Ország-Világ, 1927 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-02 / 1-2. szám

1927. január 1. és 9. ajtón, mintha szemrehányást látott volna a szép szemekben: „A te gonosz önzésed miatt, bújva, szégyenkezve kell besurrannom a házba, remegve felosonnom a lépcsőkön. Mit tettél kényes büszkeségemmel és büszke önérze­­­lemmel ?" Evvel kínozta magát most is Imre, mialatt az asszonyt várta. Órájára nézett. Nyugtalanul állapította meg, hogy a találkozásra megálla­pított idő már több mint negyedórával elmúlt. Egyszerre nehéz léptekre lett figyelmes. Az ajtó feltárult. Hordár lépett be rajta. Rövid köszönés után levelet nyújtott át, azután gyorsan távozott. A férfi izgatottan tépte fel a borítékot. Arca mindjobban elváltozott, amint szeme végigfutott Tilda kezeírásán: „Drágám, talán meg tud bocsátani nekem. Csak az első perc lesz nehéz, vagy talán az első nap. Ha nagyon fájna az én hirtelen távozásom, gondoljon azokra a felejthetetlen, édes órákra, melyeket magának hoztam. Sze­rettem és szeretem magát. Azért választottam ki arra, hogy magának ajándékozzam oda mindazt a gyönyört, ami csak bennem van férfi számára. Talán tovább is maradtam, mint ameddig föltétlenül szükséges lett volna. Örökre kedves emléke marad az én furcsa, bolond életemnek. És ha el­szaladok is messze, magához köt egy láthatatlan érzés. Ha eltűnök is az életéből és menekülök, mint valami orvul szerzett kinccsel, hogy életembe belevigyek színt, kacagást, értelmet, hivatást, ezt magának köszönhetem, mert magától . . .“ A férfi szeme itt könnybeborult. Összetörve roskadt le a pamlagra. Remegő kezével a fejé­hez kapott, mintha ott bent minden összerop­­pant készülne. Hörögve tört ki ziháló melléből a megbántás, a megalázás, a kétségbeesés, az irtózat: — Elment. . . Elszökött... Elvitte ... Magá­val Vitte ... a gyermeket... A gyermekünket. Meggörnyedve, dúlt tekintettel egy levél fölött, alakja tökéletes mintául szolgálhatott volna az áldozat szobrának. FRANCIA BABA. Irta ÁCS KLÁRA. Lia, aki torzarcú volt, szeplős, sószínű hajú és akinek csak a ragyogó, sötét szeme volt rokon a nevével, jelmezes, álarcosbálba készült. Soha még ilyen izgalmat nem érzett.. . Végre egyszer egy boldog este ! Sok-sok köny­­nyesen átvirrasztott, gyötrelmesen átsírt éj­szaka után, hogy ilyen és így él és így nincs semmi, egyszer mégis egy gyönyörűségesen izzó éj­szaka. Francia babának készült. Tearózsaszínű, csipkés estélyi ruhája, Hamupipőkét megillető ezüst cipőcskéje, torz arcát elfedni készült atlasz álarca, fehérorgona parfümje és a többi apróság, mely mind ma estére kellett, össze-vissza hevert szobájában. A porcellán­­babácska is, napsugárszőke hajával, üveg szemének is bársonyos nézésével, melyet majd a kezébe visz és amelyet annyira irigyelt, mintha élőlény lett volna, azért, hogy szép és sóhajtásosan bámulta egyre: — Istenem, ilyennek lenni, ilyennek lenni! És­ most hirtelen megakadt a szeme még Valamin. Fürtös, világosszőke paróka volt. Az ő seszínű haját kellett hogy takarja ma este. Nekiesett ráboruló ajkkal. Becézte, simogatta, □óleső meleg bizsergés járta át egész belső lényét. . .. Olyan, akár a kis porcellán-babáé, sárga­sugaras és fénylő. Felpróbálta. Remegő ujjakkal igazított rajta. Ó, de szép is volt így, homloktól fölfelé. De lejjebb, jaj ! méginkább eltorzult az arca. Most felöltözött sebtiben és álarcot öltött. Azután megállt a tükör előtt. Nagyokat lélekzett, mélyen, boldogan, megkönnyebbülten. Sohasem volt még ilyen mámoros a nézése. Meg kellett for­dulnia a másik tükör előtt is. Valamennyiben nézegette magát. Sokáig bámult, csodálkozott. — Ilyen is tudok lenni, éjszemű, napsugár­hajú hercegkisasszony, igazi Lia, fán