Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-11-12 / 46. szám
1887 leroskadt a nagy székbe és tenyerébe hajtott fejjel eltűnődött. Egyszerre mélyen felsőhajtatt és szenvedélyes, heves kitöréssel szorította két kis kezét forró homlokára. — Oh! hogy nem tudok nyugodtabb lenni, nem tudok feledni! — kiáltott fel tompa, kétségbeesett hangon. — Az az iszonyú gondolat ízekre szaggatja szívemet, hogy nem lehetek mellette, pedig talán látni kíván, talán vágyódik utánam! És én tehetetlen fájdalommal sírok itt és tördelem kezeimet, pedig ott volna a helyem az ő beteg ágyánál ... ott, ott! — Fél tizenkettő — rebegte elfúló hangon, már féltizenkettő . . . Egy órakor éjfél után indul a gyors vonat. . . reggel öt órakor a fővárosban van. Ha most indulhatnék!... Szemei felsugárzottak, egész teste felelevenült, visszanyerte elvesztett erejét. Lassan, óvatosan benyitott boudokjába, kiszedte a nagy ruhaszekrényből drága téli kabátját, megkereste kalapját, keztyűjét. Ideges ujjakkal széthányt és feltúrt mindent, hogy egy alkalmas téli ruhát kikeressen. Aztán lázas izgatottsággal felöltözködött, magához vette a kerti kulcsot, hogy ne kelljen a főbejáratnál kimennie, ahol a portás okvetlenül észrevenné távozását. Mikor kilépett a kerti ajtón, nagy csomó havat dobott a szél arczába; picziny lábai belesüppedtek a magas hóba és a kivágott, hímzett kis bársony czipőn befolyt a jeges víz. Elfelejtett utczai czipőt húzni. Talán lehetetlen lett volna előre hatolni a nagy hófuvatba, ha a vihar nem tolta volna teljes erővel könnyű kis alakját arra felé, ahova menni szándékozott. Halavány kis arcza kipirult, keble zihált a küzdelemben. Lábacskái megdermedtek, nehezek, merevek lettek, végre nem is érezte őket. A vén gazdasszony látott ablaka alatt elsuhanni egy ingó árnyat, de nem mert hinni saját szemeinek; azt hitte, képzelete űzött vele ostoba játékot. Ki is járna ott künn, ebben az isten verte időben ? és ilyenkor, éjjel ? Hanem azért álmában is kisértette az a tova rohanó alak. — Mintha a téli kert egyik rózsafájáról leszakadt volna egy illatos virág és kirepült volna a viharba, magára öltve egy szerencsétlen fiatal asszony alakját, ki felbontott, hoszszú hajjal, lihegő kebellel, kitágult szemekkel futott, rohant szél nélkül, eszeveszetten... (Folytatása következik.) HOGYAN GYÓGYÍTHATÓ A NÁTHA? — Jó tanácsok. — Irta TWAIN. MÁ NIK. Bizony szép dolog a közönség mai altatására írni, de mennyivel magasztosak!) és nemesebb, ha felvilágosítására, javára, őszinte és igazi jólétére használjuk a tollat. Az utóbbi e czikk czélja, s ha benne csak egyetlen egy szenvedő felebarátunk is megtalálja az eszközöket, hogy egészségét ismét helyreállíthassa, bágyadt szemeiben a remény és öröm füzét még egyszer föléleszthesse, kihalt szivének a korábbi gyors és nagylelkű ösztönöket visszaadhassa — fáradságom nem veszett kárba, s lelkemet ama szent elragadtatás fogja áthatni, melyet keresztény ember érez, ha jó, önzetlen dolgot művelt. Tiszta, mocsoktalan életet éltem mindvégig, s így remélem, ismerve engem, senki sem fogja jó tanácsaimat visszautasítani a rászedés félelmében. Csak a közönségnek válik javára, ha elolvassa alábbi tapasztalataimat a nátha gyógyításáról, s követi nyomdokaimat. Midőn a virginiai fehér ház leégett, elvesztettem otthonomat, nyugalmamat, egészségemet és a bőröndömet. Az első két tárgy elvesztésének nem volt valami nagy a