Ország-Világ, 1925 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1925-01-04 / 1. szám

1925. január 4. Sötét napokban. Mikor meghaltál jó anyám, Könnyem hullt nappal s éjszakán, Jártam megtörve, céltalan, Elhagyott utakon, magam, És kínos sóhajom szakadt: Miért vagy már a föld alatt ? Hány bús napon a durva gond Éles karmával rám ha róm, Szívemben fájó húr rezeg: Hogy nincs itt védő, hű kezed. Úgy tép, bár sok év elszaladt: Miért vagy már a föld alatt? S ha kedvező Sors rám nevet, Ajkam csak téged emleget. Magával visz a képzelet, Hogy mint ragyogna két szemed, S mily ízes von’ minden falat. Miért vagy már a föld alatt? És mégis, hogy a gyűlölet Lett úrrá a szívek felett, S az élet most már semmi más. Csak küzdelem, gond és csapás. Jobb, hogy ott lent vagy egymagadba, itt szíved százszor megszakadna. Nyugtot most csak sír hantja ad Anyám, jobb ott a föld alatti FELEKI SÁNDOR. TITKOS ELLENSÉGEINK. Irta SCOSSA DEZSŐ. Íróasztalomnál ülök és befejezem a munkámat. Nincs hiba benne s meg vagyok vele elégedve. De amint le akarom tenni a tollszárat, kiesik belőle a toll, kettőt is ugrik a papíron és pillanat alatt két nagy fintafolt éktelenkedik ott. Kezdhetem újból az egészet! Azt a tollszárat már évek óta használom, éppen azért, mert jó szorosan zárja a tollat, azt a tollat magam erősítettem bele pár nap előtt úgy, hogy kihúzni se tudtam és most mégis milyen könnyedén ugrott ki helyéből, hogy az én írásomat semmivé tegye. Nem volt arra semmiféle fizikai indok, sem a tapadás törvényével meg nem egyezett, hogy ez az eset megtörtént, de nekem úgy tetszett, mintha azoknak a fintaloltoknak fekete lelke tükréből apró manók táncolnának vigyorogva s fügét mutatva felém, kétségbeesett halandó felé. Vigasztalódom, hogy még jó, hogy nem a kalamáris gurult végig íróasztalomon, mert az az egészet fekete tengerbe merítette volna és büszkén tekintek öblös tintatartómra, amely mozdulatlanul és mereven áll helyén. Aztán előveszem a fiókomból a follkésemet, hogy másik papírt vágjak, az kicsúszik a kezemből és belefúródik a padlóba. No ez természetes, hiszen a késnek hegye van és csak babona az, hogy váratlan vendég jön, ha a kés megáll. Lehajtok utána és szinte erőt kell kifejtenem, amíg kihúzom, de aztán fájdalmasan szisszenek össze, mert a tollkés közben összecsapódik és mély sebet ejt az ujjamon. Eddig soha nem fogadta magába ez a padló a késhegyet, csak most az én bosszantásomra és sohase csukódott össze a zsebkésem ! Dühömben eldobom magamtól és sietek az ujjam vérzését elállítani. Előveszem azt a darab fimsót, amit beretválások alkalmával ilyen esetekben használok, de az kisiklik kezemből s elgurul. Keresem a szőnyegen, a bútorok alatt, de nem találom sehol, meg kell tehát elégednem a hideg vízzel, ami jól esik sebemnek. De amint a mosdó tükre előtt állok, mintha onnét megint azok a manók csúfolódnának velem. És amint a karomat kinyújtom, amelyen a ruhát felgyűrtem, hogy be ne vérezzem, egyszerre előugrik a timsó, nekivágódik a tükörnek. Szerencse, hogy annak üvegje elég vastag és nem tört be. De hogyan került oda ez az ördöngős timsódarab, mikor világosan hallottam koppanását a padlón? Esh! nem kutatom a dolgok keletkezését, nincs kedvem semmihez többé, megadom magamat a titkos ellenségeknek, amelyek az embert az élet Golgordáján végig kísérik. Tudom, hiszen már máskor is gondolkoztam fölötte, hogy eme titkos ellenségeskedés az élettelen tárgyak