Ország-Világ, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-30 / 18. szám
Nem elég már a szál virág ÖREGSZÜLÉK A fiatalasszony nem panaszkodni akart. Dehogy. Csak valahogy kibuggyant belőle a lelkében évek óta halmozódó keserűség. Valakinek el kellett végre mondania azt, amit még önmagának is röstellt bevallani: néha már várja, hogy az anyját valamilyen ürüggyel bevihesse a kórházba, mert akkor két-három hétig leveszik válláról az ápolás gondját az orvosok. — Ne higgye, hogy nem szeretem az anyámat! — teszi hozzá gyorsan. — Olykor legfeljebb azért haragszom rá, mert késői gyereik vagyok. Elmúlt harmincöt éves, amikor engem szült. Mire felnőttem, ő megöregedett. Ha semmi baja nincs éppen, akkor is baja van: öreg. Nehézkes a mozgása, egyedül már ki se tud mozdulni a lakásból, s ha segít valamit a háztartásban, abból csak több munkám lesz, mintha semmihez sem nyúlna. Mélyet sóhajt. Szégyelli, hogy panaszkodik, hiszen szereti az anyját. El sem tudja képzelni, mi lesz, ha édesanyja meghal. Csak azt tudja: most, így, nagyon nehéz. * — Te nem vetted még észre — kérdezi a minap egyik ismerősöm —, az utóbbi időben egyre többet beszélünk az öregekről. Majd rögtön hozzátette: most nem össztársadalmi szinten érti ezt, nem arra figyelt fel, hogy a rádióban, televízióban, különböző fórumokon esik több szó az idősekről, hanem köztünk, barátok-ismerősök körében. Nyolc-tíz-tizenöt éve még azért mondtuk le a hétvégi, éjszakába nyúló traccspartikat, vagy a többnapos közös kirándulást, mert rohanni kellett haza a gyerekekhez, nem maradhattak sokáig egyedül. Most viszont mind gyakrabban a szüleinkhez kell hazaszaladnunk. Eleinte csak a hétvégeken, ám ahogy múlnak az évek, a látogatások észrevétlenül sűrűsödnek, végül mindennapossá válnak, mert rá kell döbbennünk, hogy egyedül már semmihez nincs se kedvük, se erejük. Ha nem vacsorázunk velük, akkor már az evést is „elbliccelik”. Az ismerősömnek igaza van. Mostanában valóban többet beszélünk az öregekről. Pedig régen is voltak a családban, csak akkor még nem nekünk kellett gondoskodni róluk. Időközben mi lettünk a középhad. Akikre a gyerekek és az idősek egyaránt számítanak. S bizony nehezen szokunk hozzá a kettős terheléshez. Kínos jelenetnek voltam szemtanúja nemrég. Testes, negyven körüli asszony porolt az utcasarkon egy megszeppent öregasszonnyal. „Mondja, miért csinálja ezt velem?! Miért? — harsogta a nő, mit sem törődve a bámészkodó járókelőkkel. A nénike csak nézett, nem értette, mi rosszat tett. Az asszony közben dühös pillantást vetett a bámészkodókra, és úgy érezte, magyarázkodnia kell, hát kérdezés nélkül rákezdte: „A mama örökké nekiindul. Fogalma sincs, hová, csak megy. Aztán kóricálhatok utána kerületszerte, mire ráakadok. Egyszer a rendőr hozta haza, mert azt mondta: nem tudja, hol lakik... Az orvos szerint agyérelmeszesedés . . . Szerintem inkább csak engem akar bosszantani. Mi a csudának kell kimennie a lakásból, amikor otthon mindene megvan ? Délutánonként még sétálni is viszem. De nincs türelme kivárni a délutánt ... Felneveltem három gyereket, de esküszöm, velük a húsz év alatt nem volt együttvéve annyi bajom, mint az anyámmal az elmúlt másfél év során . . Mire a mondókájában idáig ért, megnyugodott, belekarolt az öregasszonyba és vonszolta hazafelé. Az ott maradott hallgatóságból valaki megjegyezte: „Ki tudja, talán igaza