Ország-Világ, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-25 / 4. szám

A LAKÁSBÉRLŐK EGYESÜLETÉNEK ROVATA Tallózás levelek közt „Mint közel fél évszázados bér­lakó­ — ideszámítva egyetemi éveim albérleteit is a tőkés világ­ban 20-25 pengőért — szeretném a kialakulóban lévő lakbérvitá­hoz hozzátenni a magam véle­ményét. (...) . A bérlakók az ún. lakáspoliti­kai koncepciók szenvedő alanyai­ként egyre kevésbé érzik magu­kat biztonságban. Alighogy lezá­rult — 1988-ban — egy folya­matos lakbéremelés, az ingat­lankezelő szervek máris újabb szisztémákon törik a fejüket. Történelmi analógiák hiányá­ban is légből kapottak azok a tudálékos elemzések, amelyek a lakásbérlemények bérleti és já­rulékos költségeit mindenáron s magántulajdon szféráiból szeret­nék megítélni. Mint ismert, a bérlemény nem egyéni tulajdon, s a víz és csatornázás stb. mér­téke a komfortfokozat árában jut kifejezésre, azonban ezt az érték­törvény nem ismeri el egyszer s mindenkori átruházható tulajdon­jognak! Mint volt aktív IKV- igazgató csak megerősíthetem a Lakásbérlők Egyesülete képvise­lőinek azt a megalapozott állás­­foglalását, hogy a jelenlegi lak­bérek elegendők és alkalmasak a lakóépületek fenntartására és időszakos felújítására. Ehhez azonban az ingatlankezelő szer­vezet radikális átállítására, de addig is szigorú elszámolás alá vonására van szükség haladék nélkül.” „Az 1988. október 24-i budapesti körzeti adásban ismertették a fel­sőbb szervek részére készült elő­terjesztést, amely az új lakbér­rendszerrel foglalkozik. Ezzel kapcsolatban: Nagyon helytelennek tartom, hogy a lakbéreket lakásonként, egyedi elbírálás alapján kíván­nák megállapítani. Ebben a gaz­daságban még kevés szervezetet ért annyi elmarasztaló kritika mint az IKV-kat, s most ebben a sokat változó világban rájuk bíznák ezt a kényes feladatot? Mi lenne ebből: sok-sok mél­tánytalanság, ki- és összejátszás, sok-sok évig tartó bírósági ügy. (...) Javaslom: legyen türelmes a fővárosi vagy az államkassza, s ne nyúljon addig a lakbérekhez, amíg a bérrendszer, valamint a nyugdíjrendszer nem kerül a mai igényeknek és arányoknak meg­felelően tartós rendezésre. Ezt a türelmet a régi, romos városnegyedekben élők is megér­demlik, mivel ők is türelmesen várják lakóhelyük emberibbé vá­lását, miközben maguk látják el otthonuk rendben tartását, fel­újítását. Hivatkozással a Magyar Nemzet 1988. november 5-i számában megjelent felhívásukra, a követ­kező javaslatokat teszem a meg­oldásokra vonatkozóan: 1. A több évtizede egy lakásban lakó bérlőknek — miután ez idő alatt annyi lakbért fizettek — ellenszolgáltatás nélkül adják át, és a bérlemény öröklakásnak mi­nősüljön. 2. A lakás bérlői joga a család­tagok, gyermek, unoka vagy a bérlő által megnevezett személy részére feltétlen biztosított le­gyen. E megoldás egyszerre két problémát oldana meg: a) a fiatalok nehéz lakásproblé­máját, b) a lakás önerőből való karban­tartását, mert logikus, hogy csak akkor segítenek az elhanyagolt lakások helyreállításában a szü­lőknek, nagyszülőknek, ha a sa­ját részükre fektetik be ezt a ma már nem csekély összeget. 