Ország-Világ, 1881 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1881 / 1. szám

I. Füzet. ORSZÁG-VILÁG.­ ­ AZ EZER TÓ ORSZÁGA. Úti emlékek 1879-ből. Dr. SZINNYEI JÓZSEF-től g­yönyörű nyári nap van. A tenger csendes, felszine sima mint a tükör, s a hajó könnyedén siklik tova rajta. A hosszú úttól kifáradt utasok nyugtalanul járnak-kelnek a fedélzeten, és várva várják a szárazföld feltűntét. Végre meglátnak a messze távolban egy keskeny homályos csikót; már csak néhány óra van hátra, s az ingadozó hajóból megint biztos, szilárd talajra léphetnek. A homályos csik lassanként mind világosabb és világosabb alakot ölt; már szabad szemmel is ki lehet venni Viapori (Sveaborg) várát, majd a tengerparti ház­sort, mögötte a kimagasló Miklós-templomot, hatalmas kupolájával, balra a csillagvizsgálót, jobbra meg az orosz templomot, melynek fehérre festett födele arra lát­szik emlékeztetni, hogy a tél birodalmához közeledünk. A hajó horgonyt vet, s mi partra lépünk Helsinki­ben (Helsingfors-ban), az „ezer tó országáénak csinos kis fővárosában. Itt vagyunk tehát az éjszak regés ho­nában, melynek partját két felül két tengeröböl, a finn és a bottniai vize mossa, míg nyugaton északon és ke­leten Svéd-Norvég-és Oroszország határolja. Itt vagyunk ebben a festői szépségű országban melynek két milliónyi gyér lakossága 6800 négyszög mfd. (375,000 négyszög kilom.) területen lakik elszórva, s mely az éjszaki széles­ség 60. fokától fölnyúlik egészen a 70 dikig. Legéjsza­­kibb helye, Rajala (a 70° 6' 3" alatt) már csak 25 kilo­méternyire van az örökös jég honától, a jeges tengertől. Ide a zordon éjszakra akarlak vezetni, olvasó bará­tom, ha kedved van bejárni kalauzolásom mellett ezt az érdekes országot, mely annyi szépet és meglepőt nyújt, hogy fáradságodat nem fogod sajnálni. Nem kell félned azoktól a borzadalmas lényektől, melyekkel a szomszéd népek fantáziája népesítette be Finnország erdőit és me­zőit; nem kell csónakáznod tüzes zuhatagok fölött, me­lyeket hétfejű sárkányok őriznek; nem kell szembe száll­­nod vasorrú boszorkányokkal, kik a jámbor utazókat ijesztgetik, sem az erdőkben lakó rettenetes óriásokkal, és gonosz szellemekkel, melyek kerülik az isten napját, mert első sugara kővé változtatja őket. Mind­ez volt,­­ nincs. Az éjszak sötétsége elosz­lott ; az óriások, boszorkányok és gonosz szellemek már csak a nép dalaiban élnek, s az erdőket már nem ők né­pesítik be, hanem nyugalmas, békeszerető állatok, me­lyek messze elkerülnek téged; a zuhatagokban ömlő tűz helyét meg a víz foglalta el, s a hétfejű sárkányok is bizonyára ebbe vesztek bele. Fáradságról beszéltem, mert fáradság nélkül sehol sem lehet utazni,­­— Finnországban sem. De kellemes az, hogy itt megtalálhatod minden kornak és a világ min­den népének közlekedő eszközeit, kivéve az elefántokat tevéket, szamarakat és a hordószékeket. Ha például meg akarod mászni Lappország hegyeit, okvetetlenü­l az apos­tolok lovain kell járnod, ha pedig télen a lapp jégmező­kön akarsz keresztül törtetni, néhány fürge rénszarvast fogsz hosszú, csónak alakú szánod elé, és röpülsz mint a gondolat. Ha lejebb jössz délnek, a rénszarvas helyébe lovat kell fognod; s ha a hegyről akarsz lebocsátkozni, melyet kemény hóréteg föd, hosszú hótalpakat kötsz a lábadra, melyeket a jégen megint korcsolyákkal cserél­hetsz föl, így érsz a vasúti állomáshoz, hol beleveted ma­gadat a kényelmes vagyonba, s a tü­szkölő gőzparipa rendeltetésed helyére szállít. Ha nyáron utazol, ott vár a tó­parton a kis gőzhajó, vagy egy jó tágas csónak, mely könnyedén táncol a habok fölött, ha a