Ország-Világ, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1896-11-01 / 44. szám

1896 magam! Az édes szülőm nem akarja, hogy sze­resselek, a miért csak egy szegény zsellér leánya vagy. De ha hű maradsz hozzám, akkor daczolni fogok haragjával és ha kitaszítanak az apai házból, szolgalegénynyé leszek érted. Rajtad kívül nem veszek el más leányt, ha egy vasas láda kincset adnának is vele. És Juczi esküre emelte a két ujját. Pistának pedig nem sokára szolgalegényhez illő tarisznyát kötött nyakába az édes­anyja. Még pedig nem egészen azért, mert a leány, a­kit szeretett, csak egy szegény zsellér leánya volt, de mert a faluban azt tartották róla, hogy a bűvös-bájos szépsége mellett kaczkiás, ledér, állhatatlan ! ... A Juczi hűségi esküje óta a folyamparti almafa már megérlelte gyümölcsét és most az új kikelettel megint olyan szépen virágzott, mint tavaly. A szerelmes legények, leányok újra eljárogattak hozzá, hogy letördeljék ágát, megmerítsék a korsót vízzel és örök hűséget esküdjenek egymásnak. Pista is elment, csendesen dőlt a fának és nézte, hogy Juczi miként tölti meg korsóját. Azután meg­kérdezte a leányt, hogy emlékszik-e még tavalyi esküjére ? Ha pedig emlékszik és azt meg is akarja tartani, akkor miért tesz olyat, a­miért rajta őröl a falu szája ? Miért áll ki későn, korán a ház kapujába, hogy a gazdag Sólyom Andris köszö­nését fogadja ? Miért megy a tánczra akkor, mikor Pista nincs ott ? És virágos kertjéből miért szakítja le a rozmaring-ágat az első odavetett szóra akár­melyik nyegle legénynek ?! De a szép Juczi nem nézett már olyan szerel­mesen a szolgalegénynyé lett Pistára, mint tavaly, mikor hűséget ígért neki, hanem rátartósan vono­­gatta vállát és mosolygó szájjal nézett ki az útra, a­melyről a gazdag Sólyom Andris lobogós ing­ujjban, hetyke árvalányhajas kalappal közeledett feléj­ük. Még jóformán a fához sem ért, mikor már hányi­­veti kihívó hangon kérdé Pistától, hogy mit keres itt ? Ilyenkor a gazdája ökreit kéne legeltetni, nem pedig itt legyeskedni Csillag Juczi körül. Pista arczát egész homlokáig sötét pir futa el és büszkén nézett a kérkedőre. — Hogy én miért vagyok itt, arról nem tarto­zom neked számadással, Sólyom Andris, de téged megkérdelek, hogy miért veted magad Juczi után, a­kiről jól tudod, hogy az én mátkám! Sólyom Andris kevélyen nézett végig Hajnal Pista fakó dolmányán meg kérgessé lett kezén, a melyen ugyancsak meglátszott már az erős munka nyoma. — A te mátkád lehetne, ha még az a nyalka, gazdag legény volnál, miként régen. Ha a szép kő­házba vinnéd, terített asztalhoz ültetnéd és selyem­szoknyában járatnád Juczit; de ilyen kitagadott, földönfutó létedre csak nem hiszed, hogy meg­osztja sorsát veled? Csak nem lesz béresnő a szomszéd határban, mikor a maga falujában telkes gazdasszony is lehet. — Telkes gazdasszony ? Kinek a gazdasszonya? Hát feleségül akarod venni, Andris . — Lám, még vallatni kezd, hogy mi szándékkal vagyok a szép leányok iránt! — mondá rá tartósan Andris. — Soha se firtasd te azt, Pista, mert erről én nem tartozom neked számadással. Nem is veled van nekem most beszédem, hanem Juczival, őt akarom megkérdezni, hogy eljön-e délután a tánczra? — Elmegyek, el, hogyne mennék! -­ szólott Juczi, a megmentett korsóval indulófélen állva a két legény között. — Abból semmi sem lesz, Juczi! Te nélkülem nem megy el többé semmi vigalomra, én pedig addig nem akarlak odakisérni, a­mig édes­anyámat meg nem engesztelem, — mondá határozottan Pista. — Már pedig én azt be nem várom, a­mig te kiengeszteled anyádat, de elmegyek. Ha minden leány mulat, én sem ülök a sutton! — felelé Juczi hevesen. Sólyom Andris erre egy jót nevetett, azután biztatta Juczit, hogy soha se féljen a Pista fenye­getésétől, hadd menjen az a dolgára, majd mulat­nak ők addig. De erre a biztatásra Pistából is kitört a harag. — Egy tapodtatva se megy! Ha pedig még se hallgatsz rám, Andrissal ne merj tánczolni, mert akkor annak velem gyűlik meg a baja! Andris megint felkaczagott. — Juczi azzal megy a tánczba, a­kit szeret, hogy pedig az kicsoda, azt kérdezd meg tőle! — mondá Andris, diadalmas tekintettel nézve végig Pistát. Azután a nélkül, hogy köszönésre méltatta volna, egyetértő tekintetet váltott Juczival és sarkon­­fordulva, visszament a falu felé. Pista pedig Juczi mellé lépett és megragadta kezét. — Azt mondta ez a kérkedő Andris, hogy