szebb a nevemnél is. — Babácska ! — súgták neki a bálban. És — szép kis baba! Szép kis francia baba ! Lovagok voltak, bársonyosra borotváltak, estélyibe öltözöttek. És körülrajongták őt, a kis csúnyát, akit soha férfi még nem kényez­tetett. Nézték tetőtől-talpig. — De helyre ! De bájoska! Már valóságos kis királynőnek érezte magát. Tüzelt a szeme, égett az ajka. Tán egész eddigi életéről is megfeledkezett. Mámoros, bódult érzései voltak. — Hogy hívják? - kérdezte valamelyik a hódolói közül. — Lia, el — ismételte aztán­­ mint valami exotikus királykisasszonyt. De olyan is. Olyan, hogy is mondjam ... kis tündérhercegnő, szőke selyemhajjal, sötét bársony szemmel. És mozdulatot tett az álarca felé. Lia ijedt hökkenéssel húzódott el tőle. De az máris bocsánatért könyörgött: — Csak egy pillanatra akartam látni az arcát. Ha tudná, mennyire vágyom utána, hogy tetőtől talpig végigcsodálhassam, szép, kicsi, francia baba, Lia, Liácska! Még remegtek a lány orrcimpás álarca alatt, még lihegett kissé puha két keble. — Hátha csúnya volnék, szeplős, torzarcú ? — próbált incselkedni. De hangja, minden nem­akarása és erőlködése dacára is belecsuklott kissé. A fiú elmosolyodott, kacagott is belé. — Ó, milyen bizarr ötlet, hogy a francia baba atlasz álarcocskája kis csúnyát takarna ! Még hinni is tudnám, ha a két fekete csillag­szeme nem káprázna bele az éj­szakába, ha a napsugárhaja nem vakítaná a látásomat. Szép maga Liácska. Arcocskája bizonyára olyan, mint a tearózsaszínű ruhája és sza­bályos, akár egy filigrán Vénuszé. Parázsló szemekkel nézett rá. Melegen szö­kött hangja a leány szívébe. Mintha hosszú, régi idők óta ismerte volna már, ment vele a pálmafák alá. Egyedül voltak ott ők ketten. Engedte, hogy kezét hosszan tartsa a kezében, karjuk már puhán fonódott egybe. Játékos kicsi flört volt csupán, neki, kinek közelében soha férfi még föl nem melegedett, tündérország kezdete. Csupa sóhajos vágy volt a fantáziája. ... Ha így tartana sokáig, mindig, örökké ! Most nő volt ő is, nő volt először, izzó férfi­­tekintet alatt nyílt assz­onyvirág. — Síácska — súgta a bársonyosra borot­vált és fehér selyem íngmelle már simult a lány puderos vállára. Vágyakozó ajka már tapadt rá... Még ez is ma, az első csók! Szédült belé a lány... Ennyi őrjítő mámor egyszerre. És ez a kigyúlt szemű szép fiú, hogyan él-hal érte... Ez legyen hát az élet csodás nagy érzése, az annyiszor hallott, elképzelt, megálmodott és soha eddig még nem érzett szerelem ? — Ez, ez! És mámorosodott, zsibbadt min­den porcikája, amint a férfi széles vállát hozzátapadni érezte. — Kicsi, szőke babácskám! — járta át az édes hang a szívét. — Közelebb simulj hát. Na, Liácska, a szád... add ! Éleset sikoltott. Futott, rohant onnan. Csak atlasz álarca maradt a fiú kezében. Ő kisik­­lott a bálozók, eszélyezők között, jó távolba menekülve a tükrös parkettről és mindezen éji csillogástól. Aztán, egészen magára maradva, megállt a hűvös folyosó zárt ablaka mögött. Belülről, az édes parfümös bálteremből beszűrődtek a zene hangjai. Odakint éppen éjfélt kongattak. — Egy.. .kettő - számolta - tíz.. .tizenegy... tizenkettő. Rémülten kapott az arcához ... Nincs, nincs, nincs meg az álarca. És most... — Jóságos Úristen ! — sikoltott a lelke. Hangokat hallott. Csak ő lehet... a lovagja ... egész életének drága, felejthetetlen, egyetlen hercege. A rémület egy másodpercre megdermesz­­tette minden tagját. De utána hirtelen felocsú­dott. Hidegverejtékesen és reszketve rántotta fel az ablakot. Kint csipkés, fehér pelyhekben hullt a hó. Csillogó bársonyszőnyeg borult az utcákra. Éles fagyosság süvített át egész belsején. Nem bánta. Dekoltált vállát, karjait egészen