jelentősége. Mert hát mi könnyebb annál, új otthonra lelni, hol nem találjuk anyánkat vagy nővérünket vagy valami távoli fiatal unokanővérünket, kik szennyes fehérneműink elrakása és csizmáinknak a kandalló párkányáról való eltávolítása által arra emlékeztetnek, hogy vannak lények, kik ránk gondolnak és gondoskodnak rólunk. S nyugalmam elvesztését sem vettem igen szívemre, mert nem vagyok költő és a melankholia nem fészkelődhetik be sokáig a lelkembe. De elveszteni a jó egészséget s egy még jobb bőröndöt, ez igen kellemetlen volt. Egészségemet ama tűzeset napján heves nátha tette tönkre. Különben hiába áldoztam föl magam, mert tűzoltási tervem, melyet kigondoltam, olyan bonyolult volt, hogy csak a következő hét félében készültem el vele. Mikor először trüsszentettem, egyik barátom azt vnácsolta, vegyek forró lábvizet s feküdjek az ágyba. Megtettem. Kevéssel rá a másik barátom azt tanácsolta, keljek föl s vegyek hideg zuhanyt. Megtettem ezt is. Egy óra múlva harmadik barátom arról biztosított, «a náthát etetni és a lázt ki kell éheztetni». Mindkettő kínzott, s azért legjobbnak gondoltam, ha mindenekelőtt a nátha ellen teletömöm magam és aztán böjtölök, s a lázt időközben kiéheztetem. Oly esetekben, mint ez, ritkán teszek valamit félig. Igen tisztességesen ettem, s hozzá azt az idegent tiszteltem meg, aki aznap reggel nyitotta meg vendéglőjét. Tiszteletteljes némasággal várt közelemben, amíg náthám etetésével elkészültem, aztán azt kérdezte, vájjon a nátha gyakori baja-e az embereknek Virginiában . Úgy gondoltam, ezt helyeselnem kell, mire kiment és levette a cégért. Az üzletbe mentem s útközben kebelbarátaim egyikével találkoztam, aki azt tanácsolta, hogy igyak egy liter meleg sós vizet, ami oly jó a nátha ellen, mint bármi a világon. Alig hittem, hogy volna annyi helyem, de azért megkísértettem mindenesetre. Az eredmény bámulatos volt. Minthogy tapasztalataimat csak azok hasznára mondom el, kik a szóban forgó gyöngélkedésben sildének, úgy hiszem, helyeselni fogják, ha megvédem őket, oly szerek használatától, melyek rajtam hatástalanoknak bizonyultak, s e meggyőződés alapján óva intem őket, a meleg sósvíztől. Lehet, hogy nagyon jó szer, de nekem úgy tetszik, nagyon erős. Ha ismét megkapnám a náthát, s választhatnék a földrengés és egy liter meleg sósvíz között, megkísérteném a földrengéssel. Minekutána a vihar, mely gyomromban tombolt, elmúlt s nem találkoztam többé izgalmas szamaritánusokkal, folytattam a zsebkendők kikölcsönözését és parányokra való szétfújását, mint náthám előbbi stádiumaiban, míg útjába nem kerültem egy hölgynek, ki a prairiek túlsó oldaláról jött és ki — mint monda — oly vidéken lakott, hol ritkák az orvosok, úgy hogy kényszerűségből kiváló jártasságra tett szert egyszerű «házibetegségek» gyógyításában. Bizonyára igen tapasztaltnak kellett lennie, mert úgy füstölt, mintha százötven éves volna. Valami keveréket csinált szirupból, választóvízből, terpentinből s különféle más fűszerekből, amiből negyedóránkint egy pohárral rendelt nekem. Egyetlen egy adaggal is megelégedtem. Teljesen megfosztott erkölcsi alapelveimtől s természetesen minden méltatlan ösztönét, felélesztette. Gonosz befolyása alatt agyam az aljasságok netovábbjait eszelte ki, kezeim csak gyöngék voltak azok végrehajtására; ha erőim nincsenek ekkor kimerítve a náthám ellen való csalhatatlan gyógyszerek egész sorának támadásai