Ország-Világ, 1929 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1-2. szám

1929. január 6. és 13. ORSZÁG-VILÁG VASÁRNAP DÉLELŐTT A KÁVÉHÁZBAN, írta POPOVITS GYÖRGY. Köznap kora reggeltől késő estig a hivatalban dolgozom, nem is tudom, mi történik a nagyvilág­ban és csak ha egy utcai rikkancs megy el mellettem, értesülök a címlap vastag betűiből a nap nagy és szenzációs eseményeiről. Ezért vagyok vasárnap is koránkelő és megyek a kávéházba újságokat olvasni. Ma is vasárnap van. A pincér a reggeli kávé­mat hozza. Ugyanakkor egy férfi áll asztalom előtt, szótlanul tartja kalapját kezében és nyitott szájjal kapkod levegő után. Azonnal láttam, hogy koldus, akinek asztmája van. — Ne zavarja a nagyságos urat! — szól rá nyersen a pincér. A koldus félszegen áll odébb. Az újság után nyúlok. — Pesti Hírlap! Pester Lloyd! Magyarság! Pesti Napló! Nemzeti Újság!... Egy kis fiú fekete szemüveges rokkantat vezet kézen. Kopott katonaköpenyeg, a vállán katonai kenyérzsák megtöltve újságokkal s a napilapok címeit kiabálja: Pesti Napló... Pesti Hírlap... Magyarság... — Magyarság! — szólt egy vendég han­gosan. — Halló. Ide egy Pester Lloyd! — szól egy másik. A kis­fiú átnyújtja az újságokat s a pénzt a vak kezébe nyomja. — Köszönöm alázattal!... Köszönöm szépen. Minden asztalnál megállnak. Átfutom az újságot. — Kézelő­gombok... pénztárcák... zseb­kések ... Egy házaló áll asztalomnál. Forradásos arca tisztán mutatja egy égési seb nyomát. — Hogy van Dreifusz? — kérdezem őt, mert ismerem. — Nagyon rossz nap, — panaszkodik. — Schlechte Geschafte. Ma nincs mázlim. Sokáig hallom még, amint áruját a szomszéd asztaloknál kínálja. — Cigarettaszipka, valódi borostyánkőből, le­véltárca, legfinomabb krokodilbőrből, zsebkés, valódi solingen... — Köszönöm. — Fogkefe? — Köszönöm. — Fésű? — Köszönöm. — Rossz nap, — mormogja és a kijárat felé tart. Most két elegáns fiatal úrihölgy jön a kávéházba és nem messze asztalomtól foglaltak helyet. Mind­kettő nagyon szép. Nézem őket. — Küsse die Hand, csókolom a kezét, süsser gnadiger Herr. Csókolom a kezét! Egy asszony áll az asztalom előtt. Fekete szem­üveget visel, fekete horgolt főkötőt hord és gyufát kínál. Egy pénzdarabot nyújtok át neki. — Csókolom a kezét. Gesund und glücklich sollen Sie sein! Csókolom a kezét! Küss die Hand! Az újságba tekintek, hogy újból olvasni kezd­jek, de máris fel kell pillantanom. — Cipőfűzőt tessék! — kiabálja egy kis fiú, miközben asztalom mellett elmegy. — Cipő­fűzőt tessék venni! Tagadólag intek fejemmel és a másik oldalra nézek, mert hangos beszédet hallok. — Jó napot tanár úr! — hallom tőlem nem messze valakitől. — Hogy van? Egy sovány fiatalember, feketezsinóron cvikker­­rel az orrán, elhanyagolt szakállal, fésületlen hajjal és lerongyolt piszkos ruhában áll ott. Kalap a kezében. — Még lehetne segíteni rajtam. Köszönöm. — válaszolta hidegen és miután nem kap semmit, a legközelebbi asztalhoz megy. Megáll, köszön és némán meghajtja magát. Pénzt kap. — Tanár úr, jöjjön ide! — mondják neki egy másik asztalnál. — Üljön le és igyék egy kávét. — Sok habbal, — hangsúlyozza a tanár úr. Leül és kalapját ölébe veszi. — Rágyújt? — kérdezte a vendég cigaretta­­tárcáját elébe tartva. — Köszönöm. A pincér gyufát ad. — Egy melange sok habbal! — ismétli a pincér és elsiet. Mily élvezettel és mohósággal issza a kávét. Közben hosszú szippantásokkal szívja cigarettáját. — Ízlik? — A tejben nagyon sok feketekávé és nagyon kevés cukor van. — Mit csinál a politika? — A politika?... Ja, a politika nagyon is politika. Nem az igazi... Én helyesebben csi­nálnám. — Igazán? — Igen, — bólintott. — Sokkal jobban. Becsü­letesen. — Még egy cigarettát? — Köszönöm, — mormogja. A főpincér észreveszi, hogy hosszan nézem. — Egy kicsit bolond, — mondja. — Egyetemi hallgató volt, most koldul. Tanár úrnak hívják. — Színházi képes hetilap. Tíz fillér! — kiabál egy fiatalember és az orrom alá tartotta az újságot. — Köszönöm, — mondom kissé bosszúsan. Tovább megy és figyelmem most a szomszéd­asztal felé irányul, ahol egy feltűnően szálas ember áll kalappal a kezében. — Maga erős és egészséges, miért nem megy dolgozni? — kérdezi a vendég. — Nem tudok munkát kapni. — Nem kap munkát? Volna a maga részére egy kis házimunka. Akar fát vágni? — Nagyon szívesen. — Munkájáért kosztot és napi három pengőt kap. Meg van