Orvosi Hetilap, 1866. február (10. évfolyam, 5-8. szám)

1866-02-04 / 5. szám

79 denesetre az eredmény sikeresebb leendő, ha az emészdékcserék mindjárt kezdetben, két év előtt alkalmaztattak volna. A vérbocsátás és más gyuladás elleni szerek csökkent használása a heveny láboknál. John Hughes Bennett tanártól Edinburghban. III. Azon élvek, melyeken a vérbocsátás és gyuladás elleni szerek használása alapult a kórtan helyeslésével ellenkeznék. (Folyt.) 3) A vérnek a lobos részben való felhalmozódását átalános vérbocsátás által tudjuk-e csökkenteni ? Nem lehet tagadni, hogy a vérbocsátás leginkább azért vézetett czélba, miszerint a gyuladásos részben felhalmozódott vér mennyisége csökkentessék, s ebből lehet megérteni, miért vitatkoztak annyit a felett, hogy melyik visszeret metszék fel, vagy pedig a nadályok a nyakra vagy a lábakra alkalmazandók-e. Bebizonyítandó lenne, hogy a testből bocsátott vér a lobos részben a vértorlódást csökkenti. Az edények megvastagulvak, a véráramlás meg van szüntetve, a vérsejtek egymáshoz szorosan tapadva halmozódvak együvé és az edényeket kitágulva tartják, s az itéri vér csak akkor hat reá, ha erősebben lökődik oda.Nem lehet felfogni hogy valamely visszér megnyitása a dolgok olyatén állapotán miként változtasson; ha pedig valóban változtatna, ezen változás miképen mozdítaná elő az izzadmány eltávolítását, mely az edényeken kívül helyet foglalva már megaludt ? Ha a test nagy edényeinek szétosztását és azok egymásközti összeköttetését szemügyre vesszük, legjobban ki fog tűnni, váljon mi valószínűséggel remélhető, hogy akár átalános, akár pedig helybeli vérbocsátás azon részben jelenlevő vérfelhalmozódásra befolyást gyakoroljon, mely gyuladás által szenved. Miként lehetséges, hogy a karon kibocsátott visszéri vér azon vérmennyiséget közvetlenül csökkentse, melyet a szív a tüdőütéren át a tüdőkhöz, a fej és a gerinczüzereken át az agyhoz, míg a koszorú üterek útján saját magához hajt ? Ha ezen szervek lábjánál a vérbocsátás által közvetve hatni akarunk, annyi vérnek kell elvetetnie, hogy a szív működése csökkenjen, ez pedig azon időben történne, midőn láz jelenléte mellett tápszerek nem vétetvén fel, a szervezet anyagai fogyásban vannak. S annak daczára, hogy a vér mennyisége tetemesen csökkentetett, a lábfolyamat minden háborítása maga útján fog lefolyni. Ily körülmények között az izzadmány, melynek a szükséges átváltozások megtörténéséhez és eltávolításához sok vérre van szüksége, kifejlődésében visszamarad, s ahelyett hogy gyorsan eltávolíttatnék, visszamarad, s oly mértékben elhal, mint a szervezet kimerül. Ha pedig a vérbocsátás csak csekély volt, miképen hathat azon részekre , melyekre befolyni kellene ? Ez midőn a szívre nem hat, se pedig a véráramlás erejét nem csökkenti, miként lehetséges, hogy a lobos részben megtorlódott vérre befolyjon? A helybeli vérbocsátásoknál pedig épen megfoghatlan, hogy a lobos belső szervektől vért miként vonjanak el. Valakinek tüdő vagy veselobja van, tehát oly szervekben bántalmaztatik, melyek a vért egyenesen a főértől kapják , s a nadályok a bőrre alkalmaztatnak, melyek az emlő- vagy az ágyéküterek által láttatnak el. Azt nem tagadhatni, hogy a bőrfelület és ama belső szervek üterei között összenyílás van, sőt ezt J. Strutters boncztanilag be is bizonyította. Azonban hogyan eshetik meg, hogy ama csekély vérvesztés oly fontos esetekre, milyenek az említett lobos bántalmak, közre hassanak ? E tekintetből valamely helyes elméletet felállítani nem lehet, akár a véráramlásra, akár a vérfelhalmozódásra való hatást vegyük kiindulási pontul. A legtöbb esetben a vérveszteség sokkal csekélyebb lévén, mintsem hogy a vérkeringésre egészben véve befolyna , a bonczi viszonyok pedig annak felvételét, hogy az egyenesen közvetlenül hasson, meg nem engedvén , méltán kérdezhetjük, mi tehát azon kedvező siker, mit a helybeli vérbocsátástól a belső szervbeli láboknál várhatni ? Nem sokkal valószínűbb e, hogy a nadályok valamint a köpük által okozott vérveszteség mi eredménnyel sincs , s nem inkább felvehető-e, hogy ha azok alkalmazása után valami kedvező sikert látunk , ez inkább azon elleningeinek tulajdonítható, melyet az idegekre gyakorolva, ez által a fájdalom megszüntetését vagy enyhülését eszközük, s ezen tekintetben még azon meleg borogatások csilapító befolyását is figyelembe kell vennünk, melyek a nadályok és a köpük után alkalmaztatni szoktak. A száraz köpük gyakran csak olyan hatályosak, mint a vérbocsátás. Ezen szemlélődésekből azon folyományra juthatni, hogy sem az átalános, sem pedig a helybeli vérbocsátásról fel nem vehető, miszerint a belső szervbeli láboknál véghezmenő vérfelhalmozódás általuk csökkentetik. 