Ország-Világ, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-04 / 1. szám

Évekkel ezelőtt volt egy jó ismerősöm. Gyakran megesett, hogy napokra eltűnt, leginkább a hét második felében. Ilyenkor sen­kinek semmi áron nem állt rendelkezésére. Ki sem mozdult ott­honából, s még a legbensőségesebb barátok is tudták: Imrét és családját ezekben a kritikus napokban tilos zavarni. Csak nemrégiben tudtam meg, mi volt az oka ennek a gyakori begubózásn­ak. Mint hallottam, Imréé egy olyan család, amely­nek van egy távoli intézetben élő tagja is. A kisfiú értelmi fo­gyatékos, de szülei és testvérei szeretik és ragaszkodnak hozzá, ezért igyekeznek minél gyakrabban hazahozni. Talán szégyell­­ték a világ előtt, hogy a legkisebbik gyerek beteg, vagy egysze­rűen éppen a világot igyekeztek megóvni egy szomorú látvány­tól? Ahol ilyen tragédia történik, ott kialakul a védekező reflex. Imréé egy ilyen örök reflexezésre ítélt család. EleM van Ipolytölgyes apró pont a térké­pen Esztergom fölött. Mégis or­szágszerte ismerik a falu nevét. Az egyházi szeretetotthon falai között nyolcvan értelmi és testi fogyatékos gyerek él. — Talán az a legszomorúbb, amikor a szülők először hozzák ide a gyerekeket — mondja Ká­rász Katalin gyógypedagógus. — Az apák és anyák mindig bíznak gyermekük gyógyulásában. Az orvosok bátorítják őket, nyugod­tan adják csak intézetbe a csöpp­séget, meglátják, előbb-utóbb meggyógyul... Pedig — s mi ezt itt valamennyien jól tudjuk —, kegyes hazugság az egész. A fo­gyatékos gyerekek többségéből sohasem lesz teljes értékű em­ber. — Egyszer mégis csak felnőnek. Akkor mi lesz velük? — Ha ezeket a beteg gyereke­ket „mozgatják”, átviszik egy másik intézetbe, a környezetvál­tozás tragédiával is végződhet. — Kárász Katalin szavain érződik, nem túloz. — Ezek a gyerekek már ennél kisebb változásba is könnyen belehalhatnak. A katolikus egyház ipolytöl­­gyesi, Szent Erzsébet Egészségügyi Gyermekotthonában a beteg gye­rekek otthonául szolgáló két épü­let mellett már épül a felnőttek­nek szánt harmadik pavilon. Ha elkészül, teljesül a Caritas kato­likus szeretetszolgálat vágya: nyu­godt körülményeket, igazi otthont biztosíthatnak rászoruló ember­társainknak. Bármennyire nem fogják fel nehéz sorsukat az itt lakók, tu­lajdonképpen életfogytiglani be­zártságra vannak ítélve. S ez a legszörnyűbb szüleik, hozzátarto­zóik számára is. A földön vonag­­ló, a ruháit tépő, az ajtót püfö­­lő, torzan vigyorgó gyerekek lát­ványa több mint letaglózó. — Hogy lehet ezt lelkileg elvi­selni? — Egyetlen módon: ha hisz az ember — mondja a gyógypedagó­gusnő. — Az itt dolgozók több­nyire mélyen vallásosak. Én is. A hit nélkül belerokkannánk a tu­datba, hogy egyik-másik gyerek, aki pedig annyira a szívünkhöz nőtt, szép lassan elfogy, leromlik, és eltávozik közülünk... Dr. Papp Márta, a fiúsra nyírt hajú, fehér köpenyes fiatalas­­­szony alig néhány hónapja látja el itt a gyermekorvosi teendő­ket. Akkor került a négy falut magába foglaló körzetbe, amikor családjával, férjével és gyerekei­vel februárban végleg áttelepült Erdélyből. — Megvallom, kezdetben ide­genkedtem ettől a feladattól. Ma már azonban sokat jelent szá­momra ez az otthon. Senki nem hiszi el az egészségesek közül, pe­dig gyakran mondom: ezek gyerekek betegségük ellenére vég­­­telenül szeretetreméltóak. Csodá­latos az élet, hiszen hiába nem lát és nem hall egy gyerek, mégis el tud mosolyodni. A doktornő­­ azt is mondja, hogy a kötődés szempontjából az a jó, ha a gondozónők minél többet a gyerekek között vannak. Ipolytöl­­gyesen ennek a követelménynek is eleget tesznek: a legtöbb neve­lő