3. A házaknak legyen egy keze­­lője-gondnoka, aki a ház üze­meltetését (lift, villany, fűtés stb.) intézi. A lakbérek 70°/6-át az önkormányzati közösség meg­bízottjának fizessék ki, aki a ház­ban szükséges javításokat e pénz­ből fedezi. 4. A munkák elvégzéséhez több kedvezményes »adómentes« ipar­­engedély kiadása szükséges. Szak­iparosok végeznék a minőségi munkát a saját érdekükben is. Az önkormányzó közösség szer­ződést is köthetne a ház javítá­sára. Így rugalmasabb, gyorsabb és főként jobb lenne a házak karbantartása.” „Sajnos az illetékes szervek, s el­sősorban a pénzügyi kormányzat, egyetlen szempontot tart szem előtt: nevezetesen azt, hogy ho­gyan lehetne minél több pénzt kiszedni az állampolgár zsebé­ből, s talán „jónak” is mond­ható, hogy ehhez valamilyen jog­címet is próbál keresni. A mér­téket illetően a fő szempont, hogy az minél magasabb legyen. A tűrőképesség megállapítása nem nehéz dolog, mert a rendel­kezéseket általában azok hozzák, akiknek a tűrőképessége még va­lóban messze van a határtól. (...) A megoldást körvonalazó pont­jaikhoz legyen szabad észrevéte­leimet megtenni, mert azokkal csak részben értek egyet. 1. Az állam csak a 30 lakásnál több bérleményt magában fogla­ló épületeket tartsa meg tulaj­donjogilag. Az ennél kisebbeket — ha arra vásárló akad — ide­­genítse el, de azt ne lehessen a jelenlegi módon hónapokig, évekig elhúzni. Ez az államnak sem érdeke. 2. Az állam tulajdonában mara­dó épületeknél a birtoklás jogát adja át a bérlőknek, de garantál­nia kell, hogy az belátható időn belül nem változik, vagyongya­rapodásnak nem számít, s azzal a bérlő — az eltulajdonítás ki­vételével — szabadon rendelke­zik. Ez azért lényeges, mert az idősebb generáció az áldozatokat, amelyek az épület fenntartásával járnak, gyerekeik, unokáik részé­re hoznák meg. (...) Egy-egy épületben az ún. ön­­kormányzat létrehozása megfele­lő korú, szakmailag tapasztalt, közösségért is dolgozó lakótársak hiányában meglehetősen proble­matikusnak látszik. Az első idő­ben talán önkéntes alapon ala­kulhatnának ki ezek az épületek, s amikor már kellő szakmai ta­pasztalattal rendelkezünk, lehet­ne ezt általánossá tenni...” • ................vagyok .... sz. alatti la­kó. Annak a nemzedéknek egyik­ tagja, mondhatnám sajnos, akik az elmúlt 43 év alatt, de azt meg­előzően is, a legnehezebb éveket éltük át, remélve, hogy idős, nyugdíjas korunkra egy jobb, konszolidáltabb jövőt fogunk ma­gunknak, másoknak teremteni. Az országot kétszer építettük fel (45 és 56), és a mi időnkben sem volt jobb fiatalnak lenni, mint most. Mi is neveltünk gye­reket, nem volt gyes, gyed, nem volt lakás sem, de legalább hitünk volt, hogy majd a szocia­lizmus felépítése egykor sok ál­munkat valóra váltja. Becsületes munkával sikerült is néhány vív­mányt kiharcolnunk, ami most, jelenlegi helyzetünkben sorra mind-mind összeomlani látszik. Évek óta nyilvános vita folyik arról, hogy milyen hatalmas előnyben vannak azok, akik ál­lami bérlakásban laknak, mert az IKV gondoskodik házukról és lakásukról, azok karbantartásá­ról. Ezek a vitázók még soha egyetlen konkrétumot felhozni nem tudtak, miközben azon nem vitatkozik senki, hogy az állami bérlakások házbéréből befolyt összegből, a lakók pénzéből, hogy nőtte ki magát egy hatalmas ap­parátus, melyet IKV-nak hív­nak. (....) A NÉPSZABADSÁG