Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-12-24 / 52. szám
S3« Aranyos idők, boldog ifjúság! Ha valaki azt kiáltotta volna : nesze Fortunátus erszénye vagy a császárok koronája, de mondj le a múzsákról ! megvetően utasítottam volna vissza. Pedig mennyi elégületlenség, mennyi csalódás követte az első sikert. De a fiatal szív verőfényes ábrándvilágokban él, s a tűzvérű képzelet szövi, egyre szövi szivárványos képeit, míg egyszer csak eltűnik minden ragyogás s fejünkre hull az első hópehely . . . Aranyos idők, eltűnt boldog ifjúság! Útra készen. Reviczky Gyula, nem Miből tevék kérdezem. Mivé leszek, mit kérdeném ! ? Sem azt, sem ezt nem tudhatom: Te fejtsd meg, síri nyugalom! Menjünk tehát! Készen vagyok Karodba kéjjel lankadok. Kit immár semmi sem hevít, Mért nyújtsa koldus-éveit! ... Oh, jaj! kegyetlen végzetünk, Hogy e világra születünk ! Oh, vigaszunk, oh, balzsamunk, Hogy végre mégis meghalünk ! II. Uram’ nem jelzi semmi tett; Se hasznos munka, sem utód. Család helyett papír-szivet Hagyok itt: verset, egy esemét. Epedve boldogság után, Csak enmagam’ szemlélgetém. Egy hang kisért, egy arcz csapém, Egy lélek árnya, az enyém. Világot kérő vágyaim’ Lekötve tárták ónsulyok . .. Az élet nagy kontárja, im. Meghalni mégis jól tudok. III. Mikor a természet szűzhamvas arcza Sugártól, fénytől reszketett: Én sütkérezni jártam csak a napra, Mint béna, szétütött beteg. Kincs semmi, a mitől búcsúzni fájna, De soktól válni üdv nekem. Homokos ösvényen jártam; virága Egy volt csupán: a gyötrelem. S tudom, nem szépitné meg arczulatját Soha,sem e fakó vidék. Oh, hát nem jobb-e inni Léthe habját, Mint könyök keserű vizét!... Feltékül immár födeled, koporsó; Hallom, mint hull a föld reád; S a szél áthozza idegen sírokról Hozzám a rózsák illatát, kárhogy küzdök ellened, Ha már felém nyúl csontkezed, Nem fogni meg, nem rajtam áll, Ura az életnek: halál re. ORSZÁG-VILÁG KARÁCSONY. 0 óta könyvben, folyóiratban, napi újság hasábjain millió czikk jelent már meg a karácsonyról. S az én szerkesztő barátom azt kívánja, hogy kezdjem sorát az Ország-Világban egy második milliónak. Nehéz föladat lesz, Balogh Pál. Nem csupán elődeim ejtenek kétségbe, akik a téma minden oldalát, színét, fordulatát úgy elhasználták, hogy újat mondani lehetetlenség. Nyugtalanul gondolok szegény utódaimra is, kiknek még ki kell találni a módját, hogy bibliotékát írhassanak össze abból a semmiből, amihez én most szavakat keresek. Hasztalan rágom a tollat, nem használ a gondolatok rabvallatása. Érzem, hogy e munkához főkellék hiányzik belőlem : a karácsonyi hangulat. Mert régen volt az, mikor a gyerekszoba csukott ajtaja mögött a fenyőágat számomra eztezomázták. A jövő csukott ajtajából pedig eddig csak azt érzem, hogy onnét az agglegénység légvonata kezd felém fújni. Az ördög írjon erről karácsonyi czikket! Az óra már éjjel körül mutatott, reggel kell a nyomdának. Eltűnődtem. Hirtelen nagyot lobbant a lámpa s kialudt. Az ivószobában reszketeg vörös fényezikákat szórtak szét a kályha dúdoló lángjai. Asztalomnál egy fekete kabátba burkolt sötét alak állt, két parázs szemét rám szegezte. — Kedves uram, — szólt, — ön hivott. Mivel szolgálhatok ? — Én hívtam? Nem emlékszem. — Nos igen. Az ördögöt tetszett emlegetni, ám itt vagyok. Fejemben fől már a karácsonyi czikk, s hizelgek magamnak: nem leszek kontár az irodalomban. — Az ördög — személyesen ? — Velem hordom igazolványaimat. Ám itt a lóláb, — azzal felhúzta a talárt ikrábról, — és itt a kakastoll! — azzal a hóna alól hosszú veres toll-vitorlát rántott elő, melynek szárába Pozner-penna vala dugva. — Lám-lám, egészen végszóra jött, mint a német drámákban szokás. Csak nem hallgatódzott? — A sátánt magukhoz vonzzák a kételkedők. Ez a hideg delej hozott engem ide. Egy hó, kit a karácsonyest hidegen hagy, már félig az én emberem s legjobb után van, hogy feljusson hozzám