bosszúállásában rejlik, azokban amiknek sem alakja, sem lényege nem ismeretes előttünk s így velük szemben védelemről is alig lehet szó. És azok ellen, amik egyszer is alig kerülnek elénk életünkben, amiknek létezését sem tudjuk, csak akkor sejtjük, mikor érezzük, mintha csak valami emberfeletti hatalom eszközei lennének a véletlen, a körülmények sajátságos összejátszása által utunkba vezettetve, hogy rettenetes hatalmukat éreztessék velünk. Még csak védekezni sem tudunk, mert hiszen nem erő áll az erővel szemben. Ez a kiszolgáltatottság a legfurcsább helyzeteket teremti és az emberiség temérdek sokat szenved tőle Az úrfi ideálja ablakai alatt sétál. Szép, új ruhája van, fején fényes cilinder, kezében pálca. Várja, amíg ő megjelenik az ablakban. De éppen abban a percben a pálca megakad, egy reccsenés, már el is van törve, még szerencse, hogy keresztül nem bukott rajta. Az egész utca aszffaltján nincs olyan repedés, mint amiből a törölt pálca csücske kandikál elő, de amint ezt elgondolja, egy mosolygó arc figyelmeztet a helyzet nevetséges voltára. Vagy előfordult az is, hogy amint a gavallér éppen kezét emeli, hogy sokat mondó bókot írjon le cilinderével, egy kocsi robog el mellette s a következő percben már egy csomó sár csúfítja el a fehér inggallért és selyem nyakkendőt. Az egész utca száraz, sehol egy szemernyi sár, miféle kiszámíthatlan mathematikai ívben repült tehát éppen arra a helyre, amelyet többé nem bír majd elképzelni e nélkül a mocsok nélkül az a kisasszony. Egy vidéki tanár ismerősöm évek óta arra törekedett, hogy a fővárosba kerüljön. Most jó alkalom kínálkozott. Feljött, frakkot bérelt és ment a miniszterhez audenciára. Sokáig kellett várnia, míg sorra került, volt ideje tehát tükörbe nézni. Minden rendben volt, a frakk termetéhez illett, cipői kifogástalan tiszták voltak, nyakkendője egyenes, kérvénye belső zsebében, kesztyűje begombolva. Végre a kegyelmes úr elé jutott. Elmondta kérelmét s az türelmesen meghallgatta, azután intett, hogy adja át kérvényét és ő zsebébe nyúlt és kivett onnét egy nagy fehér kofillon-ordót. Soha életében nem táncolt, azt az ordót bizonyosan a frakk valamelyik előbbi bérlője felejtette a zsebben s mikor nagy hebegve megtalálta kérvényét a másik zsebben, már csak a miniszter szigorú tekintete nézett reá, de persze nem érte el célját. Ellenben úgy érezte, minta valami kobold tapsolva, kacagva surranna el mellette. Mindennapi, közönséges dolgok ezek, mint mikor az embernek elkapja a kalapját a szél, kifordítja esernyőjét, mint mikor a sima parketten hanyatt esik vagy a színházi szék felcsapódik s a gyanútlanul álló a földre ül, mint mikor a hó az ember nyakába zúdul a háztetőről vagy a szivarra gyújtó szomszéd gyufája pont az én kezemet égeti össze, — vagy mondjam-e tovább, hiszen az élettelen tárgyak a legfurcsább helyzeteket teremtik, mintha csak a siető, elfoglalt ember játékszerük volna. Ez a nagyfokú malicia több szenvedést okoz, mint amit a század idegbeteg gyermeke elviselhet. Guy de Maupassant, a múlt század végén ünnepelt francia író eszét vesztette, anélkül, hogy megtalálta volna a csendes éjek nyugalmát zavaró különös nesznek, hangoknak törvényét. Azt képzelte, hogy valami földöntúli lény, amely üldözi s elnevezte azt „La Horta"-nak, megleste, amint ruháit ágya mellett felforgatja, a vizet kiissza poharából, amit kétségtelenné tett az, hogy lefekvés előtt pontosan lemérte annak a pohárban