közölt egy cikket Rege Sándor tollából: „Visszakérjük, ami a miénk” címmel. Ezzel a cikkel részben nem értek egyet, mert önkor­mányzatot csak olyan házakban lehet megvalósítani, ahol a ház és a lakások állapota valamelyest elfogadható. S ez egyáltalán nem jellemző. Az állam a jövőben ki­zárólag a rentábilis gyárakat, vállalatokat kívánja megtartani, az állami dotációt megszünteti és komoly szerkezeti átalakítást követel meg. Ha olyan nagy múl­tú gyárak, vállalatok, mint a Láng Gépgyár, a Ganz-MÁVAG, a szénbányászat kényszerül bezár­ni, csődeljárás alá kerülni, ak­kor szinte érthetetlen, hogy a már évtizedek óta állandóan át­alakuló, megújuló, de teljesen életképtelen, impotens IKV-szer­­vezet mindig és mindig talpon tud maradni. De hát hogy is van ez? Tudjuk, ismerjük azt a tényt, hogy a hiánygazdaság teremti meg a legnagyobb korrupciót, és ha ez létezik valahol, márpedig van, akkor itt a legnagyobb. Konkrét eseteket tudnék szám­talant felhozni, hogy rendkívül jó állapotú lakásokból a lakó össze­köttetése — vagy hálapénze — folytán luxuskivitelű lakást épí­tettek át a felújítási alap terhére. A budapesti kerületeknek nem a házak állapota alapján osztják el a kereteket, hanem közel egysé­gesen, így a belső kerületekben, melyek a legrégibb házakkal ren­delkeznek, 80-100 évesek, a fel­újítás elmarad, és a ház az em­berek fejére szakad hovatovább. Mostanság, ha az ember vala­mely komoly panaszával fordul az illetékes házkezelőséghez, azt válaszolják, hogy nincs ember, vegye meg a lakást, akkor majd ő maga megcsináltathatja. (...) Felelős vezető az újságíró kér­désére — a Nők Lapja cikkében — azt feleli, hogy az a nyugdíjas, aki a jövőben nem tudja kifizet­ni a lakbérét, a kerületi tanács szociális osztályához fog fordul­ni segélyért. Ez az ember úgy képzeli, hogy 40 éves becsületes munka után az ember alamizs­náért fog könyönörgni. (. . .) Javaslataim a következők: 1. Az IKV felső apparátusát, a kerületi központokat meg kell szüntetni. Maradjanak meg a házkezelőségek megfelelő szak­munkásgárdával. (...) 2. Nagyfokú, hatásos ellenőrzést kell gyakorolni, a különböző ösz­­szejátszások, sikkasztások és kor­rupció kiküszöbölésére. A társa­dalmi vagyon hűtlen kezelése, el­tulajdonítása vagy átjátszása ese­tén komoly büntetés kiszabása és annak társadalmi közzététele. 3. A befolyt házbérek házankén­­ti számítógépes nyilvántartása. Ennek másra való elköltése csak akkor legyen lehetséges, ha a háznak nincs szüksége komoly beruházásra. A mi házunkban 45 lakás van. A havi befolyó lak­bér 45 000,5 Ft, ami évi 540 ezer. Erre a házra évenként az összes kiadás jó ha eléri az 50 ezret. 4. Bármiféle lakbéremelést csak olyan helyen, házban lehessen végrehajtani, ahol a bérbeadó a mai nehéz megélhetési feltételek mellett normális, emberi körül­ményeket tud biztosítani. 5. Vegye az állam tudomásul, hogy a bérlőnek nemcsak köte­lességei, hanem jogai is vannak. 6. Ha p pedig az állam meg akar szabadulni a bérlakásoktól — márpedig szeretne, még ha azt ingyen kapta is az államosítás­kor —, akkor teremtsen kedvező feltételeket, az ügyintézés legyen rövid. Persze, az eddig elhanya­golt és elhasználódott házak nem lesznek valami kapósak . ..” . ORSZÁG-VILÁG

Next