Ország-Világ, 1935 (56. évfolyam, 1-38. szám)
1935-01-07 / 1. szám
ORSZÁG-VILÁG 3 A magyar műizlés végveszedelméről — az illetékese M mszlésünk megmentése érdekében szeretnék szellemi együttműködésre, közös megértésre és cselekvésre összehozni még a szorosan vett illetékeseken kívül minden jószándékú magyar kultúrembert, tehát még azokat is, kiknek ideológiáját és a tárggyal való szerves kapcsolatuk folytán, személyes szerepét itt kritizálni leszek kénytelen. S ezért mint legkomolyabb közös alapra, hivatkozom mindenekelőtt arra a magyar becsületérzésre, amely aztán a »becsüld meg magadat« elvével saját értékeink ideális elemeire is vigyáz. És így kell hogy vigyázzon kultúránk szemmelláthatóbbik felének, a magyar képzőművészetnek s a belőle folyó nemzeti érzési gazdagodásnak biztosítására is, annál is inkább, mert ez ideális ügy egyre nagyobb veszélyben forog. S vele veszélyben van a ma, sajnos, egyetlen erőforrásunk, az erkölcsi, melynek legfinomabb ere művészeti életünk. S mikor itt a kormányzati programmpontul is oly bölcsen felvett célnak, a »lelki válság leküzdésé« -nek érdekében elsősorban ifjúságunkat kellene a mi örök értékeinkbe fogódzkodtatnunk, akkor — bár jóhiszeműen, de nagyon meggondolatlanul — idegen kultúrhulladékokba fogódzkodtatva, egyre inkább bonyolítja ifjúságunkat a lelki válságba egy szellemi kör, melynek éppen két meglettkorú előkelő tényező a vezére: Gerevich Tibor és Székesi Gyula. Megcáfolhatatlan és súlyos okaink vannak itt mindjárt nevekkel és pedig e nevekkel előállnunk. Különben is teljes erkölcsi rendbejövésünknek legnagyobb akadálya az örökös személyes »tekintet«, mely a tárggyal szerves kapcsolatban levő, azt mozgató személyt nem akarja vagy nem meri megjelölni — s így félmunka marad minden kritika. És még nagyon fontos volna, ha a teljes kritika még teljesebbé válnék azáltal, hogy minél többek s minél irányadóbbak is figyelnének rá sok »fontosabb« gondjuk közepette is. Mély tisztelettel respektálom ugyan a mai egyéb gondok tömérdek voltát, de mikor azt hallom, hogy nincs ma, sajnos, idő e finomabb, szinte fényűzési kérdéssel foglalkozni, akkor szeretném, ha e foglalkozást egy erős kréz ■ be is szüntetné — azoknál, kik e viszonylagoskeretek közt szinte kizárólagosan foglalkozhatnak a művészet ügyével, mégpedig jórészt a dekadens irány javára, mint erről tanúságot tehetett az I. nemzeti képkiállítás szörnyű méretű eltévelyedése, valóságos kontárságkultusza. Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy e kiállítás ily eredményére főleg a gerevichi esztétika spiritus rectorsága vezetett, hiszen Gerevich Tibor a »Nyugat«ból (1932 dec. 16) a kultuszminiszter urat még erőszakra is biztatta azon »művészbéke« érdekében, mely tulajdonképpen a sürgetők titkos vágya szerint abban állott volna, hogy megegyezés legyen a modern kontárság kultuszában való egyetértésre, sőt a kontárság uralmának elismerésére, még azok részéről is, akik eddig a színvonalhoz ragaszkodtak. E ragaszkodókat azóta fényesen igazolta az olasz művészeti politika elfordulása a futurizmustól s az a nyári velencei szellemi együttműködési kongresszus, melyről a »Revízió a művészet körül« c. könyvem első fejezetében számoltam be. Illetékes tényezők az I. kiállítás után — bölcsen levonva a tanulságot — bizonyos személyváltoztatással is óhajtottak egy jobb korszakot inaugurálni. De, sajnos, ugyanakkor, amidőn a II. nemzeti képkiállításon már a jobb szellem kezdett tért hódítani, egy külföldön rendezett dekadens-demonstráció, szinte szembehelyezkedve az itthoni igen magas és illetékes helyekről megnyilvánult jóízléssel, a római egyházművészeti magyar kiállítás, — csak azért is az I. nemzeti képkiállítás és a jászszentandrási botrányos freskók zavaros ízlésének akart magasabb igazolást szerezni. Itt nem is hallottunk volna az odakünn történtekről, már abból a szinte a dekadencia Titulescujához méltó