elégedve? — Igen. — Jó, akkor jöjjön holnap reggel nyolc órakor a lakásomra, — mondja a vendég. — Itt a cí­mem — és egy kis papírszeletet nyújtott át. — El fogok jönni, — mondja a férfi. Mikor a kijárathoz ér, a papírszeletet szét­szakítja és eldobja. Ismét az újságba temetkeztem, amikor valaki elém áll. — Szegény szerencsétlen... Egy cigányos kinézésű ember áll előttem, akinek az egyik karja hiányzik. Csonka karjára mutatva érthetetlen szavakat mormog. — Itt nem szabad koldulni, — mondja a pincér. A koldus haragosan elódalog. Öt percig zavartalanul ülök. Újra egy ember áll előttem. Fekete körszakállal, erősen hajlított orral és kalappal a fején. Héber imakönyveket kínál. — Hiszen nem is tudom olvasni őket. Vizsgálódó pillantást vet reám, majd a kávé­házban körültekintve tovább megy. Egy jól öltö­zött fiatal kalapos asszony jön. Kis gyermek fogódzott beléje. Megállnak asztalom előtt. A fiatalasszony csinos, finom arca halvány és be­esett. Látni, hogy beteg. Tüdővészes. Valamikor jobb napokat láthatott. Tekintetem a három év körüli szép szőke gyermekre esik. — Gyere ide kicsike. Tartsd a kezedet! — mondom. Állandóan egy doboz cukorkát hordok magam­nál. Fogom a dobozt és tartalmát a gyermek kezébe üríteni. Több szem cukorka a földre esik, mert a kis kéz nem tudja befogni az egészet. A gyermek gyorsan lehajol, hogy felszedje. — Köszönd meg szépen! — mondja az anya. — Kö... sző... nem, — mondja a gyermek és tiszta szemeivel szégyenkezve rám mosolyog. Anyja szoknyájába kapaszkodik, aki tovább­megy. Megyek utána a szememmel. Fáj, mintha az én gyermekem lenne. Sajnáltam a beteget gyermekével. Nem messze a bejárattól még egy koldus áll. Egy hadirokkant két mankón, aki éppen egy vendégnek mutatja igazolványát. A kávéházban már alig ülnek. Órámra nézek és látom: dél van. — Fizetek! — Osztálysorsjegyet tetszik?... Osztálysors­jegyet tessék venni! Egy férfi hanyagul öltözve, feltűnően piros orral, áll velem szemben. Lehelletén is érzik az alkohol. — Biztos a főnyeremény, uram! — Igazán? — Ön nyerni fog. Bizonyos vagyok benne. De nincs már veszteni való időm. Ha nyernék mégis, szétosztom azok közt, akiket ma láttam. Vagy nem így szokás? 3 SZEDERKÉNYI ANNA. Szederkényi Anna írásaiban először hangzik és érzik föl becsületesen az igazság magyar író nőtársai között, hogy írójuk, az elgondolójuk, a művészük maga is nő. Becsületesen, tisztán érzik ez a nyilvánvaló igazság: igen, az életet, az embe­reket és a világot a nő szívével fogom fel s így adom elétek is. És ebből a nőiségből, mely külö­nösen az előadásmód s a meglátás formáin és jellemén érzik szabadon, mindig melegen valami illat száll föl és szerteszét, valami egyébként mellékzöngéiben elemezhetetlen lazúr, amely cse­lekményt, alakokat, tájakat, bánatot és szenvedélyt, mindent bevon. Szederkényi Anna azért igazán elsőrangú tehetsége a magyar irodalomnak első­sorban, mert egész teljességében az alaphang mindig a nő. S ezzel a megállapítással már túl is vagyunk azon a ponton, ahol az író jellemét analizálni kezdenénk. Szederkényi Anna nem elemezhető, mert mindent egybefoglal. Az emberek futkos­nak, harcolnak a maguk kis játékaik, szeszélyük, céljuk után, erőlködnek, forranak, összetörnek vagy győznek; a nő és a természet egyet tud csak. Fogan. Terem. Szederkényi emberábrázolása annyi más és más alakot formál, akárcsak maga az élet. De a cél és a konklúzió legnemesebben és leg­forróbb igazságában ezen a szón sugárzik föl: anya, Rozálka sorsán és Annánál, aki a másik asszony gyermekét a férfi elé vezeti, megilletődve és hangtalan áhítattal figyelünk, a nő nagyobb művész, ha igazán költő, mint a férfi, mert érzi az élet egyetlen célját. És értelemmel lehet igazítani a dolgokon, az embereken és a világon de maga a teremtés érzésből fogan. És minden élet és minden valóság... Szederkényi Anna a magyar írók legelső sorá­ban áll. Érdekes, színes és meleg minden könyve a ma és az ember minden problémáján át. A ma­gyar közönségnek nem kell beajánlanunk. Tudja ki ő. Mindig is fogja tudni. CHMEL ZONGORA-TEREM. Alapítva 1835-ben. Budapest, V., Dorottya-utca 7 (Hitelbank-palota). Bechstein, Bösendorfer, Gro­­th­an-Steinvveg, Prohsch és Steck világmárkák egyedüli képviselete és nagy választék egyéb gyártmányú zongorákban. Előnyös árak és kedvező fizetési feltételek! Hangolás, javítás, bérlet.

Next