Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-19 / 38. szám

1920 III. Az egész tisztikar együtt volt, amikor Szendrőy Jablonkaytól kísérve belépett. A szigorú arcokon meghatottság nyoma lát® szott, hiszen valamennyien egy kissé szerel® mesék voltak az előttük álló halvány,­ csoda® szép bűbájos asszonyba. Szendrőy szótlanul roskadt le egy székre s feszülten figyelt az ezredes szavaira. — Minden kétségen felül áll, hogy Ghionelli Violetta asszony az ellenség szolgálatában állott, kémkedett. Híreket szolgáltatott s éppen mikor elfogták, akkor akart egy levelet esem® pészni, amelyben holnapi támadásunkat kö­­zölte. Mindezt beismerte, úgy®e ? — fordult a vádlotthoz. — Igen ! — hangzott a felelet tompán. Szendrey felugrott s hozzá akart futni. — Nem, ez lehetetlen. Viola az Istenért! Jablonkay leültette a szerencsétlent, s Viola szomorú mosollyal nézett reá. — Minden igaz, uraim. Én közéjük jöt­­tem, mert eleinte gyűlöltem önöket. Olasz nő vagyok. A harcban elvesztettem atyámat, két fivéremet. Bosszút szomjaztam s önként ajánlottam fel szolgálataimat hazámnak. De mióta köztük éltem, láttam, hogy gyűlöletem nem jogos. Ha meg is ölték az enyémeket, igazságos harcban történt az. Napról napra enyhült fájdalmam, bosszúszomjam, s amikor megszólalt a szívem s megszerettem azt, aki tulajdonképen ellenségem, nem voltam többé a régi. Elvesztettem a talajt lábam alól. Nem maradt a szívemben hely, csak a szerelmem számára, nem voltam más, csak egy szerel® mes asszony. Tudtam, hogy boldogság nem vár reám, s el is akartam tűnni örökre önök elől, de ma, amikor az, akit szeretek, beval® látta szerelmét — nem volt erőm távozni. — Azért sietett elárulni terveinket s sze® relmesét is kitenni a halálnak, vagy ami még rosszabb, a fogságnak! — kiáltotta az indu® lattól izgatottan az ezredes. — Beismerem, őrült voltam. Olvassák el a levelemet. Kikötöttem, hogy vérnek nem szabad folynia. Én magam titkos utakon ve® tettem volna ide ma éjjel az önök ellenségeit, hogy mindannyiukat foglyul ejtsék. Azt gon® doltam, így megakadályozom a holnapi ütkö® zetet. Hazámnak is szolgálatot teszek, de megmentem életét annak, akit szeretek. — Szép mese, kisasszony. Csak az a baj, hogy nem hiszünk többé önnek. Most még egy kérdést. Tudni akarom, ki az, aki önnek elárulta terveinket. Nevezze meg, hogy az illető is elvegye méltó büntetését. Ne titkol® jön el semmit, mert ez még rosszabbá teszi helyzetét! — folytatta az ezredes. Viola riadtan nézett maga körül, majd ijedten csengő hangon kiáltotta : — Senki, senki se árulta el az önök tér® vét. A bűnös egyedül én vagyok. Kihall® gattam tanácskozásukat. Hiszen ez csak tér® mészetes, hogy egy kém leselkedik, figyel, így könnyű volt megtudnom mindent, amit akartam, — fejezte be vallomását szomorú mosollyal Viola. Szendrőy riadtan kiáltotta közbe : — Nem igaz! — Kérem, Szendrőy, — könyörgött Viola — ne akarjon mentegetni. Most már­ érzem, hogy helytelenül cselekedtem. De esküszöm, hogy azt hittem, jót teszek, ha a vérontást megakadályozom. Tudom, hogy nem hisznek szavaimnak, tehát nincs is több mondani® valóm. — Igaza van, nem hiszünk többé. Ön áruló, halált érdemel és büntetése a golyó! Jablonkay! Hajtsák azonnal végre