Orvosi Hetilap, 1864. június (8. évfolyam, 23-26. szám)
1864-06-05 / 23. szám
369 370 ban gyógyhatányaink leghathatósbikának tekintenem ? S elemezve az ez úton aratott sikert, nem kell-e folyományképen s mintegy morális kötelmül minden orvosnak magára erőszakoltatni a légcsőmetszésben való jártasságot ? Önkénytelenül jutnak itt eszembe Locher Jánosnak a légcsőmetszés fontosságát jellemző szavai: „Oly orvos, monda ő, ki kiszorult sérvben szenvedő beteget Pontiustól Pilátushoz küld; vagy azt, kinek hangrése bedugult, megfutni engedi, anélkül hogy egyik vagy másik esetben késhez nyúlna, nemcsak a sebész, de atalán az orvos czímet nem érdemli meg; ilyent az állam oklevelétől fosszon meg.“ Az ítélet kemény ugyan s kevéssé túlzott, de azért idéztem, mert a műtétnek, melyről szólok, fontos mivoltát éles szavakkal tünteti ki. Az újabb tudomány a légcsőmetszést a kártyás gégelábok sok eseteiben sikeres és életmentő műtétnek ismerte el. Bármennyire ágazzanak szét a nevezett kórfolyamatban a vélemények e műtétről, a tények minden kétségen felül emelték életrevalóságát, s nézetem szerint egy gyermek életének megmentése többet bizonyít, mint bármely tekintélyes elmélkedés. E műtétnek elhanyagolása csekély felfogásom szerint talán két körülménynek tulajdonítható: vagy irtózunk a mátteendő beteg irányában szükségképen megkívántató figyelmetes és terhes orvosi ápolástól; vagy a bátorság hiánya miatt túlozzuk a műtét nehézségét; vagy mind a kettő együttjár. Az első körülmény megfejtése a fennebbi sorokban találja magyarázatát; a második alaptalan, mert a mttteendő résznek boncztani ismerete, egy kis bátorsággal párosulva, minden nehézséget eloszlat. Már a 16-dik századbeli híres boncznok és sebész Fabricius ab Aquapedente is így vélekedik e műtétről, midőn azt mondja „dummodo qui secat sit anatomes peritus, quia sub hoc medico et artifice tutissime et felicissime peragitur.“ Ha visszapillantunk tudományunk őstörténetébe, azt találjuk, hogy a nyakbeli fuladási veszélylyel öszszekapcsolt bántalmakban a légcsőmetszéshez hasonló sebészi mnrjavalatokat állítottak fel, mint mi. Hippocrates ily megfuladással fenyegető nyakbántalmakra nézve azt mondja, „hogy a veszély akkor éri el tetőpontját , midőn a szem úgy düled ki, mint ezt megfojtott embereknél tapasztaljuk, s midőn az arcz, mell és nyak forrók, anélkül hogy a vizsgálatnál ezen helyeken valamely szembeszökő bántalom volna kipuhatolható.“ Ily esetekben tanácsolja „fistula in fauces ad maxillas intrudenda, per quam spiritus in pulmonem trabatur. “ — Gralenus állítása szerint Asclepiades volt az első, ki a légcsőmetszést az orvosi gyakorlatban javaslatba hozta, s a felnevezett bántalmaknál megfuladás veszélyénél végbe is vitte. — Reginai Pál, Krisztus születése után 7-ik századbeli nagy hitű görög orvos, a légcsőmetszést legfőbb vonásaiban jellemezvén, azt mondja: „a légcsőben a metszést a gége alatt kell tenni; ezen hely azért legalkalmasabb, mert ez izmoktól nincsen fedve, s véredények nincsenek közelében. A beteg fejét hátrafelé kell tartani, hogy ez által a légcső jobban előretoluljon; azután a gyűrűk közt kell egy kerek metszést csinálni, hogy a porez a metszéstől érintetlen maradjon.“ E műtét-modor talán a boncttan akkori hiányos ismeretében, s a porczok megsebzésétől való félelemben találja magyarázatát; de tagadhatlanul már az őskorban érvényesíti e műtét szükségességét oly esetekben, melyekben a légcsőbeni légáram szabad menete megakadályoztatása miatt az élet fenntartása veszélyeztetve van. Szigorúan ítélve a műtét javalatait, a nyak csak oly bántalmaiban tanácsolták azt a régiek, melyek térbeli nagyságuk által a gége és a légcsőre nyomást gyakoroltak, de lobos kórfolyam okozta fuladási veszély miatt ajánlva csak az élet- és boncttan tökéletesbítésével a 18-ik század második felében találjuk, és pedig már 1765 Home által a torokgyíkban, mely idő óta ritka esetekben igénybe is vétetett. A legifjabb időben a kártyás roncsoló toroklábak egyik legtekintélyesebb búvárlója Bretonneau az orvosok figyelmét e műtétre ismét irányozta, s ajánlata folytán azt a franczia iskola sok tekintélyes emberei folytonosan, kisebb-nagyobb eredménynyel űzik. Édes hazánkban is van e műtétnek kitűnő képviselője, Balassa tanárunkban, ki mint tudva van, utolsó években több roncsoló torok s gégelob esetében e műtét által mentette meg betegeinek életét. — A német búvárok legnagyobb része ellene van e műtétnek a hártyás s roncsoló gégelobban, de alapos s megcáfolhatlan érvekkel ez ellenszenveket nézetem szerint nem támogatják. Mert az, hogy tapasztalt orvosok nagyobb része e műtétet nem ajánlja, hogy a croup csak egy átalános baj helybelisítése, hogy a műtét veszélyeztetheti az orvos jó hírét , mindezek igen gyönge érvek, valamint az sem kielégítő ellenérv, hogy a műtöttek számához a megmentettek száma aránytalan, s hogy a műtétesek legnagyobb része halálosan végződik. Ez utolsó körülmény kizárólagosan nem a műtétnek, hanem talán a szerencsétlenül választott műtevési időszaknak, s a műtéteit megelőző kimerítő gyógyeljárásnak ép úgy róható fel. De elnézve mindezen eszményi elmélkedéstől, nem cáfolja-e meg legjobban ezen elméletet a tapasztalati igazság, a statistikai tények csalhatatlan mérlege? Azon ha csak 22— 25 % hártyásszerű gégelobban sinlődő s tisztán a műtét által az életben megtartott egyének nem lettek-e vala a műtét elmulasztásával a halál áldozatjává ? — Utolsó időkben Trousseau oly fényes eredményt mutatott fel a légcsőmetszés által műtétieknél, hogy 20 műtett gyermek közül 10 mentetett meg.* A gyógyhatányok megfoghatatlan túlbecsülése szükségeltetik, ha még akkor is ezekbe helyezzük az életmegmentési horgonyt, midőn a hártyás lábban sintődő betegünknél a fuldoklási rohamokat az eredménytelen szerelés még súlyosbítja, midőn a képződő álmosságot, hangtalan s eredménytelen ritka köhögést, tátott orrlyukakkal levegő után való kapkodást látjuk, midőn a hánytató ellenében tökéletes ingerületlenséget tapasztalunk, midőn az idő, szokás s tapasztalás szentesítette gyógyhatányok egész sorozata a legszigorúbb tudományos s *) Allgemeine med. Zeitung 1864. 3-ik szám.