tónak kedve ke­rekedik mutogatni, hogy hajdanában ő is tenger volt. Hogyha azonban félsz a tengeri betegségtől, válaszd a biztosabb szárazföldi utat, melyet annál is inkább ajánl­hatok, mert az országutak Finnországban többnyire igen jók, s ha az isten áldása kissé bőven jön is az égből, nem süllyedsz soha kocsitengelyig a kátyúba. Legjobb és legolcsóbb postalovakon utazni. Bemegy az állomásra, melynek neve kestikievari, beírod nevedet a naplóba, föl­­jegyezvén azt is, hogy honnan jössz, és hova mégy, s azután hajtatsz a legközelebbi kestikievari-ba, mely ren­desen egy, néha két vagy három mértföldnyire* van az előbbitől. Ott azután kifizeted a tartozásodat, mely nem több, mint mértföldenként egy márka (= 10 krajcár) a lóért és még valami csekélység a kocsiért. — ez meg­történvén, más kocsira ülsz, és hajtatsz megint tovább. Hanem a kocsi alatt valahogy hintót ne találj érteni, de még csak négy kerekű szekeret se, mert lesz az csak két kerekű kávé, melynek rendesen rugója sincs; s ha kő akad útjába, — pedig biz az jó úton is akad, — akkor nagyot zökken, rajtad egyet ráziat, s azután megint ke­délyesen halad előre — a legközelebbi kőig. No de se­baj , ha már egyszer épségben eljöttél Finnországig, ebbe a rázásba sem halsz bele. Különben mi most nem utazunk kétkerekű kávén, se hajón, de még csak vasúton sem,­­ mert ezek nekünk mind lassan járnak , hanem utazunk a gondolatok gyors­röptű szárnyain, melyek egy rövid óra alatt lehoznak bennünket a jegestengertől a legdélibb partokig. Ha félsz az előbbinek fagyos szelétől, nem is időzünk a szegény lappok honában, hol nyáron két álló hónapig nem nyug­szik le a nap, s a kilenc hónapos tél homályát az éjszaki fény oszlatja el. Hagyjuk azt a békességes népet, hadd vadászgasson, halászgasson, vándoroljon legelőről-legelőre rénszarvasaival, s olvasgassa háborítatlanul kátéját, bib­liáját, imádságos és énekes könyvét. Ne háborgassuk nyugalmas foglalkozásában, jöjjünk inkább le délebbre, s állapodjunk meg közel a sarkkörhöz, a Tomio folyó partján. Ott van az Aavasal­sa, egy 232 méternyi magas hegy, melyről gyönyörű kilátás nyílik éjszak és kelet felé. Látni a kanyargó folyót, s ennek partján Vlitornio templomát és templomfalvát, távolabb hosszú sora emel­kedik a hegycsúcsoknak, egyik a másik mellett; néme­lyik kopár, de a legtöbb erdős és nyár derekán puha zöld fűvel van fedve. De nem ezért a kilátásért zarándo­kolnak ide a touristák nyáron, hanem azon különösségé­ért, hogy nem kell éjszakábbra utazni, ha az ember szent Iván napján éjféli tizenkét órakor látni akarja a napot. Mindenfelől összesereglenek itt a kiváncsi utazók, hogy gyönyörködhessenek a szokatlan látványban; láthatsz itt könnyűvérű franciát, ki nem röstelli fecsegésével zavarni a természet ünnepies csendjét, és alapos németet, ellátva mindenféle tudományos apparátussal, no­s természetesen a kockás plaida és rövid nadrágú angol tourista sem hiányozhatik. Mindenik más más módon készül élvezni a sajátságos tüneményt, de valamennyien egyformán bosz­­szankodnak, ha a nap oly udvariatlan, hogy felhők mögé rejtőzik, s meghiúsítja szép reményeiket,­­­mint egyszer XI. Károlylyal tette. Máskor meg az utazók udvariatla­nok a nap iránt, így pl. egy angolról beszélik, hogy megtette a hosszú fáradságos utat az Aavasahsáig, de mi­kor a hegy lábához ért, el volt fáradva, s minden habozás nélkül lefeküdt, angolhoz illő flegmával mondván: „Majd eljövök esztendőre“. Mi azonban nem fekszünk le, s reméljük, hogy irán­tunk a nap sem lesz oly udvariatlan, hogy felhők mögé bújjék, tehát menjünk föl bízvást a hegy