által, hizelgek magamnak azzal, hogy halott rablást kisértettem volna meg. Mint a legtöbb ember, gyakran gondolkozom aljasan s megfelelően cselekszem, de sohasem tobzódtam amaz orvosság használata előtt ily természetfölötti elvetemültségben és sohasem büszkélkedtem így benne. Két nap múlva annyira voltam, hogy ismét doktoroskodhattam. Még néhány csalhatatlan szert vettem be, s végre meghűlésemet a fejemből a tüdőkbe kergettem. Szakadatlanul köhögni kezdtem, hangom pedig null fokon alul szállt; mennydörgő basszusban beszéltem, két oktávval természetes hangfekvésemnél lejebb. Rendes éjjeli nyugalmam csak akkor volt, ha a legszélsőbb kimerülés állapotába belekühügtem magam, s mihelyt álmomban beszélni kezdtem, üvöltő hangom ismét felébresztett. Állapotom napról-napra komolyodott. Tiszta borókapálinkát ajánlottak nekem. Megittam. Aztán borókát sziruppal, megittam ezt is. Aztán borókát, hagymával; hozzátettem még a hagymát is, s bevettem mind a hármat, de nem észleltem valami különös eredményt, kivéve, hogy leheletem olyan lett, mint a gatyás ölyvé. Tanácsosnak hittem a légváltozást. Reporter kollégámmal, Wilsonnal, a Bigler tóhoz mentem. Örömmel gondolok rá, mily nagyszerűen utaztunk, utazókocsin utaztunk, s barátom összes málháját vitte magával, mely két gyönyörű selyem zsebkendőből és a nagyanyja fényképéből állott. Napközben vitorláztunk, vadásztunk, halásztunk, tánczoltunk, egész éjjelen át, pedig náthámat gyógyítottam. Ily módon sikerült mind e huszonnégy órát kihasználnom. Bajom azonban folyvást rosszabbodott. Lepedőfürdőt ajánlottak. Eleddig nem utasítottam vissza semmiféle szert, oktalanság volna, ha most kezdeném el. Eltökéltem magam a lepedő fürdőre, ámbátor sejtelmem sem volt, mily eljárás az tulajdonképpen. Éjfélkor kezdtek hozzá a legcsípősebb időjáráshoz. Mellemet és hátamat megfosztották a ruhától, s jégvízzel itatott lepedővel — ezer méter hosszúnak tetszett nekem — tekertek körül, míg óriási ágyú csövéhez nem hasonlítottam. Borzasztó eljárás ez. Ha a jéghideg ruha a meleg húst érinti, hirtelen erőtől sarkallva felugrik az ember, s levegő után kapkod, mint a halálküzdelemkor. Velem megfagyott csontjaimban és szívverésem elállt. Azt hittem utolsó órám ütött. Wilson barátom azt mondta, ez a dolog egy adomára emlékezteti a négerről, akit a folyóban akartak megkeresztelni, de a ki a pap kezéből kicsúszván, majd megfulladt. A néger vergődött, végre félig fulladtan s dühtől tajtékozva felszínre került s a partra ugrott; vizet levétt a szájából, mint a czethal, s nagy keserűséggel jegyezte meg : «Ezekkel az út. . . ostobaságaikkal még valami szép napon megfullasztják egy úrnak a niggerjét!» Ne vágy soha lepedőfürdőt — soha ! Ama kellemetlenség kivül, ismerős hölgygyel találkozni, aki előtte legjobban mert indokokból nem lát meg téged, ha rádnéz, s nem ismer, ha meglát, a legkellemetlenebb dolog a világon. De, amit mondani akartam, midőn a lepedőfürdő köhögésem ellen mit se használt, egyik barátnőm mustárpapírt ajánlott a mellemre. Gondolom, ez valóban meggyógyít, ha barátom Wilson nincsen. Midőn lefeküdtem, odakészítettem mustárpapi romát, igen szép darab volt, fél négyszögméter nagyságú, — hogy annak idején kezemnél legyen. De barátom Wilson megéhezett az éjjel és — a többit tessék elképzelni. Nyolcz napi biglettói tartózkodás után a gőzforrásokhoz mentem, s a gőzfürdőkön kivül nagy mennyiségű haszontalan