van ennek az asszonynak!” A fogadatlan prókátor nem abban adott igazat, hogy utcahosszat korholta az anyját ez az ismeretlen, hanem azzal értett egyet, hogy három gyereket könnyebben ellátott . . . Hát hogyne! A gyerekeket reggel elvitte az óvodába, iskolába, este értük ment, öttől nyolcig eljátszottak, tanultak körülötte, aztán mars az ágyba. Visszabeszélni nem lehetett! És a gyermek értelme előtte bontakozott, terebélyesedett. Az idős anyjáé viszont napról napra ijesztően épül lefelé. „Az öregségben először az emlékezet gyengül meg” — írta Seneca bölcseleteiben. Az orvos, dr. Kováts Ferenc — az Egészséges élet — derűs öregség” című könyv szerzője — ugyanezt így fogalmazta meg: „Öregkorra kifejlődik az érelmeszesedés. A keréken tízmilliárd dúc sejt vérellátása hiányos lesz, márpedig ezekbe van beépítve a tudás, a tapasztalat, az emlék — minden! Az idős ember feledékeny, nehezebben tud valamit megjegyezni. Figyelme, pontossága romlik.” A múltban élnek, sárguló képek közt keresgélnek naphoszszat és ezerszer hallott családi történetekkel hozakodnak elő unos-untalan. S ha rájuk szólunk: „ugyan, hagyják már!’ — értetlenül néznek: „Már mondtam volna?” — motyogják, aztán öt perc múlva, mint valami új eseményt, sorolni kezdik az iménti sztorit elölről. Számukra csak a múlt létezik. A jövőre nem tudnak gondolni, s talán így a jó. Hiszen a jövő számukra egyre szomorúbb . . Nem tudom eldönteni, kinek a sorsa rosszabb: azé a megszeppent öregasszonyé, akivel a lánya az utca kellős közepén porolt, vagy azoké az öregeké, akikkel nem veszekszik senki, merthogy hetekig, hónapokig nem is látják a gyereküket. Akik távol élnek a családjuktól a földrajzi, kilométerekben mérhető távolság, vagy a rohanás-verte szakadék vá-lasztja el őket egymástól. Ma a másod- és harmadállások miatt egyre kevesebb idő jut a családra. * Amíg jól bírja magát a ma ma, nincs semmi baj. Az ünnepeken összejönnek a gyerekek, virágot, ajándékot visznek. Ám ha már magatehetetlen a szülő — muszáj mellé fogadni valakit — szomszédot, rokont, barátot, aki ránéz, ellátja — persze tisztes fizetségért. Emiatt aztán újabb mellékmunka után kell nézni és tovább ritkulnak a látogatások. Cseh-Szombathy László családszociológus szerint: az átlagos családban még az ellentéteknek, konfliktusoknak is lényeges funkciója van: stimulálja, reakcióra készteti az öregeket. Márpedig az öregedás legnagyobb veszélye a mentális leépülés, az érdektelenség minden iránt, a biológiai vegetálás, amit sokkal inkább meg tud akadályozni, vagy legalább is hátráltat a családon belüli érintkezések tömege (még a negatív hatások is), mint a legjobb intézeti elhelyezés. Arról nem beszélve, hogy az intézményes gondoskodás formái — a szociális otthonok, nyugdíjasházak, öregek napközije vagy a házi szociális ellátás lehetőségei — nagyon szűkösek. * Abban a dunántúli kisvárosban, ahol nyaranta nagyanyámnál töltöttem a szünidőt, játszópajtásaim a világ legtermészetesebb hangján „öregszülőnek” szólították a nagyanyjukat. Nekem sosem állt volna rá a szám. Az én szememben a nagyi nem volt olyan idős, hogy ezt a megszólításban is ki kellett volna fejeznem. És gyermeki következetességgel újra meg újra neki is szegeztem a kérdést: „Ugye, te sosem fogsz megöregedni?!” Arra pedig, hogy egyszer az anyám fölött is elszáll az idő — hogy az ő arcára, mozgására, gondolkodására is