Ország-Világ, 1987. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1987-07-15 / 28. szám
LÖVÉSEK A METRÓBAN A minap éppen Walter Matthau sorozatának egyik darabja szólt arról, mennyire nem biztonságos dolog New York városában földalattin utazni. (Csak emlékeztetőül: gengszterek térítenek el egy metrókocsit és ejtenek túszul utasokat, akiket csak egymillió dolláros váltságdíj ellenében hajlandók szabadon bocsátani. Amennyiben a feltételt nem teljesítik, egyenként agyonlövik a túszokat.) Hétköznapi rettegés Nem érdemes latolgatni, hogy a valóságban van-e lehetőség eltéríteni egy kocsit a föld alatt, nem is ez a lényeg, hanem az, ami mögötte van. Hogy ugyanis a világ egyik legveszélyesebb helye a New York-i metró, miként maga a városóriás is, ahol a bűnözéstől, a támadástól való félelem mélyen beleivódott a lelkekbe. „Ez nem a vékonybőrűek városa”, írja Sabina Lietzmann, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója nagy feltűnést keltő könyvében, amelynek címe New York — a csodálatos katasztrófa. „A tősgyökeres New York-i óvatosan megy az utcán, minden neszre figyel, mint az őt, tudja, bármikor kínos meglepetés érheti. Messze elkerüli az olyan metrókocsikat, amelyekben csak néhány lélek üldögél, nem fordul be rosszul kivilágított mellékutcákba, kézitáskáját a hóna alatt szorongatja ... S nap mint nap hálát ad a sorsnak, ha céljához ér a földalattin, megint túlélt egy utat” — írja. A rettegés vérébe ivódott annak a 39 éves férfinak is, aki 1984. december 22-én négy embert terített le a metróban pisztolylövésekkel, mert úgy érezte, belekötöttek, ki akarják rabolni. Négy színes bőrű fiatalemberről van szó, akik közül Darrel Cabey olyan súlyos gerincsérülést szenvedett, hogy soha életében nem fog kiszállni a rokkantkocsiból. Három társa csak könnyebben sebesült meg. Azóta a lövöldöző, Bernard Hugo Goetz a fegyvertelen és magát teljesen kiszolgáltatottnak érző emberek szemében valóságos hős, aki megtette azt, amit ők is szívesen megtennének, de amiről csak álmodhatnak. Elvégre jogállamban élnek, ahol tilos a vadnyugati stílusú önbíráskodás, a csípőből tüzelés. Az azóta eltelt hosszú idő, amelyet Goetz többnyire vizsgálati fogságban, illetve háziőrizetben töltött, szakértői és pszichológiai vizsgálatokkal tölt el, vád és védelem egyaránt alaposan felkészült az ügy tárgyalására, amely — amint az előre lehetett látni — nagy vihart kavart. Mondani sem kell, hogy a vádlottnak nemcsak szimpatizánsai, hanem ellenfelei is voltak, akik tettét előre megfontolt gyilkosságnak, pontosabban gyilkossági kísérletnek minősítik, elvetve a többség nézetét, miszerint jogos önvédelem volt. De hát mi is történt valójában? Goetzhez a majdnem üres metrókocsiban odalépett az egyik fiatalember, és azt kérdezte, nem volna-e a számára öt dollárja. A férfi ekkor előrántotta 38-as Smith & Wesson revolverét, és tüzelni kezdett. Pillanatok alatt történt minden. A kérdéseknek, amelyeket a bíróságnak tisztáznia kell, se szeri, se száma. Például: valóban csak ezt kérdezte-e a fiatalember, avagy ráförmedt a vádlottra, hogy adjon neki öt dollárt. Valóban volt-e oka Goetznek feltételezni, hogy megtámadják, vagy reakciója teljesen indokolatlan volt? Elölről vagy hátulról érték-e a lövések a suhancokat (utóbbi esetben nem