Ország-Világ, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1986-07-09 / 28. szám
Mongolia wiu/rli ünnepén Hatvanöt évvel ezelőtt, 1921-ben Mongóliában naptárreformot hajtottak végre. Az akkori kalendárium szerint a Fehér Tyúk évében, július 11-én, meghatározó esemény zajlott le az ázsiai országban: hosszú felszabadító harc eredményeképpen kihirdették a népi hatalomátvételt. Ez a nap a Mongol Népköztársaság legnagyobb nemzeti ünnepe lett. Felfokozott ünnepi hangulatban fogadja ezekben a hetekben Ulánbátor, a mongol főváros az odalátogatókat. Éppen a közelmúltban tartották a Mongol Népi Forradalmi Párt XIX. kongresszusát, és a feldíszített házak, a transzparensek az ország nagy nemzeti ünnepére emlékeztetnek. A két kiemelkedő esemény egybeesése miatt érthető, hogy a múlt és a jelen, illetve a jövő egysége a legidőszerűbb téma ma Mongóliában. A hagyomány és a korszerűség több évtizedet áthidaló harmóniája a mongol hétköznapokat is meghatározza. Bárhol jár is a turista a hazánkénál több mint tizenhatszor nagyobb kiterjedésű országban, mindenütt az ötlik szemébe: a nép nagy szeretettel őrzi múltjának emlékeit s ezzel egyidejűleg odaadással készül a jövő feladataira is. Vidéken természetesen még ma is felfedezhetők a régmúlt nyomai. Az emberek többsége a kör alakú, könnyen felállítható, a régi pásztoréletmódot idéző sátorlakásokban, jurtákban él. De napjaink kényelme már innen sem hiányozhat. Vendéglátóink például büszkén mutatják, hogy a kézzel festett, kisméretű bútorok és az ugyancsak kézzel készített, népi motívumokat felidéző faliszőnyegek mellett jól megfér a televízió és a rádió. S amíg a sótlan vízben fő a birkahús, házigazdám arról beszél, hogy legidősebb fia már főiskolán tanul. A szülő és gyermeke közti kapcsolat ma is eleven, de vendéglátóim jól tudják: napjainkban a fiatalok közül mind többen választják a kényelmesebb városi életet, a szaktudást. S hogy a hajdan példás családi egység ne bomoljon fel, illetve, hogy a hagyományos foglalkozásoknak legyen továbbvivője a jövőben is, az állam és a helyi szervek sokat tesznek. Ma már egyre általánosabb, hogy a vidéken, letelepedő ifjú házasoknak a helyi vezetés ingyen ad jurtát, s hasonlóképpen vonzóbbá varázsolja napjainkban a várostól távoli életet az is, hogy országosan általánossá tették az óvodai, bölcsődei hálózatot. A túlfűtött jurtában, ahol a „melegség" nem kis mértékben a kumisz, a kancatej gyakori körbekínálásának is eredménye, a beszélgetés a mezőgazdasági egyesülés gondjaira terelődik. Itt is, miként az egész országban, a fő gazdálkodási forma az állattenyésztés. A gondokat elsősorban az okozza, hogy még ma is elsősorban ridegen tartják az állatokat, kitéve az állományt az időjárás viszontagságainak. Ezen változtatni kell, vallják egyöntetűen beszélgetőtársaim, s konkrét elképzeléseket sorolnak a szélvédett karámok létesítéséről, a téli takarmányozás megszervezéséről, sőt, a nagyobb terméshozamú fajták nemesítéséről. „Az élelmiszerprogram csak akkor teljesíthető, ha kihasználjuk a tartalékokat, intenzívebb termelési módszereket alkalmazunk a mezőgazdaságban” — hangsúlyozta a közelmúltban Dzsambin Batmönd, az MNFP főtitkára. A hibák, a hiányosságok feltárása — ez jellemezte a pártkongresszust megelőző időszakot, valamint magát a tanácskozást is — elősegítheti, hogy a főként a mezőgazdaságára támaszkodó mongol gazdaság jelentős előrelépést tegyen az ezredfordulóig. A feladatok adottak: növelni kell a termelők érdekeltségét, bővíteni kell a háztáji állattartás kereteit és lehetőségeit, hatékonyabban kell alkalmazni a gazdálkodásban a tudományostechnikai ismereteket és javítani kell a falusi lakosság életszínvonalát. Mindehhez a fegyelem, a rend és a szervezettség erősítésére van szükség, hangsúlyozta a Mongol Népi Forradalmi Párt főtitkára a tavaly év végi KB-plénumon. Csak