vakbuzgóságból, mellyel az általam már többször s megcáfolhatatlanul dekadens ízlésűnek és művészettudományában kissé fogyatékosnak kimutatott* Gerevich Tibor az ily művészetet portálni szokta, — joggal következtethetjük, hogy az akkor még futuristás római levegőben az ő rajongása ott még megnagyobbodott és igy azt a hitet kelthette az olasz sajtó egy részében, mintha a magyarok s a magyar kormány legfőbb gondja volna az Aba—Novak és Molnár C. Pál művészetének dicsősége. De azért az udvariassági nyilatkozatok közt is érezhető volt, sőt ki is fejeződött, hogy az olaszok ily szentképek előtt imádkozni mégsem tudnának, ami bizony elég csődje egy »egyházművészeti« teljesítménynek, amint egyáltalán az egész kiállítás már a katalógusának előszava szerint is megbukott (s ezt a T. E. Sz. munkahetének egy szakülésén igen komoly kritika kíséretében tette szóvá a legilletékesebb szakember, Szőnyi Ottó dr. egyházművészeti előadó). Aztán haza is szivárogtak hírek a »példátlan siker« kiforszírozásáról és bizonyos ott járt műértő magyarokra és egyes jobbizlésű olaszokra tett szomorú hatásáról, melyhez hasonló hatást már Velencében is többször éreztek őszintébb barátaink, kik sajnálják is, hogy a tehetségekben oly gazdag magyar — a szervezés s rendezés modernkedő ambíciói folytán — oly sokszor csak a dekadens oldalát mutatja. De ami fő, már itthon láttuk, saját szemeinkkel, azt a híres egyházművészeti anyagot, a privilegizáltak »egységes« voltát — a gyönge elgondolásban smég gyöngébb kivitelben. Újabban pedig, megint csökönyös vissza hatásképen arra, hogy a nyáron Velencében az említett szellemi együttműködési kongresszuson az eddig a modernkedőket annyiszor pártoló nevesebb műtörténészek s műkritikusok (s művészek is) a becsületérzés utolsó szép szikrájával mégis kimondották, hogy az egész modernkedés egy hosszas betegség volt, melyből az igazi művészet első föltételéhez, a valóság és természet tanulmányozásához kell visszatérni (vagyis, mint már egy újabb fascista párt-programm is hangsúlyozta, a régi nagy mesterek törvényeihez) — erre megharsant Gerevich körének két kürtje is. Először magáé a vezéré, a T. E. Sz. munkahetének egy rádió-előadásában. Ez az előadás a magyar művészet általános méltatása kellett volna, hogy legyen, de e tekintetben csak 1800-ig járt el helyesen. A XIX. századi rész tárgyalása mind csak arra szolgálni látszott, hogy — a legnagyobb mozzanatok (Székely, Lotz) kihagyásával és a legkisebbek agyonnagyításával (I. a »Revízió a műv. ker.« 6—7. lapját) — a római egyházművészeti kiállítás hőseit reklámozza, megbántva ezzel a sokkalta komolyabban dolgozó és tehetségesebb művészeinkből álló többséget, kik egy »nemzeti munkahét” ünnepén fájva érezték, hogy a nemzeti erőforrás tiszta mélyein buzgó erekről s rá belőlük áradó folyókról így feledkeznek meg hivatalosan, idegenből intoxicált duivat-víztükröcskék kedvéért. S még inkább keseríti ezt az elnyomott csoportot, e nemesebb veretű többséget, az, hogy Gerevich Tibor még néhány év előtt is bizony már eléggé érett fejjel — kötötte le magát az ő komoly irányuknak — sem őket most még a magyarolasz barátkozáshoz is nehezen engedi az ő modernkedőkért való vakbuzgósága. És művész-ifjuságunk értékesebb része is jódarabig kárát vallotta e vakbuzgóságnak. Egy előkelő (sőt legkomolyabb) művész-iskolánk jubiláris kiállításán feltűnt egy magas látogatónak, hogy mennyi az igazán szép dekoratív festészeti J L. a „Mi mindenről feledkeznek meg a modern művészet magyarázói? “ c. füzetemben a 23—27. lapokat. A „Mi a barokk s mi a Sachlichkert és mi a kultúrbolsevizmus?" c. munkám 51 — 56. lapjain neve említése nélkül cáfolom sokszor az ő ideológiáját, ugyanígy a „Revízió a művészet körül" első fejezetében, a 6—7. 