tetejére és vár­juk be nyugodtan a kísértetek óráját. A kísértetektől ne tartsunk, azok ma nem jönnek elő, mert tudják, hogy ezen a napon éjféli tizenkét órakor is világos nappal van. Végre az glitorniai templom órája üti a tizenkettőt; leg­alább hallani véljük, pedig csak a szívünk dobogását halljuk. Éjfél van. A nap méltóságos gömbje lassan bo­csátkozik le a látóhatár széléig, egyenesen éjszakán; most egyszerre úgy látszik, mintha megállna, hogy kipihenje hosszú útja fáradalmait. Színe vérvörös, s olyan mintha kialvó félben volna. Néma csend uralkodik a természet­ben, a hegyeken, az erdőkben; a legkisebb neszt sem hallani sehol; a méltóságos látvány megbűvölt embert, állatot, növényt, mindent; a legkisebb falevél sem moccan, hab sem locsosan, s a folyó vize nesztelenül siklik tova. A vérvörös golyó megfesti a fák sudarait és visszatükrö­ződik a folyóban. Azután megint elkezd mozogni az ég alján, s lassanként méltósággal emelkedik fölfelé. Az éj le van győzve, nem tudta lebilincselni a csillagok királyát. Ez megint ragyogni kezd egész fényében, s erdőn, mezőn megrendül a madárdal, dicsőítve a természet urát. Vannak Finnországnak az Aavasal­sá­nál sokkal ma­gasabb csúcsai is, de azért nem lehet mondani, hogy he­gyes ország, ámbár felszíne nagyon egyenetlen. Csak a legéjszakibb részeken, a sarkkörtől éjszakra vannak vala­mivel jelentékenyebb magaslatok, melyek közt legmaga­sabb a Haldisok (1258 méter), a lappok földjén, Norvégia határán, s ez is a norvégiai alpesekhez tartozik voltaké­­pen; tőle valamivel délebbre van a Joh­ampam­­, mely 1146 méter magas. Jóval alacsonyabbak: a Pallastunturi (858 m.), Ylliistunturi (760 m.), Peldoamvi (667 m.) és Ounastunturi (638 m.) Ezek mind a sarkkörtől éjszakra fekszenek; ettől délre egy csúcs sem éri el a 600 métert, sőt a 300-at is csak nagyon kevés haladja túl. Déli Finn­ország legmagasabb hegye, a Ti­rismaa, csak 221 méter­nyi, és az ország belsejének középmagassága a tenger színe fölött körülbelül 100 méter. De ha hegyesnek nem is, annál inkább lehet vizes­nek nevezni Finnországot. Vízbőség dolgában egyetlen egy ország sem vetekedhetik vele Európában, és vízrend­szere nagyon sajátságos. Folyója nem sok van, s azok — 10 — sem jelentékenyek; leginkább csak gerendák úsztatására alkalmasak, — a hajózásra csak kis részben, mert tele vannak vízesésekkel. Az elszánt finn hajós azonban nem ijed vissza ezektől, minden áldott nap kész megtenni erős csónakján a veszedelmes utat. Fölesketett kormányos erős keze tartja a kormányt, és az edzett hajós lenéző mo­­solylyal tekint rád, ha vonakodol életedet az ő tudomá­nyára bízni, melyet évek hosszú során át szerzett. Egy arcizma sem mozdul a napbarnította férfinak, mikor a zuhatagba jut, s a bősz hullám megragadja csónakját, hogy a sziklához vágja, csak egyet rándít biztos kezével a kormányon, és minden veszélyen túl van. Neked, sze­rencsétlen utazónak, a halál verejtéke gyöngyözik homlo­kodon, és szent borzalommal szemléled az evezőst, ki a legnagyobb veszedelem közepette pipáját kezdi tömni, és nagyot káromkodik, mikor a feje fölött átcsapó hullám eloltja a sakerhets­tandsticker-t. Szállj ki, olvasó barátom, a félelmes csónakból, je­­rünk most kevésbbé veszedelmes útra. Nyergeljük meg ismét a gondolatok szárnyas paripáját, és emelkedjünk magasra, oly magasra, hogy egyszerre beláthassuk egész Finnországot. Éppen jó időnk van hozzá : a nap ragyo­góan süt alá a földre, és egy felhőcske sincs az égen. Most nézzünk le a földre, h úgy-e hogy sajátszerű egy látvány ? Egy óriási összetörött tükröt látunk, melyet va­lami