Ország-Világ, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-04 / 1. szám
Évekkel ezelőtt volt egy jó ismerősöm. Gyakran megesett, hogy napokra eltűnt, leginkább a hét második felében. Ilyenkor senkinek semmi áron nem állt rendelkezésére. Ki sem mozdult otthonából, s még a legbensőségesebb barátok is tudták: Imrét és családját ezekben a kritikus napokban tilos zavarni. Csak nemrégiben tudtam meg, mi volt az oka ennek a gyakori begubózásnak. Mint hallottam, Imréé egy olyan család, amelynek van egy távoli intézetben élő tagja is. A kisfiú értelmi fogyatékos, de szülei és testvérei szeretik és ragaszkodnak hozzá, ezért igyekeznek minél gyakrabban hazahozni. Talán szégyellték a világ előtt, hogy a legkisebbik gyerek beteg, vagy egyszerűen éppen a világot igyekeztek megóvni egy szomorú látványtól? Ahol ilyen tragédia történik, ott kialakul a védekező reflex. Imréé egy ilyen örök reflexezésre ítélt család. EleM van Ipolytölgyes apró pont a térképen Esztergom fölött. Mégis országszerte ismerik a falu nevét. Az egyházi szeretetotthon falai között nyolcvan értelmi és testi fogyatékos gyerek él. — Talán az a legszomorúbb, amikor a szülők először hozzák ide a gyerekeket — mondja Kárász Katalin gyógypedagógus. — Az apák és anyák mindig bíznak gyermekük gyógyulásában. Az orvosok bátorítják őket, nyugodtan adják csak intézetbe a csöppséget, meglátják, előbb-utóbb meggyógyul... Pedig — s mi ezt itt valamennyien jól tudjuk —, kegyes hazugság az egész. A fogyatékos gyerekek többségéből sohasem lesz teljes értékű ember. — Egyszer mégis csak felnőnek. Akkor mi lesz velük? — Ha ezeket a beteg gyerekeket „mozgatják”, átviszik egy másik intézetbe, a környezetváltozás tragédiával is végződhet. — Kárász Katalin szavain érződik, nem túloz. — Ezek a gyerekek már ennél kisebb változásba is könnyen belehalhatnak. A katolikus egyház ipolytölgyesi, Szent Erzsébet Egészségügyi Gyermekotthonában a beteg gyerekek otthonául szolgáló két épület mellett már épül a felnőtteknek szánt harmadik pavilon. Ha elkészül, teljesül a Caritas katolikus szeretetszolgálat vágya: nyugodt körülményeket, igazi otthont biztosíthatnak rászoruló embertársainknak. Bármennyire nem fogják fel nehéz sorsukat az itt lakók, tulajdonképpen életfogytiglani bezártságra vannak ítélve. S ez a legszörnyűbb szüleik, hozzátartozóik számára is. A földön vonagló, a ruháit tépő, az ajtót püfölő, torzan vigyorgó gyerekek látványa több mint letaglózó. — Hogy lehet ezt lelkileg elviselni? — Egyetlen módon: ha hisz az ember — mondja a gyógypedagógusnő. — Az itt dolgozók többnyire mélyen vallásosak. Én is. A hit nélkül belerokkannánk a tudatba, hogy egyik-másik gyerek, aki pedig annyira a szívünkhöz nőtt, szép lassan elfogy, leromlik, és eltávozik közülünk... Dr. Papp Márta, a fiúsra nyírt hajú, fehér köpenyes fiatalasszony alig néhány hónapja látja el itt a gyermekorvosi teendőket. Akkor került a négy falut magába foglaló körzetbe, amikor családjával, férjével és gyerekeivel februárban végleg áttelepült Erdélyből. — Megvallom, kezdetben idegenkedtem ettől a feladattól. Ma már azonban sokat jelent számomra ez az otthon. Senki nem hiszi el az egészségesek közül, pedig gyakran mondom: ezek gyerekek betegségük ellenére végtelenül szeretetreméltóak. Csodálatos az élet, hiszen hiába nem lát és nem hall egy gyerek, mégis el tud mosolyodni. A doktornő azt is mondja, hogy a kötődés szempontjából az a jó, ha a gondozónők minél többet a gyerekek között vannak. Ipolytölgyesen ennek a követelménynek is eleget tesznek: a legtöbb