Ország-Világ, 1905 (26. évfolyam, 5-26. szám)
1905-05-07 / 19. szám
1905ORSZÁG-VILÁG 375 Látogatás FadruszJános özvegyénél. Irta KÖVÉR Imfl. nagy művész özvegyének egy — éppen nem modern felfogásban vett — jó barátnője társaságában volt alkalmam fölkeresni a naphegyi szép villában ideig-óráig még bennlakó bánatos asszonyt. Az a gondolat, amelylyel az ember értelmének első feleszmélésétől ennek utolsó lobbanásáig se tud megbékülni; amelyet a leghamletibb kedély se képes lényegére elemezni, ez az a tehetetlen nagy kérdőjel: mi lesz az elmúlás után?! Hát még a művész »azután«-ja! ? Mikor maga az isteni szikrától hajtott alkotó erő roppan össze a halál megsemmisítő lehelletétől; mikor megmered, elporlik a kéz, melynek ténykedését még messze századok is hirdetik. Elmúlik a művész, kiapad a forrás, amelyből oly drága kincsek bugyogtak. Még két esztendeje sincs, hogy érthető szót, érzést, egész történeteket csikart ki hatalmas karja, ihletett lelke a lelketlen kőből és ma ott áll üresen a műterem. Mozdulatlanság, örök némaság borul a helyiségre, ahol életre kelt a hideg márvány. Az a szomorú asszony, aki távol minden hiú dicsszomjtól így kiált föl Bánkkal: »Nincs a teremtésben vesztes, csak én és nincsen árva, csak az én — szivem!«, az özvegy kalauzolt végig a művészi ízléssel rendezett villában. A ház minden zuga nagy hangon hirdeti, hogy itt élt két világot az az egy ember. Élt fényes, dicsteljes életet a művész és élt zavartalan, elégedett, boldog életet az ember, a szerencsés ember, akit ünnepeltek, akinek hódoltak ott künn a nagy világban és akit megértettek, boldoggá tettek ebben a parányi, de amainál sokkal melegebb világban, amelynek egyetlen birodalma a szív és mindenható uralkodója a szerelem. Hogy imádta egymást ez a két ember, akiket széttépett egymástól a rettenetes végzet. Most örök sötétség borul erre a kis paradicsomra. Özvegyi fátyol, fekete mez hirdeti külsőleg a gyászt és két szörnyen bánatos szem beszél néma szóval arról, ami ennek az árva asszonynak a lelkében őröl. Fadrusz János fiatal özvegye, mint egy kiapadhatlan sóhaj lebben át az üres szobákon és pillant be időnkint a műterembe, hogy várjon tényleg nem dolgozik benn az ő Jánosa ?. .. Igen, az ő Jánosa, akiről ma is úgy beszél, mint rövid időre eltávozott hű párjáról, akinek tetszését lesi és féli minden cselekedetében. »Ezt János így akarja.« »Ezt János nem szereti.« »Ennek János örvendeni szokott.« A másik asszonyt, aki az özvegygyel együtt gyászol, azt már alaposan kioktatta a sors, hogy ami szépet, ami gyönyörűségeset ad ez a jóban förtelmesen fukar élet, az csak olyan, mint a rónák délibábja, amely rövid pillanatokig kápráztat, aztán eltűnik és helyébe üres levegő marad. A művész öreg édesanyja néma megadással bólogat és egyszerű szóval pecsételi, hogy az ő fia nincs többé és hogy rövid pár nap múlva még ezt a kis paradicsomot is el kell hagyniok. A Fadrusz-villát idegen tulajdonba adja át a hitvány anyagi kérdés. El akarták árverezni. Nem akadt vevője. Most hát más úton szereztek új tulajdonost. Az özvegy néhány hét múlva örök búcsút mond ennek a helynek, amelynek minden talpalatnyi földje egy tündérszép rege. Nem tehetek róla, de sokkal szívesebben látnám, ha földig lehordanák azt a kupolás, fantasztikus alakú épületet ott a Naphegy kanyargójánál, ha a kőműves szerszáma ezer és ezer darabra töri szét a műtermet, ahonnan Mátyás király, Wesselényi és számtalan nagy alkotás indult hódító útjára. Polgári ízlésnek, esetleg fölös pompának, ízléstelenségnek ad helyet a tömérdek műremek, amiket gyermekes örömmel hordott össze Fadrusz csodás műérzéke. Ha szemügyre veszszük a sok apróságot, akkor értjük valójában, hogy mivé kristályozódik egy-egy ilyen nagy