orvosságot szedtem, miket csak valaha összekotyvasztottak. Ezek meggyógyítottak volna, de hát vissza kellett térnem Virginiába, hol, daczára a legkülönfélébb gyógyszereknek, melyeket naponkint, lenyeltem, odavittem a dolgot, hogy betegségem gondatlanság és fárasztó munkák következtében megrosszabbult. Végre elhatároztam San Franciskóba menni, s mindjárt megérkezésem napján egy szállodabeli hölgy azt tanácsolta : igyak huszonnégyóránkint egy liter whiskeyt, s egy városbeli barátom ugyanezt az eljárást ajánlotta. Mindegyik egy litert ajánlott, ez összesen két liter. Megcselekedtem és még mindig élek. A legjobb szándékkal a világon, ajánlom tehát a tarkabarka gyógymódokat, melyeken keresztül estem, az összes betegek figyelmébe. Tegyenek kísérletet velük : ha nem használ, az elpusztulásnál egyéb alig érheti őket. Ford. Káskai János: ORSZÁG-VILÁG CSOKONAI EMLÉKEZETE. (Arrzképpel.) Az elmúlt hó 26-án egész csendben folyt le Somogymegye Csurgó városában egy kis irodalmi ünnepség, melynek középpontja a múlt század legjelesebb lyrikusa, Csokonai Vitéz Mihály volt. Csokonai ugyanis 1799-ben a csurgói ev. ref. gymnáziumban tanárkodott és éppen az időtájban irta legmaradandóbb becsű műveit. Ennek emlékére a csurgói gymnázium megfesteté Aggházi Gyula jeles művészünkkel Csokonai arcképét és azt egy kis ünnepség kíséretében leleplezé. Az ünnepség, melyre messziről jöttek vendégek, u. m. Barna Ferdinánd az akadémia, Rákosi Jenő a Kisfaludy-társaság, Géresi Kálmán Debreczen város, Balogh Ferencz a debreczeni főiskola, Baló, Beksics és Trilisauer a kaposvári főgyimnázium küldöttei és a vidék intelligencziája, a nem rég épült csinos református templomban folyt le, hol babérkoszorúkkal és zöld lepellel borítva állott az ünnepelt képe. Miután a tanuló ifjúság a Szózatot elénekelte, Villa Károly dr igazgató bevezetésül lelkes szavakban ecsetelte az ünnep jelentőségét. Majd Kondor József, a magyar irodalom derék tanára lépett a felolvasó asztalhoz és általános érdeklődés közepette monda el tartalmas emlékbeszédét, melynek minden során átérzett, hogy a fiúolvasó mily lelkiismeretes alapossággal és meleg szeretettel foglalkozott tárgyával. Kutatásaival világot vetett Csokonai életének ama korszakára, melyet Somogyban töltött. Elmondá, hogy mi militá Csokonait arra, hogy Somogyba jöjjön, hogy t. i. Komáromban Lillájával megismerkedvén, azon tanakodott, miként nyerhetné meg választottjának nemcsak szívét, hanem kezét is. Ez pedig nem kis feladat volt, lévén Lillának (igaz nevén Vajda Júliának) atyja praktikus eszű számító fakereskedő, aki leányát minden áron biztos jövedelmű embernek szánta. Csokonainak tehát biztos jövedelem után kellett néznie. Szerencsére meghallotta, hogy a Fesztetics György gr. által alapított csurgói gymnásiumnál alighanem egy tanári állás lesz betöltendő, a mennyiben az alapító az intézetét egy osztálylyal fejleszteni szándékozik. A mint ennek Csokonai neszét vette, rögtön útnak indult Keszthelyre a grófhoz, kit különben is a költészet kedvelőjének ismert, hogy kikérje pártfogását. És csakugyan nem csalódott Fesztetics gróf jó indulatában . Ez igen szívesen fogadta a költőt, és minden jót ígérve neki, útnak bocsátotta. Csokonai az örömtől repeső szívvel sietett vissza Komáromba és Lilláját is részeltetni akarta a jobb jövő reményének boldogságában. He mennyire kellett csalódnia! Lillát az ő praktikus, számító 789