Ország-Világ, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1896-11-01 / 44. szám
694 leány azt felelte : nem ! Szelíd, engedelmes hangon mondotta, de megmaradt e mellett azzal a nyugodt, biztos makacssággal, mi egyedül a szelíd, csendes emberek sajátossága. Talán először mondta életében ezt a szót, mert Deáky Anna nem ellenkezett soha. Az arcza fehér volt, kicsiny, tiszta, nemes metszésű vonásokkal, a szeme kék, mint maga a felhőtlen ég tavaszkor és csak a haja nem illett ehhez a fehér, kicsiny leányhoz; fekete volt, azzal az aczélos fénynyel, mely a szenvedély és az erő kísérője. S most is, mikor ismételte halkan, nyugodtan, szelíd tekintettel, szinte mosolyogva ezt a szót: nem, mintha minden erő és minden akarat, mi ebben a kis, fehér üde gyermekben rejtezik, ott csillogna a haj sötét, aczélos, tündöklő palástján. — Anna, kicsiny jó leányom, gondold meg, hogy tönkrementem és hogy megmenthetsz. Hát már nem szereted az apádat, nem akarsz rajta segíteni te, az én jó, aranyos kis leányom. Anna, nézd, könyörgök neked, menj a báróhoz. Szép, előkelő, gazdag. Beleegyezel, ugy-e? — Nem! — Nem és egyre nem! Te oktalan ! S miért nem ? Nem lehet ellene kifogásod, nem áldozatot kérek, hozzámenne minden leány szívesen és végtére is parancsolom, hogy az övé légy, érted, hozzá fogsz menni! — Nem! Deáky István meglepetten nézett fel. Mi ez ? Hiszen ez a leány megbolondult, hogy daczolni merészel vele. De nem, oktalan gyerekbeszéd, hiszen Anna engedelmes, jó leány, csendes és szelid, talán megijesztette. — Kis Anna, nem hallasz; a báró el fog venni, előkelő, gazdag aszony lessz ; én már odaígértelek és este eljön a beleegyezésedért; szépen »igent« mondasz, érted, kis Anna? — Nem! Deáky István odaugrott a leányhoz. — Mi ez ? Mit jelentsen ez ? Játszol te velem ma, vagy komolyan mersz ellenkezni és miért ? De mit bánom én, mit törődöm vele, parancsolom, hogy a Thury fiúhoz menj és nem fogsz ellenkezni, érted, a felesége leszel! — Nem — mondá egy lágy, engedelmes női hang. — Nem-e ? Gondolod, nos tévedsz, hozzá fogsz menni; először, mert akarom, mert muszáj és mert ez az egyetlen kibúvóm. Anna vigyázz, ismerhetsz, tudod, hogy ellenem nem cselekedhetett soha senki. Deáky Anna tudod, hogy amit kimondtam, annál maradok, vigyázz, megtalálod bánni ellenkezésed. Végezzünk, holnap eljön a vőlegényed, fogadd menyasszonyi örömmel. Értettél ? Az ajtó haragosan csapódott be és Anna egyedül maradt. Kicsiny, fehér arcza halottfehérré vált, kétségbeesett gyötrelem volt kék, mosolygó, tiszta szemében. Férjhez menni, mikor szive nem szabad, elmenni, szerelmet, hűséget esküdni egy férfinak, mikor vágyik, eped egy más férfi után, mikor minden vágy, minden dobbanás másé, mikor egész lénye, ez az egész leány elég ama másikért. Mert az Anna arcza, az Anna szeme hazudott, ez a szelíd, higgadt arcz és szem, igaz csak a haja volt, ez a perzselő, ez a szenvedélyes, delejes fekete asszonyi haj. Deáky Anna ismételte: nem és nem, és ezután kalapot vett, fátyolt kötött és lement az utczára. Magas, kopott külsejű ház előtt állott meg. Gépiesen ment egy, két, három emeletet és megállt egy ajtó előtt. Piszkos kis névjegy volt az ajtón. »Nagy János, mérnök, olvasta a leány. Egy perczig megállt. Behányta a szemeit és odatámaszkodott a falhoz, a halántéka, az egész feje fájt, a lélegzete elállt, összerázkódott, mint egy lázbeteg, aztán megnyomta a kilincset. Benn a szobában egy tervrajz fölé hajolva, ingujjban ült egy férfi, nem vette észre a leányt és csak mikor előtte állt, mondta: — Anna! . . . Nem volt ujjongás, üdv a hangjában. Csodálkozás és talán egy kicsi kis félelem. Az a leány beesett, önkarikás szemekkel, elgyötrődött viaszsárga arczával úgy állt előtte, mint egy kisértet. Mi hozta ide ezt az előkelő leányt lakásába? — Mi történt, édes, — kérdé bizonytalan tekintettel — hogy eljösz ide egyedül, örülök neki, de mégis kiváncsi vagyok azokra az . . . A leány gépiesen felelt: — Az apám tönkrement, a régi nóta, hiszen tudod, nagy háztartás, kicsi jövedelem, aztán