szellem lelkülete, aki itt élt, innen szórta szellemének szikráit és innen tűnt el rövid földi életű meteor gyanánt. Kegyeletes érdeklődéssel tekintettünk meg mindent, egész a bejáratnál üveg bura alatt ülő kitömött kutyáig. Fadrusz legénykori hűséges pajtása, amely most részvétlenül néz mesterséges szemeivel a belépőre. Elérkeztünk Fadruszné dolgozószobájába. Itt van fölállítva az a szövőszék, amelyen a művészasszony igazi tündérujjakkal bogozza azokat a káprázatosan szép szőnyegeket, amelyekből már kettőt megbámultunk az Iparművészeti Múzeum kiállításán. Venni persze egyiket se vettük meg, mert hisz a hazai dolgokat mi legjobb esetben csak megbámuljuk, de ingatag ízlésünk, befolyásolható ítéletünk csupán ott mer határozott tettek terére lépni, ahol a külföld rányomta a pecsétet. De beszéljünk most Fadruszné két műremekéről. Az egyik már készen van és ott ékeskedik teljes pompájában egy pamlagon. A másik munkában a szövőszéken. Száz és száz fehér selyem szál fűződik át rost gyanánt a rámán, alapul a mesteri kézzel megrajzolt, tiszta magyar motívumoknak, amelyek mintáját is maga az özvegy tervezte. A színek összeállítása úgy simul hozzá a karakterisztikus rajzokhoz, mint egyik szerető szív a másikhoz. Mi minden van kifejezve ezekben a mintákban és miről nem regélnek ezek a gyöngyszem egyformaságú bogok, amelyeknek lelkének minden érzését, szivének minden keservét elpanaszolja munka közben, gondolatszóval az a nagyon egyedül álló asszony, akinek mindene volt az ura, aki most nincs, és ő munkába öli azt az időt, amíg újra meglátja a másikat amott . . . — Földi hivatásomat betöltöttem. Én rám már nincs szükség ezen a világon, — hangzik az élettel, a boldogsággal való leszámolás a fiatal, árva asszony ajkán. Egy asszony, egy szerető, kesergő, mélyen érző művészasszony egész szívvilága tárul elénk e csodálatosan szép műben. Művészférje szellemét érzi maga körül, mikor ujjai szorgalmasan dolgoznak. Két lélek társalog együtt szellemhangon és minden szavuk megvan örökítve a bűbájos remekművön, amelyet szemünkkel nézünk és szivünkkel érezünk. Búcsút vettünk Fadrusz János özvegyétől, aki nemsokára elhagyja elpusztult boldogságú fészkét és Nagy-Marosra húzódik, a világtól még távolabb, emlékeihez, bánatához még közelebb simulva. Mihelyt befejezte készülőfélben levő munkáját, elhagyja a fővárost anyósával együtt, a férje anyjával, akitől nem akar elválni. A két csodálatosan szép mű rövid idő múltán ki lesz állítva. Akik a zagyva ízlésű perzsa szőnyegekért, szmirnákért, gobelinekért egész vagyont se sajnálnak, vájjon akad-e köztük egy is, aki megvásárolja ezt az aránylag jutányos remekművet? Én remélem , akad. Mert hát az a hófehér alapú, tőzsgyökeres magyar ornamentikával körített édes, lágy terítő elképzelhető-e másutt, mint pl. egy lelke gyökeréig magyar asszonyka zongoráján, amelyből, mintegy visszhangként szólal meg a síró-rivó magyar kesergő, egy a végtelenbe sóhajtó magyar ábránd. Mikor az a gyönyörű terítő ráborulna a hangszerre, már a külső arcán ott ragyogna egyegy bánatos kesergő vagy egy szívet ringató-izgató kuruc nóta. És az az aranysárga alapú másik terítő nem sírna-e vissza hazájába azokkal a tőrülmetszett magyar mintákkal, hogy visszakövetelje jogos helyét a bitorló gobelintől, szmirnától és mint én tudom miféle betolakodott idegen stílű drágaságtól ? . . . Amint Fadrusz János Mátyását csak mi értjük meg igazán, Fadruszné művészi szépségű produktumai se suhanhatnak el mellettük, anélkül, hogy magunkhoz ne váltsuk az idegen, az avatatlan ízlés elől. H Fadrusz-villa Budán a Naphegyen. Szmekál Gizella amatőr-felvétele. Faörusz lemos özvegye és édesanyja. ICT Faörusz Jánosné bogozott szőnyege. Deréky Pál amatőr-felvétele.