kér­dezzelek meg, kit szeretsz, Juczi ? Azt hittem, hogy te megfelelsz neki, a­míg állott előttünk, de ha nem szóltál, mégis megkérdezlek utoljára, hogy csakugyan hűtlen lettél-e hozzám és ehhez az Andrishoz fordult a szived ? Pista hangjában lágyság, tekintetében kérelem feküdt, de Juczi mindezt nem hallotta meg. A kaczér, rideglelkű szépek mindenütt egyformák, akár gróf­nők, akár paraszt leányok. Juczi szívében is csak szalmatűz volt a szerelem, nem volt benne semmi állandóság, mert mindig új hódításra vágyott, új izgalomért epedt. A szép leányt türelmetlenné tette a megúnt sze­­rető kérelme. A faluban éppen megkondult a tem­plomba hivó harangszó, Juczi pedig úgy tett, mint a­ki siet és azért gyors válaszra készül. De Pista észrevette kedvese arczán, hogy az mindenáron szabadulni akar tőle. — Ne szólj még egy kissé, — mondá, remegő kézzel simítva ki haját homlokából — úgyis ki­olvasom már szemedből, hogy milyen választ akarsz adni! Juczi, te nem szeretsz többé engem, pedig én az életemet is odaadnám érted. Te nem bírsz várni. Szívedben nincs meg a szeretet tűrése, a­míg haragos szülőmet ki tudom engesztelni. A miért most szegényebb gúnya fedi tagjaimat, kevesebb az értékem szemedben és ahhoz a hiú kérkedőhöz szegődtél, a ki téged nem szeret, csak ideig-óráig hiteget mézes-mázos beszédével. Még egyszer kér­lek, Juczi, verd ki a szivedből ezt az Andrist és jer velem most mindjárt anyámhoz , addig akarom kérni, hogy fogadjon lányának, a­mig meg nem lágyul a szive! Pista dobogó kebellel leste Juczi ajkairól a vá­laszt. Mindaddig, a­mig az anyai hatalomszó nem semmisítette meg reményeit, nem volt nálánál bol­dogabb legény. A falu szépe, Csillag Juczi volt a kedvese. Itt ez alatt az öreg almafa alatt nyomta ajkára a hűség első csókját, ezt a perczet pedig Pista nem tudta elfeledni. És tűrte miatta a sze­génységet, olyan volt szive ezzel a leánynyal szem­ben, mint a lágy viasz. Annyi hatalmat adott ke­zébe Pista és még­­csak eszébe sem jutott, hogy megkérdezze magától, ha vájjon megérdemli-e az a leány mindezt ? Fel tudja-e fogni egy ilyen szív becsét ? A szép Juczi jól látta, hogy milyen várakozás­sal csügg ajkán Pista és épp ezért ügyesen elkerülte annak tekintetét. Szép kék szemét révedezve hordta szét a tájon, azután megragadta az almafának egy virágzó gályát és egyenként tépte szét a vi­rágnak életüde szirmait. (Folytatása következik.) Franciából: BODOR KORNÉLIA — S mennyit kér érte a kegyes Djhiarcos ? — Huszonöt frankot. — Nincs, csak húsz frankom, ha ideadja húsz frankért, áll az alku. Megkóstoljuk hitelben. — Huszonöt frank, akár veszed, akár nem. Huszonöt frank megmenteni egy szegény árvát a bűntől és nyomortól, beláthatod, hogy nem sok. — Ha van öt frankod, Page, megveszszük együtt, — mondá Béni bácsi. — Ah! Van két hete, hogy nem láttam egy árva hatfrankos tallért, — mondá Page. — Azt hiszem, a pénz Calonnetól elrejtőzik .. . — Nemcsak mindig az orvosok vannak úgy, így hát ne gondoljunk többé pintedre, — mondá Béni bácsi. BÉfSI BÁCSI (18. folytatás.) Page válasz helyett nagyot sóhajtott. E pillanatban megérkezett nagyanyám, s mint a gyermek Jézust, nagy göngyöleg vásznat hozva karján. Elragadtatással tette a vásznat Béni bácsi térdére. — Nesze, Benjamin, kitűnő vásárt csináltam, — mondá — ma reggel láttam meg ezt a vásznat, midőn a piaczon voltam. Ingekre van szükséged s mindjárt láttam, hogy ez alkalmas volna. Avrilné hatvanöt frankot ígért érte s el hagyta menni a kereskedőt, de a hangból, a melyen lemondott, megítéltem, hogy szándéka van visszahívni. Hadd lássam azt a vásznat, — mondom azonnal a parasztnak. — Nyolczvan frankot ígértem neki érte, nem hittem, hogy ideadja annyiért, úgy megér százhúszat, mint egy fillért és Avrilné dühös rám, mert megvásároltam előle. — És megvette, megvette ezt a vásznat ? — kiáltá Béni bácsi. — Megvettem, — mondá nagyanyám, a­ki észre sem vette Béni bácsi felindulását. — Már nem lehet lemondani, a paraszt várja a pénzét. — Hát menjen a pokolba vele, — kiáltá Béni bácsi, a padlóra csapván a vásznat, maga is meg... azaz, bocsánat, kedves testvérem, bocsánat, nem a pokolba, ne menjen, az nagyon messze volna, hanem menjen, vigye vissza a vásznat a keres­kedőnek, nincs rá pénzem. — Hát az a pénz, a­melyet ma reggel Cambyse úrtól kaptál? — kérdé nagyanyám. ORSZÁG -Vil­ÁG írta: TILLIER CLAUDE 695

Next