most férjhez akar adni báró Thury Ferihez, de én nem megyek hozzá, mert szeretlek téged és eljöttem hozzád, megosztom a szegénységet veled, veled, mert szeretlek . . . Az utolsó szavaknál sötét lett a leány szeme, a szenvedély hatalmába ejtette és lángra lobbantotta a leány szívét. A mérnök nem felelt mindjárt. Rábámult arra a tekervényes rajzra, mintha onnan várna valami írta: SATANELLA kibúvót, ebből a kellemetlen szituáczióból. A leány, ki előtte állt, nem egy gazdag, előkelő úri hölgy volt, hanem egy szegény teremtés, akit a nyakába venni nem tudott. Mi lesz jövőjéből, ha elvesz ma egy asszonyt, ma, mikor önmagának sincs kenyere ? Nem . . . Isten ments! — Anna, — szólt lassú hangon — a báró derék ember. A leány felriadt. — Bánom is én, én nem szeretem ! — De kedves kicsikém, nagyon gazdag ám és jó dolgod lesz mellette. — Rá akarsz beszélni. A fiú elnézett. — Hát aztán! Nos, igen ... én, én el nem vehetlek, még ma nem, és nem vagy az egyetlen, ki lemond egy tündérálomról. A leány még mindig nem értette. Fehér arczát elfutotta a vér, odasimult ahhoz az erős férfimellhez és suttogta: — Nem baj, várok, megesküszünk később, csak tarts itt, nem tudok másé lenni, ha szívem a tied, érted, hisz szeretlek, szeretlek . . . A férfi ránézett a leányra, hidegen, közönynyel, nem szerette. Amit szeretett rajta: a fényt, a csillogást, az előkelőséget elfújta egy irgalmatlan fuvalom; ezt a gyönge bábot, kit karjaiban tartott, nem szerette, nem kellett neki, sem hitvesnek, sem szeretőnek . . . — Anna, beszéljünk okosan. Itt nem maradhatsz, becsületes férfi vagyok és hírneved nekem szent. Menj szépen haza és mondj igent a bárónak. Deáky Anna felugrott. — Hitvány, hitvány! — kiabálta rekedten és futott az ajtóhoz. A férfi e szóra összerezzent. A leány fehér arczával és fekete hajával olyan furcsa volt, olyan különös, a szeme ijedten, rémülten tekintett, teste remegett. — Hát maradj itt, ha akarsz, — szólt, de Anna már nem hallotta, futott el, el innen, hol szerelmét megvetették, eldobták. Mikor hazaért, a komorna türelmetlenül várta : — Nagyságos kisasszony, Thury báró ő méltósága várja már egy óra óta. A leány közönyösen felelt: — Ah, úgy, a vőlegényem! Az esküvőhöz a meghivók boritékára a leány maga diktált egy czímet: Nagy János mérnök úr részére egy öreg vadalmafa állott a falu szélén, amelynek hajladozó ágai minden tavaszszal telehintették az alatta hömpölygő folyót illatos rózsaszín virággal. Ennek a fának nem volt gazdája. Senki sem emlékezett rá, hogy miként került a folyampartra, hogy emberi kéz ültette-e oda, vagy valami elhullatott magból támadt ? És éppen ezért közös jószágnak tekintették s mindenki jussot formált hozzá. Tavaszszal, mikor a fa virágzott, a falu valamennyi legénye és leánya felkereste, sorba egymásután ki-ki a maga választottjával. A leány kis kor Almafa virága sóját belementette a sebesen rohanó folyóba, a legény pedig egy virágos ágat tört le az almafáról és tréfásan tépdesgetve a gyöngéd levélkéket, megkérdezte a virágtól, hogy szeretni fogja-e őt a vizet merítő leány, híven, forrón, örökké ? Egy tavaszi napon, mikor az almafa legszebb virágpompájában állott, Hajnal Pista is kiment hozzá választottjával, Csillag Juczival. És amíg Juczi megmentette korsóját, addig Pista megkérdezte először a virágtól, azután meg a leánytól, hogy fogja-e őt szeretni híven, forrón, örökké ? A szép Juczi pedig szivére tette kezét, Pista vállára hajtotta a fejét és olyan csicseregve, mint egy kis dalos madár, megfogadta Pistának, hogy szeretni fogja mindig és szivébe sohasem lopózik egy más legény képe! Pista pedig hol az almafára nézett, hol a leányra és azon gondolkozott, hogy melyik szebb, az almafavirág-e, vagy a keblén pihenő leány ? Az almafavirág üde volt és rózsaszínű, mint a pirkadó hajnal, Juczi meg éppen olyan volt, mint a fejére hulló virág és Pista őt tartotta szebbnek. — Esküdjél meg, Juczi, hogy soha se csalsz meg, mert lásd, te miattad én nagy bajba keverem OrSZÁG-VilÁG 1896 Irta: JESKÓNÉ SZABÓ MATILD