az ítéletet. A fiút fogságba vessék, az gyermek, nem tudta mit cselekszik! — adta ki rendeletét az ezredes. Viola nyugodtan követte Jablonkayt. Majd visszafordult, hogy tekintetével búcsút vegyen attól, akit mélységesen szeretett. A tisztek némán, halálsápadtan néztek egymásra s szánalommal Szendrőyre, aki megtörtén, fénytelen szemekkel bámult a tova® tűnő bűbájos asszony után s mikor egy dör® zenés reszkettette meg a szoba falait, riadtan ugrott fel s futott, hogy karjaival fogja fel élettelen szerelmesét. * * * A döntő ütközetnek vége. Győzelmesen tértek vissza a hős vitézek. Csak egy hiány® zik: Szendrőy. Legendákat mesélt a legény® ség halált megvető vitézségéről. Az ő hősies® ségének volt köszönhető, hogy a csata diadalmasan végződött. Baj­társai tudták, hogy a boldogtalan kereste a halált, ahol egyesül® hetett azzal, akit az életénél is jobban sze® vetett. ORSZÁG-VILÁG A KIRÁLYNÉ NYAKLÁNCA Frick-Brentano Ferenc nyomán írta SUGÁR JENŐ. ____________ _6. XV. / La Motte grófné eközben szintén tett elő® készületeket. 1784. április havában bár még óvatosan, de tudtára adta a bíbornoknak a királynéhoz való viszonyát­. Később már rész® letekbe is bocsátkozott. Állításai valóságáról a bíbornoknak, — aki az udvartól oly távol állt, — nem volt módjában meggyőződni s Jeanne csapongó, élénk képzeletével egyik kői® tett élményt a másik után mondta el. A gyanútlan bíbornok nem kételkedett, már azért sem, mivel füleinek kedves dől®­gokról esett szó. — Most már, — mondta Jeanne — egész bizalmas lábon állok a királynéval, már nincs előttem a rokon, a barátnő, egy Valois előtt titka. Leplezetlenül tárja fel szívét és mond® hatom, jobban ismerem a királyné titkos gon®­dolatait, mint maga a király. Bebizonyíthat® nám, hogy­, a királyné lassan kint megváltoz® tatta az ön iránt táplált rossz véleményét, amelynek kialakulásához Mercy®Argenteau gróf és a bécsi futár nemtelen hazugságai szolgáltak alapul. »Rohannak unokaöccsével, Guéméné herceggel szemben tanúsított nagy® lelkű eljárása és más hasonló jótékony tettei igazolták, hogy a főalamizsnásnak jó szíve lehet,­ adta a­­ királyné szájába Jeanne. Egy hónappal később, — májusban — Jeanne kijelentette a hercegnek, hogy hálából az iránta tanúsított jóságáért, kötelességének tartja az udvarnál levő teljes befolyását fel® használni arra, hogy a bíbornok ügyét szol® gálja és nemsokára örömmel adta tudtára, hogy a céltól már nincsenek nagyon távol. Jeanne tovább ment. Elhitette a bíbornokkal, hogy a királyné adott alkalomkor fejbiccen® téssel fog róla tudomást venni, amit viszont Rohan a jó­indulat biztos jeléül tekinthet. Rohan ezentúl figyelte a királyné magatar® táját és tényleg többször látni vélte ezt a jelt, e »n­uance«-ot, ahogy később ő maga mondta. Hitében megerősítve Rohan­t, Jeanne egyre merészebb lett. Leveleket mutatott a bíbornoknak, amelyeket a királyné neki, Valois grófnőnek írt és amelyekben az alamizsna® mester neve is szerepelt. A levélpapír az udvarnál használatos színű, egyik sarkában a francia liliommal. Loth páter később így vallott a bíróság® nál: »Emlékszem, hogy egy ízben, midőn La Mottenét felkeresnem, nem nyertem azon® nál bebocsátást. Úgy mondták, Viliette úrral van elfoglalva. Nemsokára beengedtek és én az ágy melletti kis asztalkán írószerek között nagyon szép liliomos levélpapírt láttam.