úgynevezett „egész ember”, azaz ők is az intézet lakói. — Én ismerek régi apácákat. Az itt dolgozók leginkább hozzá­juk hasonlíthatók — magyarázza dr. Papp Márta. — Bennük volt valami olyan plusz, amely a vi­lágiakból hiányzott. Az áldozat­­készség, a teljes és fenntartás nél­küli önfeláldozás. Én nem va­gyok vallásos. De hiszek. A sors­ban. Lám, itt vagyunk a csalá­dommal, idehaza. És ezért min­den este imádkozom. Alig két éve adták át a Szent Er­zsébet gyermekotthont. Az épít­kezésre az államtól egymillió fo­rintot kapott a Caritas, a társa­dalmi munka értéke pedig pénz­ben ki sem fejezhető. Szintén ál­lami költségvetésből fordítottak hárommilliót a pavilonok beren­dezésére, eközben a katolikus egyház harmincmillió forintot ál­dozott az otthon megteremtésére. De a segítőkész emberek és szer­vezetek azóta is számos ado­mánnyal támogatják az intézetet. Belgiumból például egy szakkö­zépiskolai osztály tart fenn szo­ros kapcsolatot Ipoly­tölgyessel, és számíthatnak a Máltai Lovagrend segítségére, adakozókészségére is. — Kell-e különleges adottság ennek a munkának az ellátásá­hoz? — kérdem Kovács Piroska főnővért, az intézet vezetőjét. — Azt hiszem, igen — bólogat. — Csak olyan ember képes itt helytállni, aki valamiféle erköl­csi kárpótlást kap a munkájáért. Ha tud örülni annak, hogy neki köszönhetően valaki megteszi az első lépést. Persze, a dolgozóink egy része nem a sikerélmény miatt jött hozzánk, hanem hite vezeti. — S a szülők gyakran látogat­nak ide? Elviszik a gyerekeiket néha? — Mi igyekszünk megfelelni a gyerekeknek is és a szülőknek is. Az utóbbiak nagyobb hányadá­val kimondottan jó a kapcsola­tunk. De az te az igazsághoz tar­tozik, hogy sok szülő szeretné el­felejteni a beteg gyerekét, külö­nösen, ha van egészséges gyereke is. Így aztán ritka vendégek ná­lunk ... — Karácsonyra azért csak ha­zaviszik a gyerekeket? — Nem mindenki. Aki itt ma­rad, annak mi igyekszünk örömöt szerezni. Ajándékot általában vesznek a szülők, az elhagyott gyerekeknek viszont a gondozók vásárolnak ezt azt. Saját pénzü­kön. A „pótmamák” közül sokan vállalkoznak arra, hogy az­­ ün­nep alatt egy-egy napra hazavi­gyék az ittmaradtakat. Vannak már gyerekek, akik kifejezetten családtagnak számítanak egyik­másik nevelő otthonában, és együtt ülnek az összetartozást jelképező fenyőfa körül. * — Én csakis a gyerekek miatt jöttem ide Kecskemétről — mondja a húszéves Berényi Kata­lin. — Fizetés, anyagiak egyál­talán nem érdekelnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hősök és önfeláldozók, akik ide jönnek! Nem. Mi ugyanannyit kapunk a gyerekektől, mint amennyit adunk nekik. Vagy inkább még többet. — Nem bénító a beteg gyere­kek látványa? Az ember sokkal kisebb megrázkódtatást is nehe­zen emészt meg. — Egyáltalán nem. Bár beval­lom, eleinte nagyon féltem. Ma már viszont képes vagyok tisztel­ni a belső énjüket. Ezek az ár­tatlan gyerekek sok mindent elő­hoztak belőlem. Soha nem voltam nyugodt természetű ember, most mégis végtelenül nyugodt lettem. Ahogy Kati mesélni kezd az intézetbeli életről, valósággal fel­szabadul. Kigyúl az arca. — Egy hónapja dolgozom itt, s máris van egy igazi barátom, ő Balázs, tizenhat éves, fogyatékos ő is, de jól megértjük egymást. Munkaidő után is sokat beszélge­tünk. Mindent elmondtam neki magamról. Ezeknek a gyerekek­nek ilyen kapcsolatokra van leg­inkább szükségük, ők csak a kül­világ számára fogyatékosok. Ne­künk ők egyszerűen­ emberek. VARJÚ FRIGYES FOTÓ: HORVÁTH DÁVID Közös örömnek számítanak az első lépések Dr. Papp Márta a szokásos heti egészségügyi viziten A mi csalódunk­­ otthon

Next