Orvosi Hetilap, 1892. december (36. évfolyam, 49-52. szám)

1892-12-04 / 49. szám

1892. 49. az­ ORVOSI HETILAP végezték. Az épen szült a bába felügyeletére lett bízva, a ki félóra múlva jelenti, hogy a tamponon keresztül vér szivárog s a nő collabál. A tampon kivétetik, új tamponade. Excitan­­tiák. A vérzés megszűnik, de a szülőnő meghal. Sectio ki­deríti, hogy a méh alsó szakasza egészen a contractionalis gyűrűig jodoform-gaze-zal feszesen ki van tömve, s e felett mint laza, üres zacskó fekszik a méh teste, mely sem vért, sem gaze-t nem tartalmaz. El nem dönthető, várjon a tampo­­nálás ugyanilyen kivitele okozta-e az első alkalmazásnak ered­ménytelenségét, de a lehetőséget kizárni nem lehet. Azt hiszem, ujjal való tamponálásnál ez nem fordult volna elő. % ^5 # A szülés rendellenességei között a vérzések után leg­gyakrabban igényli beavatkozásainkat a szülőfájások relatív vagy absolut gyengesége. A műtéttannak e fejezetében főleg a fogóműtét körül felmerült újabb irányok és tapasztalatok érdemlik meg figyelmünket. A typikus műtétet illetőleg lénye­ges eltéréseket alig látunk. Egyesek, így Fritsch tanár is, elő­szeretettel alkalmazzák a Hohl-féle fogót, melynek kanalai tömörek. A mennyire alkalmam nyílott az eszköz megbírálá­­sára, úgy találtam, hogy a rendes ablakos kanalak felett az az előnye van, hogy nagyobb felületen, s így egyenletesebben tapadva a fejre, nem okoz oly kellemetlen nyomási tüneteket, mint az ablakos, s így pl. faciális bénulás igen ritkán jő elő. De nehéz műtétek esetén ezen előnyös tulajdonságnak hátrá­nyos következménye az, hogy nem is fogja oly biztosan a fejet, mint az ablakos. A gát megvédésére czélszerűnek mutat­kozik az az eljárás, melyet a boroszlóival több kóroda követ­ t. 1. a fejet csak addig húzzák le fogóval, míg a nagy kutacska megszületik. Ekkor óvatosan levéve a fogót, Ri­gennel fejezik be a műtétet. Sokkal érdekesebbek azok a véleményeltérések, melyek a nem tipikus esetekre vonatkoznak és főként annak a kér­désnek a megvitatása, szabad-e a fogót a medencze-bemenet­­ben álló fejre is alkalmazni ? Ezen ú. n. magas fogót a német iskola eddig elítélte, csupán élő magzat perforálása előtt enge­dett meg „kísérletképen néhány óvatos tractiót“. Egészen eltér ettől a franczia felfogás, és rendkívül érdekes volt reám nézve Páris legelső, európai színvonalon álló szülészének, Budinnek egy előadása. Fej mellett mindkét láb elő volt esve, exspec­­tatív eljárás mellett, hosszas, kínos vajudozás daczára a fej nem száll le mélyebbre, a lábak nem húzódnak vissza, s végül 4 ujjnyi méhszájnál a szülőnő kimerül, fájásai meg­szűnnek, s csekély hőemelkedés mutatkozik. Budin chloroform­­narkosis alatt lassan tágítva a méhszáját, a lábakat visszatolta, fogót alkalmazott a bemenet felett mozgatható fejre és extra­hálta a magzatot, a mi felfogásunk szerint műhibát követett el. Ő azonban nem elégedett meg ezzel, hanem egy rendkívül érdekes előadás kapcsán lelkére is kötötte hallgatóinak, hogy fejfekvés esetén mindig a fogót alkalmazzák és ne a lábra­­fordítást végezzék, mert utóbbi műtét úgy az anya, mint a magzat életét sokkal inkább veszélyezteti. Fejfekvéses magza­tot lábra fordítva, a méhrepedés veszélye igen közelfekvő, s az utoljára jövő fej kihozatala a magzat életére nem egyszer válik károssá. Felolvasta egy, vidéken gyakorló volt tanítványa levelét, melyben az egy esetére vonatkozólag véleményt kér tőle. Valami okból lábrafordított és extrahált fejfekvésben levő magzatot, s a nehéz műtét eredménye kielégítő volt úgy az anya, mint a magzat életét illetőleg, de az a láb, melynél fogva a műtétet végezte, béna maradt. „Erősen meg vagyok győződve uraim, ha fogót alkalmazott volna X. dr. ezen eset­ben, nem tette volna nyomorékká a gyermeket“, e szavakkal fejezte be előadását Budin. Látható ebből, hogy a műhiba nagyon relatív fogalom: a­mit az egyik annak tart, a másik egyedül követendő eljárás­nak ismer el. Mi, a­kik nem osztjuk a francziák nézetét, tapasztalásból tudjuk, hogy a lábrafordítást illető aggodalmaik túlzottak; de kérdés, nem estünk-e mi is a túlzás hibájába, midőn exclusív álláspontunk alapján a fogó magas alkalmazá­sát elítéltük, kivitelét igen veszélyesnek jeleztük ? ! Úgy lát­szik, igen, mert az utóbbi években a „magas fogó“ hódít már Németországban is: a berlini és bécsi iskolák elfogadták, a kisebb egyetemek egy része még várakozó állásponton van, egyesek határozott állást foglalnak, Fritsch tanár pl. elítéli, Schnitze mellette van. A műtét ellen két fő ellenvetést szokás tenni: 1. az alkalmazott fogó összenyomja a fejet, s ez megnyúlik az ellen­kező átmérő irányában. Mivel pedig a fogót a bemenetben a haránt átmérőre kell alkalmaznom, ezen ú­n. compensatorikus megnyúlás az egyenesben, a conjugata vera-ban jö létre, mely különben is a legrövidebb lévén, a téraránytalanság fokozódik. Ugyanezen körülmény adja a fogó alkalmazásának ellenjava­­latát is szűkült medenczéknél. 