Ország-Világ, 1905 (26. évfolyam, 5-26. szám)
1905-05-07 / 19. szám
376 I_____i . „miiii ..iliLiu»m ujli . m il.ii.., i.i i .,ii .i. h .i i .1 ORSZÁG-VILÁG 1905 — Regény. — (17) fiz Ar ellen. Irta HEVESI JÓZSEF. Kőtelki némán hajtotta meg magát. — Eljöttem önhöz — folytató a báró, — mert büszkeségem nem engedte, hogy mielőtt ... elbúcsúznék, legalább ön előtt némileg igazolva ne legyek. Kérem engedjék meg, hogy igazolhassam magamat. Hallgassanak meg. Leültek és hallgattak. — Azon a napon, melyen ön nálam járt, hogy tőlem oly bátor nyíltsággal kérdezze meg, igaz-e, hogy Valéria grófnő keze már az enyém, én reménykedve mondtam önnek igent. És midőn megtudtam, hogy ön — bizonyára csak e miatt — nagy útra készül, diadalmasan néztem a jövő elé. Még aznap este víg ünnepélyt rendeztem a klubban és midőn már megszállta fejemet a mámor, a kártyaasztalhoz ültem és vesztettem. Vesztettem egyre ... elvesztettem mindent, még becsületemet is. Mikor reggel a kártyaasztaltól fölkeltem, 20.000 forint becsületbeli adóssággal távoztam. Hitelezőm nem olyan ember volt, akitől elhalasztást remélhettem volna. És tudja ön, mit csináltam ? Hogy becsületbeli adósságomat kifizethessem: váltót hamisítottam. — Milyen szatíra, — szólt László. — A hibát ott követtem el, — mondá a báró, — hogy mindjárt főbe nem lőttem magamat. László tagadólag rázta fejét. — Nem, uram, önnek nem a halálra kellett volna gondolnia, hanem azokra a kötelességekre, miket az élet, a múlt rótt önre. — De mit tehettem volna ? Hitelem nem volt. És az a társaság nem is könyörületes! — Tárta volna föl helyzetét Valéria grófnő előtt — mondá Kőtelki és aztán bizonyos keserűséggel téve hozzá: — Ő bizonyára segített volna. — És ezt olyan könnyen mondja ön! Hogy fordulhattam volna ilyen kéréssel Valéria grófnőhöz? — Ezt parancsolta volna az igazi becsület, — vélekedek László. — Igaza van önnek, igaza, mint mindig, de lássa, akkor nem volt erőm hozzá, most meg már késő. Oly bús rezignációval mondá e szavakat, hogy mindnyájukat meghatotta. Margit egy kendőbe rejte arcát, hogy el ne árulja felindulását. — Báró úr, — szólt most László emelkedettebb hangon, — higyje el nekem, sohasem késő kötelességünket teljesíteni. És megfogta a báró kezét és rátette Margit kezére. A fiatal nő megragadta a feléje tukmált kezet és szabad folyást engedett a könyeinek. Elhallgattak. A báró mélyen megindulva mondá: — Ó, Margit, jóvá tehetném én még valaha, amit ön ellen vétettem? Meg tudna ön nekem valaha bocsátani ? Margit fölszárította könyeit. — Csak nemrég — úgymond — magam is azt hittem, hogy nem bocsáthatnék meg önnek soha. Hiszen a szerelem, mely mindent elfeledtetett velem, gyűlöletté változott át, oly heves gyűlöletté, mint amilyen heves volt az érzelem, mely az ön karjai közé vezetett. Nem volt már többé csak egyetlen vágyam: boszút, kegyetlen, irgalom nélkül való boszút állani önön! És lássa, ezeknek a nemes embereknek itt sikerült kitörölni szivemből a boszú érzetét... A báró hálásan nézett a két férfiúra, majd megragadva a nő kezét, remegő hangon kérdező : — Margit, ő mondja, igazán meg tudna nekem bocsátani ? A fiatal nő szivét átjárta a könyörgés, mely e kérdésben nyilatkozott. Az a hang volt ez, mely előtt már egyszer megnyílt az ő szive. Szemei szokatlan fényben ragyogtak és szép magas homlokán a fenköltség derűje jelent meg. — Mikor szerelmemért esdekelt — úgymond— akkor bizonyságot kért tőlem, hogy osztom érzelmeit. Áldozatul hoztam becsületemet. Most, mikor bocsánatomat kért, megint bizonyságot akar ? Jól van, a bizonyítékot most sem tagadom meg öntől. Akkor a magam becsületét adtam önnek, most a saját becsületét adom vissza. És ezzel kivette zsebéből a váltót, mit csak az imént kapott Kőtelkitől és a báró szemeláttára összetépte. — Remélem, ez elég bizonyíték arra, hogy megbocsátok! Szentpétery Elek báró nem birt többé magával. Szive túláradt és úgy érzé, hogy szemeit nedves fátyol borítja el. Odaborult annak a nőnek lábaihoz, aki oly sokat szenvedett miatta és aki most oly nagylelkű volt hozzá. — Ó Margit, milyen jó ön, — mondá csókokkal borítva a nő kezét — és milyen nyomorult vagyok én!... Ó Istenem ... Ön visszaadja nekem becsületemet... életemet... Ön... ön ... ó, nem, nem!... ennyit nem érdemeltem... Mily más emberek önök! És itt hangja elcsuklott. Csak akadozva tudta még folytatni: — Nem tudok egyebet mondani, köszönöm, köszönöm önnek, Margit ... Ez sok, sok!... Isten áldja meg önöket. És kirohant a szobából. Margit zokogva borult a püspök keblére... Sokáig nem tudott szóhoz jutni egyik sem. Valami kimondhatlan boldogság vett rajtuk erőt. — Ő is sírt,— mondá Margit magához térve, — és hogy föl volt indulva. Ó Istenem, ki tudja, milyen gondolatai vannak ? Talán hazament, hogy.. . Kőtelki nem engedte gondolatát kifejezni. — Ne tartson semmitől, Margit; ő most már tudja igazi kötelességét. Én nem félek többé ... — És mindezt önöknek köszönhetem, — szólt Margit meghatva. Az Isten meg fogja érte jutalmazni igaz boldogsággal. Az utóbbi szavak Kőtelkinek szólottak, aki melegen szorítá meg a nő kezét... Igaz boldogsággal ? Hol van már az ő boldogsága ? A püspök leolvasta e kérdést Kőtelki arcáról. — Ne csüggedj fiam, — szólt ihletteljes hangon, — csak bízzál a jövőben! Aztán eltávoztak és magára hagyták Kőtelki Lászlót elveinek diadalával és csalódott szivének véghetetlen bánatával. (Folytatása következik.) A szent sír a Szent sír templomának kupolája alatt Jeruzsálemben. GONDOLATOK. Nem akkor veszíted el szívedet, amikor odaajándékozod, hanem amikor az ajándékot visszakapod. Némely embert annyira felvilágosít a tudomány, hogy maga körül nem lát egyebet, csak szellemi sötétséget. Az igazság erejét akkor érezzük a leghatalmasabbnak , amikor ellenére cselekszünk. SZÖLLÖSY BALAZ5.