nevelő úgynevezett „egész ember”, azaz ők is az intézet lakói. — Én ismerek régi apácákat. Az itt dolgozók leginkább hozzájuk hasonlíthatók — magyarázza dr. Papp Márta. — Bennük volt valami olyan plusz, amely a világiakból hiányzott. Az áldozatkészség, a teljes és fenntartás nélküli önfeláldozás. Én nem vagyok vallásos. De hiszek. A sorsban. Lám, itt vagyunk a családommal, idehaza. És ezért minden este imádkozom. Alig két éve adták át a Szent Erzsébet gyermekotthont. Az építkezésre az államtól egymillió forintot kapott a Caritas, a társadalmi munka értéke pedig pénzben ki sem fejezhető. Szintén állami költségvetésből fordítottak hárommilliót a pavilonok berendezésére, eközben a katolikus egyház harmincmillió forintot áldozott az otthon megteremtésére. De a segítőkész emberek és szervezetek azóta is számos adománnyal támogatják az intézetet. Belgiumból például egy szakközépiskolai osztály tart fenn szoros kapcsolatot Ipolytölgyessel, és számíthatnak a Máltai Lovagrend segítségére, adakozókészségére is. — Kell-e különleges adottság ennek a munkának az ellátásához? — kérdem Kovács Piroska főnővért, az intézet vezetőjét. — Azt hiszem, igen — bólogat. — Csak olyan ember képes itt helytállni, aki valamiféle erkölcsi kárpótlást kap a munkájáért. Ha tud örülni annak, hogy neki köszönhetően valaki megteszi az első lépést. Persze, a dolgozóink egy része nem a sikerélmény miatt jött hozzánk, hanem hite vezeti. — S a szülők gyakran látogatnak ide? Elviszik a gyerekeiket néha? — Mi igyekszünk megfelelni a gyerekeknek is és a szülőknek is. Az utóbbiak nagyobb hányadával kimondottan jó a kapcsolatunk. De az te az igazsághoz tartozik, hogy sok szülő szeretné elfelejteni a beteg gyerekét, különösen, ha van egészséges gyereke is. Így aztán ritka vendégek nálunk ... — Karácsonyra azért csak hazaviszik a gyerekeket? — Nem mindenki. Aki itt marad, annak mi igyekszünk örömöt szerezni. Ajándékot általában vesznek a szülők, az elhagyott gyerekeknek viszont a gondozók vásárolnak ezt azt. Saját pénzükön. A „pótmamák” közül sokan vállalkoznak arra, hogy az ünnep alatt egy-egy napra hazavigyék az ittmaradtakat. Vannak már gyerekek, akik kifejezetten családtagnak számítanak egyikmásik nevelő otthonában, és együtt ülnek az összetartozást jelképező fenyőfa körül. * — Én csakis a gyerekek miatt jöttem ide Kecskemétről — mondja a húszéves Berényi Katalin. — Fizetés, anyagiak egyáltalán nem érdekelnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hősök és önfeláldozók, akik ide jönnek! Nem. Mi ugyanannyit kapunk a gyerekektől, mint amennyit adunk nekik. Vagy inkább még többet. — Nem bénító a beteg gyerekek látványa? Az ember sokkal kisebb megrázkódtatást is nehezen emészt meg. — Egyáltalán nem. Bár bevallom, eleinte nagyon féltem. Ma már viszont képes vagyok tisztelni a belső énjüket. Ezek az ártatlan gyerekek sok mindent előhoztak belőlem. Soha nem voltam nyugodt természetű ember, most mégis végtelenül nyugodt lettem. Ahogy Kati mesélni kezd az intézetbeli életről, valósággal felszabadul. Kigyúl az arca. — Egy hónapja dolgozom itt, s máris van egy igazi barátom, ő Balázs, tizenhat éves, fogyatékos ő is, de jól megértjük egymást. Munkaidő után is sokat beszélgetünk. Mindent elmondtam neki magamról. Ezeknek a gyerekeknek ilyen kapcsolatokra van leginkább szükségük, ők csak a külvilág számára fogyatékosok. Nekünk ők egyszerűen emberek. VARJÚ FRIGYES FOTÓ: HORVÁTH DÁVID Közös örömnek számítanak az első lépések Dr. Papp Márta a szokásos heti egészségügyi viziten A mi csalódunk otthon