2. A magas fogó által elért rossz eredmények bírták rá a német iskolát a műtét elhagyására. A­mi az első ellenvetést illeti, Baudelacque volt az első, ki azt kísérleti alapon bírálta meg, s úgy találta, hogy e tan téves. Azóta többen fejtegették e kérdést, s nekem is volt szerencsém e lapok hasábjain közölni a múlt év folyamán klini­kai vizsgálataimat, melyeket az egyetemi I. szülő és nőgyógyá­szati kórodán végeztem, melyek arra a tapasztalatra hoztak, hogy e compensatio — az arczfekvésektől eltekintve — nem létezik : a fej kisebbedik minden irányban, a mely felől nyomás éri; nem kisebbedik, s így compensatio benyomását kelti abban az irányban, a mely felől nyomásnak nincsen kitéve, tehát a medencze tengelye irányában, de ennek a szülés lefolyására nincsen behatása. Nyilvánvaló azonban, hogyha sikerül is bebizonyítanunk a magas foga ellen felhozott theoretikus ellen­vetések helytelenségét, ezzel nem nyertünk semmit, ha a második ellenérv érvényben marad, mert ez képviseli a gyakor­lati irányt. Ha a legtöbb iskola oly élesen elítélte eddig a magas fogat, ezt ok nélkül, tisztán a hagyomány alapján nem tette, hanem az elért rossz eredmények bírták erre. Látva azonban másrést a franczia szülészek által elért jó eredménye­ket, a legközelebb fekvő gondolat, hogy a rejtély kulcsát az eljárásban, az eszközben keressük, és úgy vélem, ezen az úton meg is találjuk. Ha magasan álló fejet akartunk fogóval ki­húzni, egyikét az erős medenczegörbületű hosszú fogóknak a haránt átmérőre alkalmaztuk, azután erősen sülyesztve a fogan­tyút, csaknem merőleges irányban húztuk lefelé a fejet. E műtéti felfogás teljesen szilárd elméleti alapon áll, de figyel­men kívül hagy egy körülményt. Tény az, hogyha a medenc­e síkja közepére merőlegest vonok, ez körülbelül a farcsíkcsont végét érinti; tehát ha a fejet a medencze-bemeneten keresz­tül akarom húzni, eszközömnek meg kell közelítenie eme merő­leges vonalat. Figyelmen kívül hagyjuk azonban, hogy esz­közünk nem egyenes, mint az a merőleges vonal, hanem a medencze görbületének megfelelő alakkal bír. E görbület az, mely a „magas fogót“ könnyen veszélyessé teheti: minél jobban sülyesztem a fogantyút és iparkodom a fogót ama merőleges irányába hozni, annál inkább mellfelé hozom a fogó kanalai­nak csúcsát , vagy a bennök rögzített fejjel együtt túlfeszítem a méh alsó szakaszának elülső falát, vagy a fej marad, de mellette előre mozog a fogó két kanala, csúcsai kiállanak, s húzás közben végig szánthatjuk, zúzhatjuk velük a szülőcsator­­nát. A hiba tehát abban rejlik, hogy a fogó sülyesztése által a medencze görbülete s az ennek feletkező fogógörbü­let közötti párk­ányos viszony megszűnik. A hibán először a francziák iparkodtak segíteni és Tarnier szerkesztett egy fogót, melyen a kanalak domború élére alkalmazható egy 2. fogantyú, melynél fogva húzhatjuk a fogót a medencze irányvonalának megfelelőleg, a nélkül, hogy az eszköz és medencze görbületei­nek egymáshoz való párkrányos állása ezáltal szenvedne. Ez eszközt egyszerűbbé tette Breus s az ő formája van a német iskolákban elfogadva. Schultze tanár kórodáján ezen ú. n. Axenzugrange-kat nélkülözhetőknek tartják, ezért érhetünk a rendes hosszú fogainkkal is, csak a húzásokat kell módosí­tanunk oly módon, hogy midőn a fogót alkalmaztuk, annak a helyzetén semmit sem változtatva, az egyik (bal) kéz a fogó csizmáira megy, s húzást gyakorol a fogó irányában, holott a másik (a jobb kéz) a zárókészüléket fogja körül s azt a gát illetőleg a farkcsíkcsont felé nyomja le (de nem húzza). E kombinált húzás és lefelé nyomás ugyanazon eredményre jut­tat, mint a tengely­fogók. Úgy látszik nem járnak helytelen 599

Next