Ország-Világ, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-09-27 / 39. szám

1908 tulajdonképp őt szereti és mert így kiöltözködve jobban megnyerte tetszését, még megspórolt húsz forintocskáját is neki adja, hadd mulas­son jól Kormos Antal úr. A második felvonásban lezajlik Reineréknél az estély. Megjelenik a miniszter is. Kegyébe veszi a szerencse fiát, Kormos Antalt és a társaság tüntetően keresi a miniszter bizalmi emberének támogatását. A harmadik felvonás­ban a szabólegényből képviselő lett, akinél szüntelenül kilincselnek a kéregetők és protek­ciót keresők. Megtudjuk, hogy Szontagh tanár immár férje Irénnek és művét Kormos a saját neve alatt hozta nyilvánosságra. »Az urak és munkások« írói honoráriumát — ötezer koro­nát — odaajándékozza Szontaghnak. Ez a szédületes nagy összeg az anyagiak terén igen kevéshez szokott tanárt meghökkenti és mikor az inas egy fátyolos hölgy megérke­zését jelenti, kissé izgatottan hagyja el a kép­viselőt, akinek titkárává szegődött. A fátyolos hölgy Irén, aki még mindig szerelmes Kor­mosba és a vele töltött néhány boldog percet tartja élte legszebb gyönyörének. El is énekli az »Esti dalt«, amelyben elmondja forró sze­relme egész bensőségét. Ezenközben berohan a gyanakvó titkár, Szontagh tanár, akit az inas minden tilalom dacára sem volt képes ebben megakadályozni. Meglátja feleségét és boszút esküszik Kormos ellen, aki ime meg­fosztotta egyetlen kincsétől, a becsületétől. A negyedik felvonásban mesteri kézzel oldja meg Drégely Gábor a csomót. Megint estély van Reineréknél, amelyen közhírré akarják tenni Emma leányuk eljegyzését Kormossal. Rövid fél óra alatt óriási hullámok csaponganak hol Kormos ellen, hol Kormos mellett. Már-már elsülyedni látszik a szerencse fia, de lelemé­nyessége és az áldást hozó régi frakkja meg­mentik. Szontagh elhelyezte ugyan a bombá­kat. Elárulta, hogy »Az urak és munkások« az ő tollából ered, hogy Kormos Antal szabó volt még tíz hónappal előbb, a tudása, a „A szerencse fia“ szerzője, műveltsége a minimumon alul van és csak üres frázisokkal tudta elkábítani az embere­ket. A sors nem hagyja el kegyeltjét. A for­dulat legkényesebb pillanatában Kormos meg­hívást kap a miniszterelnökhöz, akitől mint kereskedelmi miniszter távozik. Az államtitkári méltóságot felajánlja titkárának, Szontaghnak, aki persze a nagy kegytől megtántorodva, önmaga fújja le Kormos ellen tett kijelentéseit. Epreskerti Reiner Marcell házában most meg­jelenik a második miniszter Kormos személyé­ben, aki megkéri ünnepélyesen Emma leánya kezét. Ez a rövidre fogott meséje Drégely Gábor darabjának. Teljes lehetetlenség elmondani azt a rengeteg sok elmés epizódot, amely »A szerencse fiát« tarkítja. Három óra hosz­­szat folyton kacag a közönség. Szatirikus elmeéllel ostorozza közviszonyainkat anélkül, hogy bántó kijelentést tetetne a szereplőivel, anélkül, hogy csak egy percig is untatna avagy fárasztana. Nagyképű kritikusok meg­akadhatnak azon, hogy mikép lehet tíz hónap alatt szabólegényből miniszter, de erre aztán egy bájos asszonyka rendkívül találó meg­jegyzést tett az előadás után: »Kérem, maguk kritikusok mindig okoskodnak. Hisz a regények­ben még sokkal lehetetlenebb dolgok történnek. Mi közönség mulatni akarunk a színházban és soha jobban nem nevettünk, mint »A szerencse fia« meghallgatásánál.« Ebben a rövid néhány szóban benne van a leghelyesebb megítélés. A közönség mulat, nevet, jól érzi magát, örül a vidáman eltöltött színházi estnek és többet nem kívánt elérni Drégely Gábor. A huszonötödik és az ötvenedik, meg a rá­következő többi előadás bőséges bizonyságot fog szolgáltatni arról, hogy »A szerencse fia« mennyire bevált. A Magyar Színház művészeiről ismételten elmondottam, hogy művészetük vetekszik ambíciójukkal és a kettőt egy tudatos igaz­gató az ő jeles rendezői karával biztos lépé­sekben viszi diadalról-diadalra. »A szerencse fia« címszerepét Csortos Gyula kreálta. Játéka, beszéde, mozdulatai és hanglejtése elsőrendű. A darab fényes sikere első­sorban neki köszön­hető. Mellette kitűnően érvényesültek