pajkos gyermek ólmos bottal ugyancsak megdolgo­zott. Alig hagyott rajta ép darabkát; az üveg két har­madrészét egészen eltakarította, s annak helyén most ott feketéllik a tükör deszkaháta; csak egy harmadát hagyta meg, az is össze van töredezve. Ezer meg ezer tü­kördarab fekszik előttünk; az egyik kisebb, a másik na­gyobb, az egyik itt csillog, a másik ott ragyog a nap­fényben, s csak keskeny csíkok tartják őket össze. Ereszkedjünk megint lejebb, s a­mint közelebb jö­vünk a földhöz, a tükör kezdi változtatni a formáját, s végre észreveszsz­ik, hogy az a­mi ott feketéllik a tükör­darabok közt, nem is a tükör deszkaháta, hanem kövér legelő, rengő kalászos szántóföld, zordon fényű, vagy ba­rátságos nyírfa erdő, é­s az ezer meg ezer tükördarab is átváltozik szemünk láttára ezer meg ezer tóvá, s mind azt látszik mondani: „Lásd, ezért nevezik Finnországot az ezer tó országának!“ A tavaknak ezen óriási sokasága bámulatra ragad minden utazót; — csak egy alacsony hegyhát tetejére kell fölmenni, s az ember könnyen 9 —10 tavat, sőt néhol többet is olvashat meg, pedig —­ mint mondtam — Finn­ország hegyhátai meglehetős alacsonyak. És mily fölsé­­ges látványt nyújt egy ilyen jó, kivált szép nyári éjjelen, mikor valami bűvös-bájos félhomályba burkolódzik! Nem szabad felednünk, hogy a magas éjszakán vagyunk, hol az éjjelek és nappalok hossza nem oly arányos mint ná­lunk. Tudjuk pl., hogy minálunk Budapesten december 21-dikén 7 óra 48 perckor kel föl és 4 óra 10 perckor nyugszik le a nap, tehát a legrövidebb nap hossza 8 óra 22 perc; Helsingforsban pedig ugyanakkor 9 óra 7 perc­kor kel és 2 óra 50 perckor nyugszik a nap, tehát ott a legrövidebb nap csak 5 óra 43 perc. És viszont: június 21-dikén nálunk 4 óra 3 perckor kél és 8 órakor nyug­szik a nap, Helsingforsban pedig 2 óra 37 perckor kél és 9 óra 26 perckor nyugszik, tehát a leghosszabb nap minálunk 15 óra 57 perc, ott pedig 18 óra 49 perc. De Finnországban nyáron úgyszólván csak megszokásból be­szélnek éjjelről és nappalról, mert éjjel voltaképen nincs is, csak szürkület; az esthomály majdnem észrevétlenül megy át a hajnali szürkületbe. Napnyugta után, mint mondtam, valami bűvös-bájos félhomály ömlik el erdőn, mezőn, tavon, és minden oly sajátságos színezetet nyer. A festő ecsetje mindenféle világítást képes a vászonra varázsolni, de az éjszaki nyári éjek szürkületét még sen­kinek sem sikerült lefestenie. Ez valami lefesthetetlen, leírhatatlan, mikor nincs sem nappal, sem éjjel, mikor a természet pihen, de nem alszik; minden csendes, néma, hangtalan és mozdulatlan. Följön a hold is, és kísérteties fényt vet a tájra; oly mélabúsan tekint le a földre, mintha a hosszú téli éjszakákra emlékeznék, mikor az ő uralma is oly soká tartott. A tó vize mozdulatlan, csak a partok felé torlódnak a habok, mintha vissza akarnák foglalni előbbi birodalmukat, s azután tehetetlenségük érzetében haragosan tajtékozva esnek vissza. A partot komor, mél­tóságos fenyőfák szegélyzik, melyek az éjjeli szürkület­ben még komorabbak, még méltóságosabbak, s csak szá­nalomból látszanak tűrni a vidámabb nyírfákat; — amaz­ok rideg askéták, a természet karthauzi barátai, emezek mellettük vidám világfiak; amazok azt látszanak mondani, hogy minden a mi körülöttük van, csak hiúsá­gok hiu­sága, emezeknek pedig elvük: élni a jelennel, s nem gondolni a jövőre. Mikor aztán valami játszi szel­­lőcske pajkosan végig leng a tó fölött, és odafurakodik a fák közé, a nyírfák levelei elkezdenek vidám táncot . Egy finn mérföld (peninkulma) = 10 virsta (verszt) = 10‘6886 kilométer. 1881. év.

Next