való magasságát és feljegyezte, hogy a ruhák milyen rendben feküdtek. Végre bírókra került vele, földhöz vágta, de nem bírta megfojtani, mert kisiklott kezei közül. Elborult elméje teremtette meg ezt az emberfeletti lényt s a valóságban tönkrement idegei vezették a legfurcsább hadakozásra tulajdonképen élettelen tárgyak és azok különös játékai ellen. Csak egy mód van azok ingerkedésének elkerülésére : a természettudományi ismeretek szaporítása és a nyugodt elbírálás megfelelő mértéke ORSZAG-VILAG A VERDIKT. Irta RUDNAI GYŐZŐ. Bazieszky Mária könnytelenül viselte vizsgálati fogságát. Napokon keresztül ott ült a pamlagon, mereven maga elé bámult, mialatt lágy tenyerébe temette királynői fejét, a buja hajfonatok csillogó csigákban fonódtak nyaka köré, melynek alján, a ruha koronájaként fehér csipkék vakítottak, régies színt kölcsönözve a nemes metszésű arcnak, mely fejedelmi képcsarnokok ódon portréihoz hasonlított. Szép asszony volt, a huszonhat év, mely állítólag elsuhant felette, nem hagyott nála vissza mást, mint a látogatójegyét, ezüst tálcán, illatos rózsák közt, ezzel a huncut felírással : „Itt voltam, de talán nem is igaz !“ Szép volt, fiatal; külsején még ott vesztegelt a lányság puhasága, megvesztegető korrektsége, szemében az érett asszony parazsa izzott, fölényesen, cézári biztonsággal. Volt valami fényében, ami feléje terelte a férfiakat, valami különös varázs, tele titokkal, elbűvölő csodasággal, mely úgy áradt ki belőle, mint egy ősrégi park végtelen nyugalmú csendjéből az úri illat, ott fakadván déli virágok kényeskedő kelyhében. A vizsgálati fogságban is megőrizte ezt a különös varázst s bár napokon át szótlanul ült a pamlagon, ajkán mégis ott pihent a sok gyönyörűséges szó, mely most fáradtan hallgatott el, de még így is éreztette, hogy megfelelő helyen, plüsszéken, az arannyal befogott támlához kissé odatapadva, nehéz szövésű gobelinek között, velencei csillár alatt, egy ködösen felbúgó Grieg-szonáta mellett Mária ajkán tündéri kacagás lehetett, halk csendülés, finom és lágy, mint egy melankolikus pásztoraié. Az ember okvetlenül kizökkent a jelenből, ha rápillantott erre a csendes és szép, nyugodt és felsőbbséges arcra, középkori angol királynőkre kellett gondolni, egy Johanna Greyra, kit leányos álmai mellől ragadtak el, hogy fejére illesszék a britt koronát. És a magányos percek, az álmatlan éjszakák erről a szerencsétlen Johannáról meséltek neki, és ő visszaszállt ködös távolokba, merész, de gyönyörűséges lovagkorba, trónszékek zsámolyáig, ott lekuporodott, lágyan elterült, mintha szőnyeggé varázsolódna s boldog volt, mikor magán érezte királynői cipők kecses suhanását, nehéz bársonyok és brokádok fejedelmi esését, esését néhány ismeretlen, különös virágnak, mely vakító, meztelen női keblekről hullott alá... Ott álmodott ébren Johannával a mennyezetes trónon az ő felejthetetlen Jakabjáról, kit kérlelhetlen kezek elszakítottak tőle. Szerelmes Johanna, tele ártatlansággal és bájjal, korán eljegyezve egy szenvtelen, piperkőc ifjúval, kit sohasem ismertél, kié sohasem lettél, s ki számodra ön- 3 Új köntösében, nevezetesen barna - kék-fe- .A hét címkével jelenik most meg a régóta bevált és kedvelt „valódi FRANCK-kávépótlék". Az új barna-kék-fehér címkén különösen előtérbe lépnek a „kávédaráló“ ismertetőjelek, melyek megkülönböző ,tedik az utánzatoktól. A „valódi Franck-kávépótlék" úgy kell a kávéhoz, mint a leveshez a fűszer!