a közöny magaslatára. De hagyjuk ezt, — én segíteni jöttem önnek, fölajánlom képességeimet. Megírom ön helyett a karácsonyi czikket, meglátja stílusom remekelni fog. — Egy czikk az ördögtől! ez új dolog. S mit írna meg, ha ide bocsájtom az Íróasztalhoz ? — A közöny evangéliumát, meg megvált minden csalódástól, mert megóv minden ábrándozástól, — kiöl minden szenvedélyt, elhárít minden szenvedélyt, lehangol minden lírai húrt, hogy megelőzzön minden húrpattanást, — nem hagy szeretni, nem enged gyűlölni. — Bolond egy tan. Mit ér az élet mindezek nélkül ? — S mit ér ezekkel ? Nevetem az úgynevezett költői illúziókat, melyek az emberszív rostjait fölösleges rezgésekre izgatják. — Fölösleges rezgés volna a vágy ? Sőt nevetséges. Nézzen mindent a kellő magasságból, s legott minden oly kicsinynyé zsugorodik, hogy érte vágyódni nem lesz érdemes. — Nem utolsó szofizma. De lássa, ördög úr, ezt a kátét hagyja el most. Higgye el, hiába írná meg: az «Ország-Világ» szerkesztője karácsonyi czikknek nem adná ki. Engem azonban mulattat a gondolat, hogy egy újság-czikket írassak a sátánnal, válaszszon más témát. — Én minden czikkemben csak a közöny tanait hirdetem, mint a kétkedők Messiása. A téma kérdés számomra forma kérdés csupán, az ördög pedig tudvalevőleg nem formalista. Szabja ki tárgyamat, kedves úr, s én írni fogok önnek akármiről. — Akkor írja meg azt, ami fölött én vajúdtam imént. Czime már itt áll: «Az agglegény karácsonya». — Jó. Az agglegény egészen az én emberem : a közöny típusa. Majd meglátja ön a czikkemből, milyen az agglegény szive karácsony estéjén ? Én leülök ide asztalához s dolgozom. Ön feküdjék le ágyába s aludjék nyugton : reggelre kész lesz az opusz. Én lefeküdtem, mialatt a fekete tógás alak rákönyökölt az asztalra, bemártotta tollát és dolgozni kezdett. Le nem vette szemét a munkáról, ott görnyedt és perczegtette elektromos szikrákat szóró pennáját a papíron szorgalmasan. Órákig néztem a jövevényt ágyamból. Már hajnalodott, ő még folyvást írt. Virradatkor káprázó szemmel úgy vettem észre, hogy fölemelkedik sint nekem, a papírra mutatva. Én mozdulni nem bírtam, szemem lecsukódott, elaludtam mélyen. Másnap föleszmélve első dolgom volt az íróasztalhoz sietni, hogy elolvassam, mit írt a sátán. Az írpapír ott feküdt. Felül a czim: «Az agglegény karácsonya», —a czím alatt — üresség. Az ördög nem henyélt, föladatát megoldotta: ördögileg felelt a kérdésre, hogy milyen az agglegény szive karácsony estéjén? — Üres! JEGYZETEK. IGASZTALNI csak az tud, ki maga is vigasztalásra szorul. A szerelemben a jövő a múlt árnya. Ha az ember tudásának növekedtével fantáziája nem fogyna, kiveszne az emberiség, mert kihalna a szerelem. Justh Zsigmond. Ha nagy csapás ért, minden emberhez szeretettel közeledünk, a hosszantartó boldogság igen gyakran szívtelenné tesz. * Barátját dicsérve, a legtöbb ember azokat a szép tulajdonokat dicséri, amelyeket az benne fölfedezett. * Ügyesen bókot mondani és elfogadni csak szellemes emberek tudnak. Nehézkes bók rendesen vagy azt, ki mondja, vagy azt, ki elfogadja, néha pedig mind a kettőt ostobának tünteti fel. A ki mondta, vagy nem tudott okosabbat mondani, vagy pedig azt hitte , ennek ez is elég. Mindenesetre akinek a bók szólott, azt fogja gondolni, ha nem ostoba. * Minden vétek önmagában hordja büntetését. * Ha nem lennénk tele hibával, tán az erényről sem tudnánk semmit. * Többet él, de egyúttal hamarább is unja meg az életet az, ki sokat él, mint a ki sokét él. * A hírnevet jórészt az irigyek és rosszakarók alapítják meg, mert az ember leginkább áldozatok nevét tartja meg, bár nem mindig részvétből. * A tudás két végletén érdekes az ember: egész fent s egészen a létra legalsó fokán ; ezen a két póluson az ember már csak arról beszél, amihez ért. * Életünk első felében barátaink reményeit kell végig hallgatnunk, a másodikban csalódásaikat. IfJXT