támadhattak.) Egyikük valóban ült-e, amikor Goetz golyója eltalálta? Ki hol állt a lövések pillanatában? Érdekes módon a tanúk mind-mind másképp írták le a történteket. Valószínűleg azért, mert úgy tartják, a New York-i metrón az ember jól teszi, ha magába mélyed, nem lát, nem hall semmit, nehogy be kelljen avatkoznia valamibe, s főképpen akkor nem lát és nem hall semmit, ha valóban történik valami. Csak épségben kijutni innen — ez a legfőbb szempont. A tanúvallomások alapján tehát nem sikerült rekonstruálni a történteket. Maradt a feladat a szakértőkre, akik például a sérülésekre, a helyszíni nyomokra, a sértettek kihallgatására, a metrókocsi vizsgálatára támaszkodva kideríthették volna, mi is történt pontosan. Igen ám, de az amerikai igazságszolgáltatásban két egyenjogú fél — a vád és a védelem — csap össze egymással, és igyekszik minden eszközzel meggyőzni az esküdteket a maga igazáról, akik aztán kimondják az ítéletet, hogy a vádlott bűnös-e vagy ártatlan. Ez azt jelenti, hogy mind a két fél felvonultatja az ügyben a maga szakértőit, akiknek az a feladatuk, hogy bizonyítsák azt, aprót megbízójuk állít. Nincs tehát független szakértői vizsgálat. A pártos szakértők egyetlen kérdést sem tudtak tisztázni. Abból például, hogy a nagyon súlyosan sérült fiatalembert ülőhelyzetben vagy állóhelyzetben érte-e a lövés, egyértelműen következtetni lehetne arra, hogy támadott-e. Ezt eldönteni igazságügyi orvosszakértőnek gyerekjáték volna, hiszen elég meggyőződnie arról, hol hatolt az áldozat testébe a lövedék, és hol távozott,, a két pont képzeletbeli összekötése megadja a testhelyzetet. Ám még ezt sem sikerült megnyugtatóan tisztázni, miként eltérő szakértői vélemények születtek Goetz pszichés állapotáról is. A védelem szakértőjének ugyanis az volt a feladata, hogy bizonyítsa: a vádlott kórosan retteg, üldözési mániában szenved azóta, hogy 1981-ben egyszer a metrón kirabolták. A vád szakértője ezzel szemben azt akarta bebizonyítani, hogy azóta csak a bosszú pillanatát várta. Tette a lehető legtudatosabb volt. Esküdt legyen a talpán, aki ilyen zűrzavarban pártatlanul dönteni tud, annál is inkább, mivel maga is tudja, milyen érzés New York városában egy elhagyatott metróban üldögélni, miközben négy színes bőrű suhanc közül az egyik odalép, és öt dollárt kér vagy követel... Nem is az ítélet a lényeges, végül is Goetzet a gyilkosság kísérletének vádja alól a bíróság felmentette, a testi sértést megállapította ugyan, de a legsúlyosabb elmarasztalásban az illegális fegyverviselés miatt részesült. A lényeg éppen azok a közállapotok, amelyek szükségképpen „kitermelik” a Goetz által megtestesített magatartást, a kiszolgáltatottságnak azt a végletes formáját, amikor az állampolgár úgy érzi, ha maga nem kel a saját védelmére — akár lőfegyverrel is —, akkor senkitől sem várhat védelmet s utólag igazságszolgáltatást. Magad uram... Charles Bronson a főszereplője annak a sokáig nálunk is nagy sikerrel játszott filmnek, amelynek magyar címe a Bosszúvágy volt, rövid története pedig ennyi: egy férfi, akinek feleségét áruházi rablók megölik, leányát pedig megerőszakolják, bosszút áll, saját magának szolgáltat igazságot. Elég este kimennie az elnéptelenedett utcára, vagy a metróba, máris Goetz és a tárv 12 I ORSZÁG-VILÁG