így gyorsítható meg — hangoztatta a XIX. pártkongresszus dokumentumtervezete — az egész mongol társadalom és gazdaság fejlődése. Erdenetben, Mongólia legfiatalabb városában már korszerű módszerekkel folyik a termelés. Itt létesült a világ kilencedik legnagyobb ércdúsító kombinátja. A szovjet alapítók ma is itt dolgoznak. A számítógépek, az irányítópult, a bonyolult bányagépek mellett egyre több a fiatal mongol szakember. — Itt, városunkban már nem láthat egyetlen jurtát sem — mondja kísérőm —, valamennyi dolgozónk központi fűtéses lakásban lakik. Fiataljaink már elszakadtak szüleik világától. Új életet, más életformát választottak, amikor alig egy évtizede megérkeztek városunkba. De állíthatom, valamennyien elégedettek választásukkal. Egyetlen családnak sem kell amiatt aggódnia, hogy az asszonyok nem találnak munkát, vagy hogy kiskorú gyerekeiket nem tudják elhelyezni bölcsődékben, óvodákban. Mindezekről a kombinát vezetősége, illetve a városi elöljáróság gondoskodik. Jó példa tehát az erdeneti, miként eredményekről hallottunk annak az 1981-ben bevezetett kísérletnek a nyomán is, amely szerint egyes vállalatoknál csökkentették a központi tervmutatókat, szélesítették a vezetők jogkörét és felelősségét. Egyúttal teljesítményen alapuló, ösztönző bérezést és prémiumrendszert vezettek be. A jövőben tovább bővítik a kísérletben részt vevő vállalatok számát. A Mongol Népi Forradalmi Párt XIX. kongresszusát megelőző élénk társadalmi vita, majd a párttanácskozásokon elhangzott építő szándékú felszólalások azt mutatták: az ázsiai országban megkezdődött az ipar, a mezőgazdaság, az élet modernizálása. A cél, hogy Mongólia természeti adottságainak és lehetőségeinek megfelelő fejlettségben érjen el az ezredfordulóra. MALLAH ÉVA: A legújabb városban, Erdenetben , már mindenki kőházakban lakik A MAGYAR NÍLUS - Tisza-szabályozás: előítéletek nélkül Kérésünkben él hiteles kép a föld legjámborabb folyójának, a Tiszának szabályozásáról. Hétköznapi ismeretünk szinte felér egy önáltatás-sorozattal. Alig kerül olyan véleményünk, amelyre így-úgy ne cáfolná rá a valóság, még akkor is, ha vaskos valóságmag rejtőzik mögötte. Alapismeret sémánk az a közhely, hogy Vásárhelyi Pál, a reformkor legjelentősebb vízi mérnöke nagy szabályozási tervével ráncba szedte a szeszélyes Tiszát , lecsapolta, s ezzel megmentette a folyóvölgy népét az örökös árvízveszély rémétől. Azóta nem kanyarog, hanem szépen, sietősen rohan lefelé a Tisza vize. Széchenyi István neve szinte mellékesen szokott felmerülni, ha egyáltalán szóba kerül a témával kapcsolatban. Holott övé az „oroszlánrész”. (Az idézőjel okvetlenül utal bizonyos problémákra.) Vásárhelyi Pál és az európai hírű olasz folyószabályozási szaktekintély, a Pó megregulázója, Paleocapa párbajvitája szűk szakmai körök amolyan műhelytitka. Hogy aztán a szabályozás országrészformáló, országra ható nagy műve majdhogynem belefulladt — felemás módon sikeredett — a huzavona magyar átkába, s lényegében nem került mindmáig pont a Széchenyi—Vásárhelyi grandiózus művállalkozás után, az szinte meg sem fordul a fejekben. Csak a szakemberekében, tudományos-beruházási körökében legfeljebb. Hogy a Tisza-szabályozás ötödnyi Magyarországot átfogó érintő, csaknem másfél százados — befejezése felé tartó —, nagy műve mekkora hasznot hozott (s tőle elválaszthatatlanul, mekkora kárt tett!) a hatalmas terület addig szinte érintetlen vadregényes, sajátos gazdálkodást hordozó klimatikus, növény- és állatvilágában, azt mindmáig számba se igen vették. Nem is szólva arról, hogy mennyiben váltotta be az eredeti elképzeléseket, terveket, reményeket. A jövő héten induló sorozatunk néhány fő témája: A magyar Nílus; Széchenyi — kontra...; Árnyékbokszolás a tervek körül; Kivitelezés — magyar módra; Javítás — rontás; Be kéne végre fejezni! ORSZÁG - VILÁG T 9