát... A férjem megbecsült ember a szakmájában, és nagy jövő előtt állt, mint kül­kereskedő. Azelőtt elég türelmetlen ember volt. Amikor hazajött a teme­tésre, alig ismertem rá. Nem, nem tört össze. Más lett. Ijesztően nyugodt. És semmi más nem érdekelte, mint­ hogy engem vigasz­taljon. Olyan beosztást kért, amelyben nem kell többet utaznia. . . Érti? Mindezt azért, mert látta, hogy nekem milyen ne­héz .. . Most gyereket vá­rok . . . Érti? . .. Gyereket, akit nem bánattal, hanem örömmel fogadunk . . . De félek . .. Ezt csak azért merem elmondani, mert nincs itthon a férjem. Előtte nem mutatom .. . Nem a szüléstől félek ... Ki védi meg a most na­gyon várt gyerekünket? ... Ez az, ami nem de­rült ki a megjelent cikk­ből .. . Kérem, ne nyug­tasson meg holmi bölcses­séggel .. . Persze, hogy csupán rendelkezéssel nem lehet megoldani. De fi­gyelni fogom, hogy kap­nak-e olyan választ az il­letékesektől, ami reményt nyújthat arra, hogy a gyerekeink ... a gyerme­künk, akit novemberre várunk, nem áldozatnak születik, részeg halál ál­dozatának. * Telefonhoz hívnak. Eré­lyes férfihang, tiszte­lettudó bemutatkozással kezdi, és azt tudakolja, hogy van-e elég időm vé­gighallgatni. Amikor ér­zi, hogy gondolkodom a válaszon, gyorsan hozzá­teszi: — Az ittas vezetőkről írt cikkét a börtönben olvastam. Pontosabban a szabaduló szobán, ahová azok után kerültem, hogy letöltöttem a kétévi bün­tetésemet, amire halált okozó ittas járművezetés miatt ítéltek. A telefonáló hallgat, mint aki bizonyos benne, hogy ezek után az újság­írónak feltétlen lesz ideje a vele való beszélgetésre. — Beszéljünk meg egy időpontot és találkozzunk személyesen — javaslom. — Később azt sem bá­nom, de most frissiben el akartam mondani, mi járt az eszemben, mielőtt ki­léptem a börtön kapuján. Azután, hogy melegében elolvastam a vitaindító cikket... A tényekről annyit, hogy akkor éppen egyéves volt a jogosítvá­nyom, azt ünnepeltük meg a családdal. Nem tudom, mi ütött belém, hogy én is megittam vagy fél liter bort meg étvágycsináló­ MÖGÖTT ként két pohár Martinit. Tulajdonképpen nem is esett jól, hiszen máskor se szoktam inni. Nekem nem volt nehéz megállni, hogy mindig józanul ül­jek a volán mögé, de akkor ott... Ki tudja ... ? Min­denesetre eszembe se ju­tott, hogy megárthat vagy egyáltalán árthat az a ke­vés, amit megittam . . . A gyorsbeszédű férfi szünetet tart, önkéntelenül is jelezve, hogy most jön a lényeg. — Hazafelé menet esett az eső és a világítástól csillogott az úttest. Talán kétszáz méterre lehettünk a lakásunktól, amikor — nem tudom honnan — egyszer csak egy fekete alakot láttam, aztán egy puffanás. Tovább hajtot­tam, pedig a feleségem kiabált, hogy valakit el­ütöttem. Beálltam a ház elé és ültem a helyemen, mozdulni se tudtam. Fe­leségem kiugrott a kocsi­ból, visszaszaladt. .. Csak utólag tudtam meg, hogy ő telefonált a mentőkért. Én csak akkor léptem ki a kocsiból, amikor már a rendőrjárőr is ott volt. Egész éjjel bent voltam a kórházban. Az idős néni hajnalban halt meg anél­kül, hogy magához tért volna... A legnagyobb pofon akkor ért, amikor a feleségem vallomása alap­ján cserbenhagyóként mondták ki az ítéletet. .. Nem, nem kell védenie őt. Éppen két évet ültem a börtönben, de neki kö­szönhetem, hogy most va­lamivel nyugodtabb a lel­kiismeretem. Még annyit, hogy 44 éves vagyok, dip­lomás közgazdász, de két börtönévem alatt se tud­tam kiszámítani, mennyi kárt okozott az a néhány deci alkohol . . . Hogy miért hívtam fel? Mert azt akartam, hogy tudja: nem minden ittas jármű­­vezetésért elítélt ember utolsó gazember. * Részletek három „forró dróton” elmondott vallo­másból. Várjuk olvasóink írás­ban megfogalmazott véle­ményét, javaslatait. PÁLOS MIKLÓS A múlt heti számunkban kezdeményezett vitára szokatlanul gyorsan reagáltak az olvasók: telefonon beszélgettek szerkesztő­ségünkkel .A járműv­ezetéstől való eltil­tás természetesen a büntetés letöltése utáni időszakra vo­natkozik. TA szerk.) ORSZÁG-VILÁG 123

Next