Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-07-30 / 31. szám
SKÓTORSZÁG-VILÁG Ha péntek , akkor táncház Szívesen jönnek kicsik-nagyok A KAPU MINDIG NYITVA Még jól emlékszem, micsoda parázs hangulat fogadta a városligeti Iparcsarnok átépítésének hírét, pontosabban azt a tényt, hogy a városatyákúgy határoztak: legyen ez a műemlék épület ezentúl a fővárosi fiataloké. Főleg a környékbeliek — és elsősorban az idősebbek — tiltakoztak az Ifjúsági Művelődési és Szabadidő Központ létrehozása ellen. Féltették a Városliget csöndjét, nyugalmát. De — különös módon — akkoriban a fiatalok se nagyon lelkesedtek a még csak épülőfélben lévő Petőfi Csarnokért. A bezárt Budai Ifjúsági Parkot siratták, s nehezen tudták elképzelni, hogyan helyettesíthetné ez a vasszerkezetes építmény egykori kedvenc találkozóhelyüket. Ám a Petőfi Csarnok népművelőinek maroknyi csapata első perctől hitt a sikerben. Remélték, hogy pezsgő életet tudnak teremteni e falak közt, így fittyet hányva a rosszalló megjegyzésekre, sanda pillantásokra — még jóval az építkezés befejezése előtt nekiláttak a szervező munkának. Azt akarták elérni, hogy a Budapest központjában lévő intézmény a fiatalok szórakozásának is középpontjába kerüljön. A kapunyitás óta immár egy esztendő múlt el. Azóta nemhogy megbékéltek a fővárosiak az új ifjúsági szabadidő-központtal, de már el sem tudnák képzelni nélküle a Városligetet. Ez az a hely, ahová bármikor érdemes betérni mert mindig akad érdekes program, szórakozási lehetőség. Itt mindig történik valami. Ezt hogy sikerült megvalósítani? Talán nem haragszanak meg a csarnok munkatársai, hogy most néhányat felfedünk „hadititkaik” közül. Például: Ezer belvárosi és peremkerületi középiskoláshoz juttattak el kérdőívet, hogy megtudják: a tizenévesek mivel foglalkoznak legszívesebben, mikor érnek rá, mennyi időt szánnak naponta -hetente szórakozásra, tanulásra, sportra, illetve, hogy mit várnának egy ilyen szabadidőközponttól. Kik a kedvenceik, milyen szakkört látogatnának szívesen, részt vennének-e valamilyen tanfolyamon, kiscsoportos foglalkozáson? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorakoztak több oldalon keresztül. A kérdőívekből minden második visszaérkezett. Pontosan, részletesen kitöltve, használható válaszokkal. Kiindulásként erre építettek a műsorszervezők. A művelődési központ harminc munkatársa, — köztük nyolc főfoglalkozású népművelő — a főváros különböző intézményeiből verbuválódott. Volt, aki egyetemi klubvezetőként dolgozott korábban, volt, aki a bezárt ifiparkból érkezett, mások művelődési házból jöttek. Mindnyájan olyan területet vállaltak, amihez a legjobban értettek, amit legjobban ismertek, vagy amit legszívesebben csináltak. Azt mondhatnánk: „szakosodtak”, ami — ezt az azóta elért eredmények is igazolták — nem rossz módszer. S egyben arra is bizonyság, hogy egy kicsit túl kell lépni a köztudatban elterjedt szemléleten, miszerint a „közművelődés munkája” mindenhez kell, hogy értsen. A gyors siker titkának másik nyitja: a rugalmasság. Egy-egy műsorötlet állandóan változik, olyannyira, hogy, mire megvalósul, talán már nem is hasonlít az eredeti elképzelésre. Ez a mobilitás ugyan állandó készenlétet és óriási figyelmet követel a népművelőktől, de — úgy tűnik —, szívesen vállalják. Igyekeznek minél inkább a közönség kívánságához igazítani a terveiket. Csupán egyetlen példát említenék: az előtérben az első hónapokban tinibutikot rendeztek be. Nem volt sikere. A fiatalok nem vásárolni akartak a Petőfi Csarnokban, hanem szórakozni, művelődni. Most számítógép-stúdió működik a butik helyén. Óriási sikerrel. No, és a programok! Itt az óvodásoktól a harmincévesekig mindenki találhat magának valamit. (Sőt... eddig valahányszor betértem a Csarnokba, mindannyiszor találkoztam nyugdíjasokkal is. Az idősebbek ugyanis nemcsak megbarátkoztak ezzel az intézménnyel, hanem szí- „Vigyázz! Kész! Tűz!” — a céllövöldében