Ország-Világ, 1893 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1893-07-02 / 27. szám
1893 Zöld lámpaernyő törte meg a sárga petroleumlángot, amely mellett némán ült a két öreg. Havas Pálné kötögetett, mialatt fürkésző tekintetet vetett a falon ketyegő öreg órára. Havas Pál a kalendáriumot olvasgatta. — Mit ír a százesztendős, mondd, öregem ? Az öreg helyreigazította fehér, csontszélű pápaszemét és olvasta. Október eleje igen száraz lészen közepe ellenben köd esős egészen. Vége felé majd a fagy is erőt veszen. — Haj, haj, uram Jézusom! és már alig van egy pár szál égető fánk. — Ad a Pfefferman hitelre. — Azt is csak meg kell fizetni. — Ne búsulj, anyjukom. Megjön a Károly levele még ma. Lesz is benne valami, tudom. Azzal megint belemélyedt a százesztendős kalendárium mistériumaiba. Az öreg asszony nyugtalan pillantásokat vetett az ablakra, melynek leeresztett zöld sifting-függönyén itt-ott általkandikált a holdsugár. — Hideg lehet odakinn. — Biza’. Majd megfagytam az előbb, hogy kint jártam. — Szegény Verona majd megfázik. — Ne féltsd azt. Az ilyen tűzről pattant parasztleány még a hó hátán se fázik, ha mezítláb jár is! Ma pedig még hónak hire sincs. — De sokáig is marad oda. Pedig csak a postára kellett mennie. — No meg a boltba. Egy kis burnótot is hozattam, — meg neked egy font kávét. — Öreg, öreg! hova pazarlod már a pénzt, az Istenért? Meg vagyok én a nélkül is. — Majd megfizeti Károly! Nem megparancsolta a múltkori levelében, hogy ne hagyjalak szükséget látni semmiben? A kis kávéd pedig épenséggel ne hiányozzék. Havasné könybe lábbadt szemmel tette le a kötést. Szólani akart valamit, de ebben a pillanatban megzörgették az ablakot. Az öreg felkelt nagy nehezen, kitipegett. Havasné aggódva nézett utána a sötét konyhába. — Megkérdezd, öregem, hogy ki az? Ismeretlennek ki ne nyisd! Már akkorra a Verona nyelvelése hallatszott kívülről. — Tessen már kinyitni, nagy jó uram, vagy nagyasszonyom, mert leszakad a karom, olyan nehéz ez a kosár. — Hát mi van benne? — Hát minden. Meg a liszt is. — Igaz biza’! kiáltott fel az öreg s amily sebesen csak tellett tőle, remegő kezével kinyitotta a konyhaajtót. A holdsugár tele kévéje özönlött a zárt ajtón keresztül a kis konyhába. Verona nagy fújva toppant be, mialatt az öreg megállt a konyhaajtóban. Emelkedett, dombos helyen volt a Havasék kis háza, melynek pitvarajtajából végig lehetett látni az egész, mindössze egy utcza házsorából álló falut. A hold tisztán sütötte be a fehér házikók sorát, le egész a kápolnáig, mert kápolnája ugyan van Csarnóaljának (igy hívják a kis fészket), de papja Hillvng, nincs. Szerény filiálé, ahol egyszer mondanak misét egy esztendőben, búcsú napján. Ezalatt az öreg asszony odabenn türelmetlenül hívta az öreget. — Siess, siess! meghalsz az Istenért a nyitott ajtóban! — De mikor olyan gyönyörű holdvilágos az éjszaka. — Gyere, gyere! Itt a Károly levele! Az öreg egy ugrással, amely hetven esztendejét ugyancsak megszégyenítette, odabenn termett a konyhában. — No csak, no. Mért nem mondtad elébb ? Azzal a szobába sietett. Havasné már akkorra kirakta a Verona kosarának egész tartalmát az almáriumba. Apró-cseprő bevásárlások, főképp vagy tíz kiló liszt, fűszer, egy s más, közte a font kávé. — Édes öregem . . . hát csak nem feledkeztél meg rólam? — Nem én . . . nem én . . . mentegetődzött az öreg, hanem Károly. A Károly rendelte . . . Hol a levél? Az öreg asszony remegő kézzel bontotta ki a Verona kötényébe csavart levelet. »Tekintetes Havas Pál urnak, fiúi tisztelettel, Csarnó-Alja, u. p. Monor.« — Öregem. Ne hagynék holnapra, napvilágra az olvasást? A te gyönge szemeid ilyenkor csak az öreg nyomtatást bírják. Az irás nagyon apró lesz! — Dehogy hagyom, anyjuk, dehogy hagyom! Nem tudnék aludni egész éjjel, ha el nem olvasnám. — Magam se, magam se, sápítozott az öreg, de hát kímélni akartam a szemeidet. Azzal nagy figyelemmel vágta fel a borítékot, s a gondosan kihúzott negyedrét levelet átnyújtotta az öregnek. Előbb mégis lopva a szivéhez szorította. Az öreg újra meg újra megtörölgette a csontkeretű pápaszemet, s nagy áhítattal kezdte: Forrón szeretett szüleim! Itt, e rengeteg nagy város zajában, amelynek össze-visszaságából úgy megvágyódom a mi kedves, csöndes kis falunk otthonába, nincs óra, nincsen perez, hogy kedves szüleimre ne gondolnék. Szolnokon, a gymnasiumban mégis máskép volt. Minden heti vásárkor üzentettem, vagy két órai