átengedte a félnek. Még csak negyedórák előtt is kigyúlt lénye merevedett, szinte elhalt már. Csupán két sze­mében fényeskedett még valami nem ide való lángocska. Estélyi feketéből előcsillogó fehér selyem­ingmell villogott meg előtte. Valaki borult, borult a vállára : — Liacska... szőke kis babám! Felizgult képzelete hallucinált csak. — Ne, ne, nem lehet! — sikoltott őrjöngő magánkívüliségben. És egyetlen heves mozdu­lattal mélyen áthajolt az ablakkorlát fölött. Libegő, táncos hópihékkel együtt ért le, élettelenül, rózsapirosra festve az utca fehér bársonyát, a francia babácska. r; ü; zzz ;;; zzz zzz zzz ;t; r ORSZAG-VILAG AHOGYAN ÉN LÁTOM. József főherceg könyve. Kinek magyar voltát a költők zengték, Atyád nagysága sem volt az ököl, Egykor Szegedről ismerem a lelkét, Boldog fiú, ki ilyent örököl. A jég, világ termését összetörte, Még tart az éj, felhők s egy villanás: Könyved világot szór e sírgödörbe, S naplód elföldelt mély alapba ás. Szíved, zsoltára honvédő vitéznek, Az iszonyat békére így riaszt, vigyázó őrtüzek, s nem máglyák égnek, Élő remény, mely múltra önt vigaszt. Kisteleki Ede. REJTETT KINCSEINK. Irta MURGÁCS KÁLMÁN. Furcsa egy nemzet ez a magyar. Annyi a lelki kincse, hogy a világnak összes nemzete, ha együvé rakja a maga lelki gazdagságát, még akkor is a magyar marad felül. De vi­szont annyi ebben a gazdag lelkű nemzetben a nemtörődömség, annyira nem törekszik ezek­nek a lelki, szellemi kincseknek a kibányá­­zásával, fénylővé, ragyogóvá való kicsiszolá­sával, hogy míg más, kevesebb tehetségű nép­nek a fiai a maguk lelki kis gazdaságukat ismertté, híressé tudják tenni, addig az el­rejtett magyar kincsről senki sem beszél. Va­lóban nagy igazat írt Petőfi, midőn azt mondja a magyarról: Szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van, S mindezek maradnak ott lenn, Vagy ha éppen a véletlen Fel találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget. Nem akarok most beszélni azokról a magyar ritkaságokról, melyek egykor és még ma is ámulatba ejtik a világot, nem szólok sem a sakkozó gépemberről, sem a muzsikáló csoda­­kútról, melyeknek talányát még ma sem sike­rült megoldani. Azokról a kincsekről sem kí­vánok most megemlékezni, melyek egyes vidékeken, mint a szépművészetnek virágai áldott termést hoztak, például Kalotaszeg vidékén a varrotfal, Mezőkövesden a matyó­­hímzés, Csetneken, Halason, Endréden a csipke, stb. Most csak a magyar léleknek egy olyan művészi megnyilatkozásáról kívánok pár szó­ban megemlékezni, amely művészi képesség általános és amelynek művelése, kicsiszolása egyik legfontosabb nemzeti érdekünk. Ez pe­dig a magyar karének. Meglehetős utazásokat tettem külföldön. Ismerem az olasz, francia, lengyel, orosz, német és más népek énektudását, s összehasonlítva ezeknek a népeknek a legkisebb faluban is kifejezésre juttatott igazi művészi karéneklését a­mi nemcsak falusi, hanem városi, sőt merem állítani, hogy még az intelligensebb magyar embereknek az éneklésével, mely így egy gyönyörű magyar népdalnak egy hangra való keserves elgajdolására szorítkozik, hát akkor látom igazában, hogy mennyi és mennyi mulasztás terhel bennünket azért, hogy népünk énektudását nem fejlesztettük, a korban való összhangzatos éneklést elhanyagoltuk, s ez­által a magyar dalnak nem tudtuk biztosítani sem azt az elterjedést, sem azt a megbecsü­lést, amelyet művészi nagy értékénél fogva joggal megérdemel. A múlt évben egy cseh zenekart hallgattam. Sok szép darabot eljátszott, de úgy nekem, mint a főleg idegen nemzetiségű hallgatóságnak legjobban tetszett az a­ szám, mely nagyon kevés változtatással „Ég a kunyhó, ropog a nád" főről metszett magyar nóta volt, amelyet 3

Next