« La Mottene nemsokára a következőket adta a bíbornok tudtára : »Kérésem ered® ménnyel járt. A királyné megbízott, hogy írásbeli igazolására hívjam fel Önt.« Szavait Jeanne bájos mosolygással kísérve, el tudta hitetni a bíbornokkal, azt, amit mondott. És Rohan hitt neki vakon. Nagy gonddal szerkesztette meg védiratát. Húszszor is eltépte a fogalmazványt, míg végre kiadta a kezéből. Pár nappal később Jeanne aranyszélű papíron hozta a választ. »Nagyon örvendek, hogy nem kell Önt hibásnak tartanom. Egyelőre még nem fogad® hatom. Ha a viszonyok megengedik, értesí® teni fogom Önt. Legyen türelemmel!« És a grófné még figyelmeztette a bíbor® nokot, hogy örömét és háláját igyekezzék a királyné tudtára adni. Viliette kijelentte a bíróság előtt, hogy a királyné ezen állítólagos leveleit 1784. má® jusában kezdte gyártani. La Mottené dik® tálta őket. — Mit íratott velem a grófné? meg nem értettem, de annyit kivettem, hogy azok a bíbornok megtévesztésére szolgáltak, viszont a bíbornok válaszaiból arra következtettem, hogy ő La Mottene befolyását akarta fel® használni, hogy önérzetét kielégítve, miniszter® elnök lehessen. E levelek elég szép számmal íródtak, de Jeanne rögtön elégette őket. — Ily módon, — mondta Georges abbé, — levél­ levelet, válasz®választ követett. E levelezés, — amely azonban elkallódott, — a királyné részéről bizonyos fokozódást mutat, úgy, hogy a bíbornoknak azt kellett hinnie, hogy immár sikerült az uralkodónő teljes bizalmát és legmélyebb vonzalmát meg® nyernie. Cagliostro megjósolta, hogy e levelezés a bíbornokot a királyi kegy legmagasabb fokára emeli. Szó ami szó, Rohan egy pillanatig sem kételkedett, hogy a királyné majd fogadja őt, rokonszenvének kifejezést ad, de tekintettel Breteuilvel illetve annak a királynál való nagy befolyására, egyelőre még várnia kell. Az első találkozás, — sejtető Jeanne — titok® bán, a versaillesi park egy kevésbé népes fasorában lesz. Rohan már látta a szerencsés napok pirkadását! Marie Antoinette a távol® ságban, mely tőle őt elválasztotta, királyi méltóságában, végtelen jóságában, természet® feletti lénynek tűnt fel előtte. Igen, csak jósága hozhatja őt közelebb hozzá. Tudott a királyné adósságairól s azok okáról. Est­ime személyesen akarja tudtára adni, hogy ke® gyeibe fogadta és egyedül, az éj leple alatt óhajtja ezt tenni, amíg el nem jő a nap, amikor egész Franciaország tudomás szerezhet róla. Rohan teljesen meg volt babonázva! XVI. 1784. július havában La Motte gróf rend® szeresen a fiatalok kedvenc találkozó helyén, a Palais-Royal kertjében sétált. Egy igen csinos hölgyön akadt meg a szeme, aki állandóan ugyanarra a padra telepedett, mi® közben egy kis gyermekkel játszadozott. A­­hosszú szőke hajú, szép alakú és ártatlan nagy kék szemű hölgy, Legway Nicole Marie, divatárusnő, egy rokkant tisztnek a leánya volt. — Az első szerencsétlenségem, — mondta később, hogy nagyon korán vesztettem el gyengéd, gondos anyámat, aki megóvott volna a sok veszélytől, amelynek egy ön® magára hagyott leány annyira ki van téve. Szülei halála után oly helyre került, ahol 453

Next