kocsizás után, esetleg egy jó gyaloglással szombaton délután haza is mehettem, hogy otthon töltsem a vasárnapot. Bezzeg innen sokkal messzebb van, de még nem mehetnék haza, még ha közel volnék is, mivel a kenyérkereset gondja bizony minden időmet lefoglalja, kivált ha még a mellett tanulni is akarok. De hát ilyen az orvosi pálya, tömérdek elfoglaltsággal jár, öt év az egyetemen. Délelőtt előadás, délután kórházi vizitek. Napközben órákat adok, másolok, este tanulok. És még hálát kell adnom az Istennek, hogy van conditióm és másolni valóm, mert elég szegény kollégámnak még az sincsen s van olyan, a ki éhezik, mig énnekem, áldassék Isten szent neve, van betevő falatom. De szorgalmasan és édes gonddal munkálkodom, tudván, hogy azzal forrón szeretett szüleimnek örömet szerzek, s egy-két esztendő múltán agg napjaiknak több kényelmet biztosíthatok. Egyelőre szerény keresményemből e csekélységet küldhetem, amit nélkülözhetek, mert közéig a tél s édes szüleimért ne szenvedjenek szükséget. Fogadják szívesen s gondoljanak mindig szeretettel forrón szerető fiukra Károlyra. A levélhez tizenöt forint volt mellékelve. Az öreg asszony sírva csókolta meg a levelet, az öreg ember pedig csak a szemüvegét törölgette. Nem érti, hogy mért hamvasodik be az üveg olyan gyakran ? Pedig az az egy pár öreg szem nedvesült meg minden pillanatban. Havasné elrakta, még egyszer szepegve s kezeiben a levelet szorongatva, a kosár tartalmát. Az öreg a három ötöst nagy gondosan egy kopott, vörös bőr-bugyellárisba rakta, kiszítta a pipáját, letette fejéről a házisapkát s karszékébe hátradőlve, lehunyt szemekkel mondta el estvéri imádságát. Azt ő el nem mulasztja soha. Havas néni az alatt kiadta a holnapra valót Veronának s egy régi olvasót pörgetve, ült ágya szélén. Sohasem alszik el, amig azt el nem mondja. Künn tülköl a bakter, meg-megszakítva a végtelen csöndességet. Havaséknál is csönd és némaság van. Az öregek álomra hajtották ősz fejüket. Csak a holdvilág virraszt, meg a fényes csillagtábor. ... De az öreg asszony a párnája alá rejtette a Károly levelét, csöndesebb, édesebb lesz az álma, ha ott tudja azt a levelet! II. A szerb-utczai spelundákban tanyázik az egyetem szegény népének nagy része. De sehol annyi, mint a zálogház tőszomszédságában fekvő két-három árvíz előtti épületben. Még ezeknek is a fejedelme a kilenczedik szám, amely egyesít magában minden nyomorúságot, amit havi kilencz forintért kapni lehet. Ódon kapuján valaha, a harmincnyolcadiki árvíz alatt dereglyék jártak ki és be. A kaputól jobbra, balra vannak a legelegánsabb hónapos szobák. Tizenhat forinton alul nem is adják. Ezt a luxust csak jogász bírhatja ki, vagy technikus. Beljebb, az udvar közepe felé egy-két patikárus húzta meg magát. Leghátul az orvosnövendékek meg a filozófusok vertek tanyát. A ház többi részét szegény proletár népség tartja megszállva. Kiáltó szegénység szárítja siralmas rongyait a kút káváján, az ablakfákon, a konyhaajtók előtt. Az udvar közepén kocsit mosnak, valami frakkeres rozoga szekerét, mely az udvar végén álló deszkaszínben hűsel egész héten, csak a vasárnapi nagyobb forgalomra húzatik elő siralmas, rozzant tanyájáról. Havas Károly a leghátulsó lakás sötét kis szobájában lakik másodmagával. Jobbról egy szűcsmester a szomszédja, aki hat legénynyel dolgozik s reggel három óráig hangos énekszó mellett kalapálja a bőrfeszítő szögek ezreit egy milliószor átlyukasztott deszkára. Balról mellette egy lakatos műhely pörölyei szólnak, alatta a pinczében egy rézműves döngeti a vörös üstöket napestig. Gyönyörű mulatság. Szerencsére, keveset vannak otthon. Ő egész nap az egyetemen vagy kenyérkereset után jár, lakótársa meg óraadással tölti a fél napot, a másik felét pedig az egyetemi könyvtárban. Ritkán kerülnek össze, legfeljebb a kávémérésben, amelyből élelmük háromnegyed részét veszik. Hat krajezáros kávé reggel, öt krajezáros kapucziner ebéd után, nyolcz krajezáros kávé uzsonnára. Mindig két zsemlyével. Az táplál és megnyugtat. Ebédre a Wenckheim-ház kilencz forintos »bérlet« kosztját élvezik. Ott is rendesen egyik jön, a másik megy, épen csak hogy az ajtóban köszöntik egymást. Ritka esetben töltenek együtt egy-egy estét, mikor épen, valami vasárnap vagy ünnepnap előestéjén »távol a nagyvilág zajától«, az otthon csöndjét akarják élvezni. (Folytatása következik.) 5S — Elbeszélés. — ORSZÁG-Vili ÁG Irta: VÁRADI ANTAL. (S) --------------------------- 431