4. Az érlökés miféleségéből lehet-e a vérbocsátás hatását megítélni ? Átalában véve gondolták, hogy a láboknál a gyorsított és az erőteljes érlökés jelenléte ellen okvetlenül hatni kell, mi más szavakkal annyit tesz: miután a természet az érlökéseket gyorsabbá és erősebbé tette, szükséges, hogy azoknak erejét és szaporaságát csökkentsük. Nékem azonban itten is úgy tetszik , hogy az eredményt ok gyanánt tekintették, s midőn a lábot az érlökés gyengítése által megszüntetni akarjuk, csak azt nyerjük, hogy a fentebbi fejtegetés értelmében az időt hosszabbítjuk meg , mely az izzadmány átváltozására megkívántatik. Ezt világosan mutatják Louis, Chomel és Griselle esetei, melyekből nyilvánvalóan előtűn , hogy a vérbocsátás a tüdőlob lefolyását egyetlen egyszer sem rövidítette meg. Alison tudor szinte elismeri, hogy tapasztalta, miszerint a tüdőlobnál a vérbocsátás után a tompa kopogtatási hang és a szercsegés gyarapodott. Egyébiránt a gyógyeljárásban való következetlenség egész meztelenségében fog előttünk feltűnni, ha tekintetbe vesszük, miszerint sok gyakorló orvos nemcsak azt tartotta szükségesnek, hogy az erőteljes érlökést gyengítse, hanem ha az gyenge volt, erősebbé tenni iparkodott. Midőn a szervezet ki van merülve, a gyengeségen segíteni helyesnek mondható, azonban a vérbocsátás által történő gyengítést helytelennek kell mondanunk, midőn a táplálkozási folyamatoknak teljes erővel azon kell lenniök, hogy az izzadmány és a kórtermények eltávolíttassanak. Szóval a láz és az izgultság, melyek a láb kíséretében felmerülnek, helytelenül lőnek fejtegetve, s a veszély nem közvetlenül azokban, mint inkább azon kimerülésben van, mely az anyagforgalom túlságos fokozottságánál soha sem szokott hiányozni. Az anyagforgalom olyatén növekedése gyógyító hatású, s azon küzdelmet jelöli, melyen a szervezet keresztül megy, midőn ottan valamely kórfolyamat előfordul; ha pedig a szervezet erői azon végzetteljes műveletnél csökkentetnek, a kedvező kimenetel tényezőit tetemesen csökkentjük. Ezt valamint a tulajdonképeni és a küteges lázaknál el kell fogadnunk, úgy szinte a láboknál is meg kell engednünk. Azt is hozták fel érvül, hogy a közvetlen jó hatás a velbocsátás mellett szól. Ez gyógyítási tekintetben felettébb fontos kérdés, mely felett azonban az orvosok eddig elé kellő szorgossággal nem gondolkoztak. A fájdalom kétségkívül igen rosz dolog, s az emberek mintegy ösztönszerűleg azon vannak, hogy attól meneküljenek, és sokszor saját maguk kárával. Ha azonban az élet megtartása valami jónak tekinthető, ezt sokszor csak kisebb-nagyobb nélkülözés vagy szenvedés árán tehetjük , s a hevesebb kórtünetek nem egyszer a halálnak mintegy elűzőiként vehetők. De ezen kérdést másként kell szemügyre vennünk. Az orvos első rendeltetése, hogy gyógyítson, s ha ezt nem teheti, akkor enyhítenie kell, s ha mind akettő lehetséges, az legjobb; midőn azonban a kórtünetek enyhítése a gyógyító eljárással helyesen össze nem egyeztethető, akkor igen természetesen az utóbbira kell a főfigyelmet fordítani, ezért az előbbit habozás nélkül feláldozván. Egy munkámban eléggé kifejeztem, hogy azon elvnek nem tartása a tüdőgümöknél mennyire káros, s sehol sem méltatják csekélyebb figyelemre, mint a láboknál. Elfogadván, hogy a vérbocsátás a fájdalmat enyhíti, nemkülönben hogy a tüdőlobnál általa a légvételek könnyebbekké lesznek, meg kell vallani, hogy mindez nagy áron éretik el, minthogy a betegnek annyira szükséges erőt fogyasztatnak. S épen akkor, midőn már maga 80