Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 1932-1933 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1932-11-01 / 3. szám
&A Ti, immár békés hősi halottai egy borzalmas kataklizmának, a legdrágábbat adtátok oda, amit adni lehet: az Életet. Ifjú szívek édes reménységeit, szerető feleség hű ölelését, ártatlan gyermekszemek bizakodó mosolygását, öreg szülők megsegítő támasztékát. A Ti elmúlásotokkal a békés családi tűzhelyek ezrei aludtak ki s utánatok nem maradt más, mint szélben úszó gyászfátyol, keserű könnyek tengere, özvegyek és árvák tehetetlen siralma. De amikor odaadtátok a legdrágábbat, az Életet, egyben elnyertétek az ennél is drágábbat , az Örökéletet, mert a Ti emléketek az Idő távlatában csak intenzívebb ragyogású lesz. Ti nem fogtok elenyészni az évszázadok mindent beborító vastag porában, mert a Ti örök ragyogásotokról a magyar tanárság gondoskodik, amikor gyermekeitek s azok gyermekeinek lelkében mindazt a szépet és jót, amit a Gondviselés fiaitoknak és leányaitoknak hozományul adott, naggyá növeli s egy eljövendő újabb küzdelemre az egész magyar haza szellemi fegyvertárát szolgáltatja, hogy abból ki-ki derekára övezve a számára legalkalmasabbat, megállja majd helyét a népek nagy bajvívásában. A magyar tanárság tudja a testvérrel szemben kötelességét. Soraitokban ott volt, — nagyobb számban, mint bármely más téren munkálkodók —, amikor a szörnyű fegyverek rendeket vágtak közöttetek, hajó sóhaja egybevegyült a Tietekkel, de örökötöket is átvette, amikor a haza izzó szeretetének jegyében éli le szegényes életét s a Ti szellemetekben nevel új generációt. „Háborgó tenger a világtörténelem — hirdeti az Örök Szeretet és Béke egyik apostola —, melynek vérrel festett hullámain felváltva emelkednek, süllyednek vagy elmerülnek a nemzetek“. Mi is valljuk ezt, hiszen a nemzetek sorsa lehet a szerencse szeszélyeként ideig-óráig felmagasztaltatás, avagy megaláztatás, de azt is állítjuk, hogy a nemzetek valódi sorsát kultúrájuk felsőbbsége dönti el. S ha ez igaz, s ha megáll Széchenyi mondása, „hogy minden nép, egyet sem véve ki, csak magában, fiaiban hordozza az élet s a dicsőség vagy a halál s a szégyen csíráját“, akkor Ti, örökkön élő hősi halottai és vértanúi a nemzeti gondolatnak, békén pihenhettek egyszerű sírjaitokban : itt állnak emlékjeletek mellett a magyar kultúra soha el nem fáradó bajnokai, akik jogosan büszkélkedhetnek azzal, hogy a magyarság mindenkori küzdelmében ők voltak azok, akik rendületlenül élesztgették és teljes fényében megőrizték a magyar kultúra lángját, amelynek melegénél és fényénél a jobb jövendő csiráinak kell kipattanniok ! Itt állnak ők bíborban-bársonyban, lelkük habitusában s az ő lelkük gazdagságából bőségesen osztogatnak mindenkinek : szegénynek, gazdagnak egyaránt s az ő lelküknek kincse ezzel meg nem fogyatkozik. Elhoztuk lelkünk bíborát-bársonyát, ezüstjét-aranyát a legméltóbb helyre, a Ti áldozatos szívetek fölé, hogy megmutassuk, hogy örökötökben híven sáfárkodunk s önmagunk elhamvadásával nem törődve, hozzátok hasonlóan, lobogó fáklyák akarunk lenni a sötét éjszakában, melyből csak rajtunk keresztül lehet felvirradás. Legyen ez az egyszerű koszorú az Országos Középiskolai Tanáregyesület részéről a tisztességtevés, a hálás emlékezés külső jele, mert a költő szerint : „a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú megbánás törölhet le“.