Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1904-1905 (38. évfolyam, 1-37. szám)
1904-10-02 / 1. szám
35 menjen át a köztudatba az, hogy az irodalom olyan, mint a szószék, mely a társadalmat közelről érdeklő eszméket hirdet, olyan, mint a laboratórium, melyben az élet nagy igazságai szűrődnek, olyan, mint a templom, mely erkölcsi nevelést ad a jövendő nemzedéknek, olyan, mint a fegyver, mely győzedelmes csatákat vív. Nevelni kell tehát az ifjúságot a nemzeti irodalom hagyományainak hű kultuszában, ne hagyjunk elveszni egyet sem azon oltárok közül, amelyeken apáink lelkesedésének lángja lobogott. Röviden rekapitulálok. A nemzeti civilizáció, a nemzeti nyelvben és irodalomban való nevelés kérdése. A tehetség ettől nyeri alkotóvágyát, a közönség ettől gerjed az alkotások iránti fogékonyságra. Amely nemzet ifjúsága nem ebben nevelődik, annak nemzeti termőképessége van megtámadva és meddő nemzedékek könnyen prédái lesznek az idegen műveltség támadásainak. A régi görögök az isteni tisztelet égisze alatt szólították irodalmi bajnokaikat. Hősök, államférfiak és tudósok egyaránt recitálták Homéros verseit; a tragikus költőt, aki a koszorút elnyerte, ünnepelte egész Hellas. Nagy Sándorról beszélt a legenda, hogy mikor ázsiai útjában egy sírt mutattak neki, Akhilles sírját, így kiálta föl: »Oh, boldog ifjú, kinek Homéros adatott dalnokául!« Nem azt irigyelte tőle, amiért érdemes volt megénekelni, hanem azt, aki megénekelte. Ily becsben tartotta a görög a saját nyelvét, a tudománynak és művészetnek legfőbb anyagát, a nemzeti nagyság első fegyverét. És ennek eredménye az, hogy nyelve és kultúrája örök életű lett. E lélek szálljon meg minket is; nemzedékeink a magyar nyelv és irodalom szeretetében emelkedjenek fel; ez nemzeti művelődésünknek, ez nemzeti nagyságunknak alapja. A nemzeti nyelv a nemzeti géniusz, a magyar nyelv a magyar géniusz! Nesz Gusztáv: DIÁKTURISTÁSKODÁS. Méltóságos Elnök úr és igen tisztelt Közgyűlés! Bizonyos aggodalomtól elfogadva szólalok meg, igen tisztelt közgyűlés. Kélek ugyanis, hogy tárgyam nagyon is csekély fontosságúnak mutatkozik. Minda mellett legyen szabad becses figyelmüket e kérdésre terelni s érdeklődésüket, bár rövid időre, e kérdéssel behatóbban foglalkoztatni. Ha szabad ezt tennem, akkor talán remélhetem is, mert van rá némi okom, hogy sikerül érvényt szerezni ama meggyőződésnek, hogy e kérdés éppenséggel nem olyan csekély fontosságú, mint amilyennek talán első tekintetre látszhatik, hanem hogy e kérdés nagyobb következményekkel lehet kapcsolatos a jövendőben s hogy a diákturiskodásban s ennek kifejlesztésében nemzetünk egészséges fejlődésének egy még mindig nem eléggé méltányolt és éppenséggel nem eléggé kihasznált forrását kell látnunk. 3*