Báthory Gizella, aki Zerkovitz Béla »Esti dalát« is szépen énekelte, Mészáros Géza, Forrai Rózsi, Vágó, Garas, Körmendy és a többiek mind egytől-egyig. Vajda László rendezése mesteri munka, a darab kiállítása gondos és ízléses. Drégely Gábor hat évvel ezelőtt mint egé­szen ismeretlen fiatal­emberke épp az »Ország- Világ« hasábjain lépett először a közönség elé. Azóta lapunkban közölt regényeivel, elbeszélé­seivel és verseivel évről-évre bizonyságát adta szép tehetsége izmosodásának. Az »Ország- Világ« olvasóit tehát nem érte meglepetés Drégely Gábor darabjának sikerével és bizo­nyára velünk együtt őszintén örvendenek azon, hogy kedvelt írójuk a színpadon is bevált. Drégely Gábor, fl zene szól, torrentó ünnepel ma, Il tarantella cseng a légen át, Torquato Tasso születése napja Vígságra, táncra most alkalmat áá. Hej sorrentói lányok, táncra jörtek, Uigan mossák a partot a habok, Eltűrt az elég bánatot s keservet, Ki idejött enyhülni, h­a halott. Dinetta mia, tarantella szólít k­yujtse kedvesednek bársonyos kezeö, fl szerelem s a tánc varázsa beáll, Rózsás kis ajka, csábítón nevet; Hajtsö ölembe kis szöghajú fejecskét, És énekelj bűbájos dalokat, fl tarantellát így járjuk kettecskén, Amíg a húr lepattan s elszakad. A szál a zene, a lányka járta, járja ; Távolban nézte egy beteg fiú, még most is mindig, mindig visszavárja, Kis hajlokába tanyát vert a bú. Beteg a szive és beteg a lelke, Lantján többé szerelmi dal se kél, mint amikor karjával átölelte ez a leány a holdnak fényinél. fiz a leány kergette kárhozatba, fiz kergeti őt most is, szüntelen, Fülébe cseng a táncosok tanája fl holdsugáros nyári éjjelen. Felé hozza a szellő lágy fuvalma fl narancsligeteknek illatát, Fut messze, messze, távolba feleőni, mámort keresve, mely nyugalmat áő. De amikor a mámor szerteszállott, táncorral tölté el a látomány. Kopottan, halvány arccal meg-megállott fl tengerpartnak sziklapadlatán, már nincs ereje többé visszatérni, Körötte mindent betakart homály, Káborg az éjbe, de már csak azt érzi, hogy a szive táján — valami fáj. Egyszerre csak körülnéz émelyedten, Felette áll egy nehéz kőkereszt, 5 a rongyalak ijedten visszaretten, 5 kábult agya lassan eszmélni kezd. Világosság kereng át a vak éjen . . . fl temető mellett van. Szíve reszket, flz anyja szólítja őt hófehéren, Hátán hordozva egy nagy fakeresztet. „Hová jutottál jó fiam ? Hová ? flz arcon sápadt, szemed fénytelen, fíz átvirrasztott éjek nyomdokát Viseli külsőő, ó egyetlenem. Ruhát kopott, a kalapot beütve, — Oly érthetetlenül nézesz reám, Szókat hebegve halkan, szemlesütve, mivé lettél fiam ? Hová jutál ?“ ,,Ö érette jutottam kárhozatba, Érette viselem e bélyeget, Feleőni vágytam, mámorba, homályba, De nem lehet feleőni, nem lehet! Illomtalan, végtelen éjszakákon Ő rabló meg legélesb álmomat, És messze tűnt gyorsan az ifjúságom, Bealkonyult, — pedig alig viradt. Beteg vagyok, már elfáradt a testem, Itt fekszem összetörve, sárosan, Oly hosszú még az út s máris elestem, Ragad az ár s nem védhetem magam. Úgy szeretnék felállani a porból, fl férgek marnak és éget a sár. Szeretnék élni újra, úgy mint egykor, De nincs erőm többé felállni már.“ Irta DRÉGELY GÁBOR. fl kápolnának megcsendült harangja, misét manónak a nagy halott felett, Tassáért szól oly kesergőn a hangja, Ki annyit tűrt és annyit szenvedett. Reménytelen szerelem vitte sírba, Agyára szállt a téboly éjjele, Ö érzi, néki is ez van megírva, Ö néki is ez lesz a végzete. I­zt a leányt látja mindig, szünetlen, Előtte minden, minden oly sötét. Édes anyám ! Várj engem ! Én követlek ! nem várom be a sorsnak végzetét, még átülcseng a tarantella hangja, Hallod anyám ? Zajongnak a habok! Szólj érettem is Torquato harangja, fl hullámsírban nyugalom van ott. Langy éji szellő rezgeti a fákat, fl mandolin szól, lágyan ring a hab, Kéklő ölét a hullám ki-kitárja, Csobban a víz, majd újra összecsap. S vigne Sorrente, táncol szép ainetta, míg elszakad a gitáron a húr, Csak fenn a dómban a harang siratja, Hogy meghalt egy szerelmes trubadúr ! Uizió♦ 0R5Z0B­UILD6 771

Next