Ország-Világ, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-11 / 6. szám
ALADNI ELŐRE márkában kilójáért, nem becsüljük le túlságosan a munkánkat? — A nyugati piacokon túlkínálat van, ezért csupán választékbővítésnek számít a magyar szalámi megjelenése — érvel Bihari Vilmos. — A Közös Piac országaiban a magas vám is csökkenti a hasznunkat. De ezzel együtt is a magyar szaláminak a legmagasabb az ára. Így tehát annyiért értékesítjük, amennyiért tudjuk. Ám ennél sokkal figyelemreméltóbb, hogy idehaza még mindig magasak a termelési költségek, a felvásárolt élőállatokban a nemes húsok mennyisége szintén kevesebb, mint sok más európai országban. — Mi lehet az oka? — Elsősorban fajta kérdése, de a takarmányozás sem problémamentes Magyarországon! A nyugati országokban a takarmánynak szabvány szerint kell tartalmaznia mindazt, amire szüksége van az állatnak a fejlődéshez. Nálunk viszont területenként, sőt helységenként változik az összetétel, minthogy az árak is teljesen különbözőek. Nálunk hosszú ideig az volt a nézet: bármi áron megvetni a lábunkat egy piacon, és talpon maradni. A tőkeerős nyugati vállalatok piaci stratégiája ellenben másképpen hangzik: újítani, mennyiséget növelni, árat csökkenteni... — Ha helyt akarunk állni a versenyben, természetesen nekünk is indokolt további fejlesztéseken törni a fejünket — magyarázza Bálint László. — A hulladékvér feldolgozása például a közeljövő feladata, mint ahogy a hűtőterek bővítése, a csomagolás korszerűsítése, a környezetvédelem további javítása sem várathat magára. A gyártmányfejlesztés nálunk is tervszerű és folyamatos. Érthetően az exportra alkalmas termékek választékát szeretnénk mielőbb növelni. Máris két újdonsággal rukkoltunk elő: a marhahús alapú gyömréres szalámival az arab országok piacán jelentünk meg, míg a penészmentes szalámit az Egyesült Államokban értékesítjük sikerrel. Belföldön viszont inkább az olcsó termékek körét kívánjuk bővíteni a jövőben. Volt időszak, amikor aszerint kategorizáltuk az ipar és a mezőgazdaság által előállított árucikkeket, hogy hová szállítottuk azokat: a KGST-országokba, nyugatra avagy éppen a belföldi piacra. A Szegedi Szalámigyárat szerencsére már meglehetősen régen rákényszerítették a nehezedő gazdasági feltételek ennek ahármas felosztásnak” a figyelmen kívül hagyására. Ma már csak azonos minőségű, jó termékek léteznek számukra, legfeljebb a csomagolásban lehet és van némi különbség, vallják a szegediek. Ez annál is inkább fontos, miivel a kombinát mintegy ötven százalékban exportra termel, s a kivitel körülbelül kétharmada a nehéz erőpróbát jelentő nyugati piacokra kerül. Az utóbbi években ráadásul megnőtt külföldön az élőállat, a csontosthús és húsrészek iránti kereslet, ami további feladatokat ró a szegedi gyárra is. A gazdálkodás hatékonyságának növelése egy gyár számára alapvető feladat, ám ezt az önállósulás után még fontosabb célként kell kezelniük a szegedieknek. Az első lépéseket már megtették: olyan új érdekeltségi rendszer kidolgozásán fáradoznak, amelytől a termelés minőségének ugrásszerű emelkedését is remélik. A recept egyszerű: a béren belül növelik a mozgóbér arányát, ám a kifizetést szigorú követelményekhez kötik. Jó minőség nélkül ugyanis ma már a régi stratégia, a „talpon maradás” elve sem valósulhatna meg egyetlen külpiacon sem. S bár exportorientált és elsősorban „valutatermelő” kombinát a szegedi, azért egyetlen percre sem feledkezik meg a kiskeresetű hazai fogyasztókról. A belföldre szállított olcsó termékek aránya ugyanis eddig is magasabb volt az országos átlagnál: elérte a 64 százalékot! A 118 éves, nagy hagyományú, újra önálló Szegedi Szalámigyárban tehát kétszeresen is igaz a mondás: új év, új élet. VARJU FRIGYES . .. és kézzel töltött téliszalámi FOTÓ: SZÁNTÓ TAMÁS Itt „születik" a szalámi ORSZÁG