10—15. lapokon sok olyasmit, amit az ő tanulmányaiból, újság- cikkeiből, legutóbbi T. E. Sz. munkaheti rádióelőadásábóls egyes előadásaiból ismerünk. S ki tudom mutatni, ha kell, azt is, hogy semmivel sem nagyobb tudós ő az általam szintén alaposan elbírált Hekler Antalnál, csak elevenebb a nézetváltoztatásaiban. kompozíció s mikor az ifjú művészek neveit tudakolta, a szaktanár nemcsak a neveket mondta meg, hanem azt is, hogy ezek az igazi tehetségek nem juthattak a római intézetbe; ellenben, tette hozzá egy ott levő előkelő szakember, ugyanakkor vígan időzhetnek ott olyanok, akik Michelangelot lefitymálják. Az igaz, hogy az »Est«-ben olvastuk egyszer Gerevichtől (s nem jött rá démenti), hogy Michelangelo épp oly modern volt, mint a kubisták. Ilyesmi olvastára, természetesen fujtja föl magát Michelangelóvá, vagy még följebb, egy-egy kubista ifjú. (L. erre nézve a »Mimindenről stb.« idézett füzetem 26—27. lapjait.) De még harsonázóbban szólalt meg, a bomlás uralmának csakazért is kihívó továbbélniakarásaként, most legújabban a Gerevich-iskola főnökhelyettese, ifjú vezérkürtöse, Szekfü Gyulának is szeme-fénye, — Genthon István dr., »Az új magyar festészet története« c. könyvével, melyet összeszorult szívvel és ökölbeszorult kézzel olvas mindenki, aki még nemzeti festészetünket s aművészettudományt komolyan veszi. Mikor a rumungok és csehek magukévá hazudnak ami szépet csak lehet, akkor mi világértékek rangjára érdemes dolgainkat kisebbítsük?! Pl. Zichy Mihályunk szinte egy »szerencsétlen« alak? ... S ha elgondoljuk, mennyire megbecsülnék a szerbek, ha nekik egy negyed Lottuk és Székely Bertalanjuk volna! Genthon eléggé lekezeli e két mestert, még Munkácsit is lejebb teszi a Leiblnél. Míg a Velencében csődbekerült modernjeinket mindenek fölé helyezi. Már a másik ifjú főnök-helyettes is, — az Egyetemen — Péter Andor, megbotránkoztatta még a modernbe züllőkért elégszer lelkendezett Lázár Bélát is néhány éve a P. N.ban, a magyar művészet történetéről írt két kötetével. De Péter még csupa tapintat volt az elkapatott Genthonhoz képest. Genthon István, az alig 30 éves, még ugyancsak, most látni fogjuk, kialakulatlan fiatalember, az élemedett (vagy még forrongóbb?) Gerevich és Szekfü professzorok jóvoltából egyre nagyobb szerepre került: nemrégiben lépett a Műemlékek Országos Bizottsága előadójának, dr. Szőnyi Ottónak helyébe, akit, a nála jóval tapasztaltabb és érdemesebb szakembert, ott csakúgy máról-holnapra fölváltott — és már évek óta resz hangadó szerepet mint műkritikus a Magyar Szemlében és a»Nyugat«-nál is sokszor nyugatabb) Napkeletben. Gerevich és Szekfü őt a legnagyobb tehetségnek híresztelték el, — mintha a fürge frázislovagság és olvasmányi visszhangoktól zengő »szellemtörténeti« allure-ök az értékes gondolatok termelésének és biztos fűzésének csalhatatlan jelei volnának. »Helyet az ifjúságnak*,— hogy perverz műizlésü öregek vesszőparipáin lovagolva nyargalásszanak, az igaz, örök szépséghez oda-oda rugdosva s rohanva a legvénhedtebb dekadencia s a rút kontárság örvénye felé... S hogy őt mint biztatja Szekfü, az Aba-Novák, Szőnyi István, Pátzay Pál mindenkik felett való művészetének és magyarságának harsonázására is, azt a könyv 112. lapján, egy Szekfűből idézett mondat világosan mutatja. S hogy Gerevich mennyire a mestere, azt még elemzése közben érezhetjük. Hiába tagadná meg most Zauberlehrlingjét a mester, egyes részletekben mutatkozó eltérések alapján; a nagy vonalak, sokszor a részletek is ugyanazok: a T. E. Sz. munkaheti rádió-előadásában is holmi müncheni hagyományról volt csak szó Székely és Lotz helyett; ugyanily szellem lengte át azon magyar szemlebeli cikkét, melyet részletesen bíráltam s ítéltem el a Mi mindenről stb.« 23— 26. lapjain. S egyáltalán a két patrónus legkomolyabb felelőssége megdönthetetlen a Genthon címlapján levő nagy adattal: »A Magyar Szemle Társaság kiadványai. Talán ezzel jellemezhetném a legjobban e könyvet: képzeljünk el egy magyar irodalomtörténetet, melyben egy Márcza »költészete« a legmagasabb teljesítménynek van magasztalva.