letörölhetetlen bélyeget üt majd a kor — egyszerűen gondolni sem tudtam. Szememben az anyaság egyet jelentett a fiatalsággal. Talán mert így ábrázolták a művészek, így láttuk örökké a képeslapok Anyák napi címlapjain. Ma már azt is tudom: egyszer én is megöregszem . . . WANATKA GABRIELLA ezért mégiscsak jó a szobrásznak. Az édesanyja arcát is visszakövetelhet A Siti a közömbös anyagtól. A térben visszaállíthatja jogaiba az arcéit, a tiszta homlokot, a szigorú fejkendőt. Az időtől viszszaperelt anyaszobrot ott tudhatja maga mellett, a szobájában. Ha nagyon nehéz a szíve, akár szólhat is hozzá: „Látod, anyám, már megint, még mindig nagyon nehéz!” Vagy örömében: „Anyám, most néhány percig boldog voltam.” Takács Erzsébet szobrászművész édesanyjának portréjáról egy kis ámulat is sugárzik. A fejkendős asszony mintha csodálkozna: hogyan is győzte a cseppet sem könnyű élete terheit, a sok munkát, a sok gyereket, az özvegységet. . — Mezőkövesden születtünk és éltünk — emlékezik Takács Erzsébet. — Kilencen voltunk testvérek, hét fiú és két leány. Van egy igen becses, régi fényképem, azon látható a házunk, amely inkább házikó, szoba-konyhás, nádfedeles . . . Néha elnézem gyerekmagamat: mosolygok, s jó arra gondolni, hogy a körülmények ellenére megvolt az ételünk és a tiszta ruhánk, s meleg szeretet vett körül. Ezen a felvételen minden nagyon fontos a számomra. A kezemben egy matyó baba van; a babát első mesteremtől és „műbírálómtól”, Kis Jankó Bori nénitől kaptam, ő dicsérte a rajzaimat és a kézimunkáimat, buzdított, tanácsokat adott. A kispadon ülök, azon a padon, amelyen anynyit öltögettünk édesanyámmal együtt. A népművészet hazájában magától értetődő volt, hogy hímzések készítésével egészítsük ki édesapám keresetét. Még talán hatesztendős se voltam, amikor édesanyám tűt adott a kezembe. Én voltam a legidősebb gyerek, kora reggel engem költögetett elsőnek: „Gyere kislányom, mosd ki az álmot a szemedből! Vidd el szépen a kész blúzokat, mire felkelnek a testvérkéid, hozunk finom, meleg kenyeret...!” — Sokszor már korán reggel is hímeztünk, aztán délután is, kint, a kispadon. Anyám is mondta, meg mások is, hogy ügyes kezem van. Olyan gyorsan öltögettem, hogy nem tudták számolni az öltéseket. S hát, gyakran jött a bába. Amikor láttam, hogy jön a bába néni a táskájával, tudtam, hogy hamarosan újabb gyerek sír majd a házunkban. Mint a legnagyobbik, s ráadásul leány, édesanyámmal együtt pesztráltam végig valamennyi testvéremet. Apánkat elvitte a háború Anyánk akkor várta a kilencedik gyerekét... — A szülői ház szerető légköre olyan útravaló, olyan tartalék, amelyet a „vándortarisznyában'' egy életen át visz magával az ember, s megpróbál adni belőle másoknak is. A családi életben, s — célja, reménye szerint — a művészet által. — Nagyon erős kötelék fűz a kislányomhoz, akit ötesztendős kora óta egyedül neveltem. Az ő gyermekkorának időszaka volt számomra a szobrásszá válás legküzdelmesebb, legnehezebb szakasza is. Kapcsolatunk ettől valahogyan olyan, mint a frontbarátság. .. Erzsike úgy tekintett rám, mintha én igen erős lennék. Mindig nehéz kövekkel, márványtömbökkel, kalapáccsal látott .. . Egyszer azt írta rólam valaki : „.. . törékeny kis aszszony ..." Akkor a lányom valósággal megsértődött, hogy mondhatnak ilyet az ő erős anyjára?! Hát. . . ami az erőt illeti, nehéz lenne megmondani, hogy mihez