Orvosi Hetilap, 1894. május (38. évfolyam, 18-21. szám)

1894-05-06 / 18. szám

210 ORVOSI HETILAP 1894. 18. sz oldalt teljesen egyenlő s normális maradt volt úgy az ideg mint az izom felől, s úgy az állandó, mint a farádos áram alkalmazása mellett. Mindezen körülmények, főleg annak tekintetbe vétele mellett, hogy az arczideg bénulása igen nagyfokú volt, míg a jobboldali végtagok csak kisebb mértékben gyengültek, arra vallanak, miszerint a megbetegedési gócz csak kis terü­letre szorítkozott s a­mint a gyógyulás is mutatta, nem okozhatott nagyobb roncsolásokat. Alig tudnám máshol képzelni a bal székhelyét, mint azon pyramis rostok táján, a melyek az arczideg magvaihoz hajolnak s így már némileg a többi pyra­mis pályától eltértek s kereszteződtek. A hídban a pyramis pályák egymástól nagyobbá­ra szét vannak választva s így főleg kevéssé kiterjedt megbetegedési gócz nem okoz oly könnyen teljes hemiplegiát, mint a nyúltvelőben. A baj táma­dásának s lefolyásának körülményei alig engednek más fel­vételt, mint hogy embólia vagy vérzés képezte ezen folyamat kórbonczolási alapját. Meg kell még jegyeznem, hogy a beteg jobb szemén igen rosszul lát, visusa mintegy 1/s-ra csökkent s szem­fenekén súlyos elváltozások voltak láthatók, a­melyeknek okát azonban ezen szem igen nagyfokú közellátásában talál­tam fel. (Myopia — 13 D, hátulsó konus, és myopiás choroiditis). E mellett ezen szemteke a függőleges irányban nystagmust mutat, a­melynek eredetéről azonban beteg nem tud felvilágosítást adni. A másik szem emmetrop s szemfenéki képe teljesen normális. A beteget a klinikán bejárólag kezel­tük a szokott módon s pár hét alatt tetemes javulást állapít­hattunk meg nála. Ezen eset tehát azt látszik bizonyítani, hogy a kényel­­választó rostok a nyúltvelő facialis magjának tájékán is a facialis törzsekéhez tartoznak. A sírás jelensége ezen összetar­tozást az agyvelő magasabb részeire vonatkozólag is valószínűvé teszi: a könyek árjával együtt jár az arcz izmainak játéka. Közlemény a berlini kir. Frigyes Vilmos tudomány­egyetem államorvostani intézetéből. A cyanhaematinról. Irta Szigeti Henrik dr., v. egyetemi tanársegéd a budapesti törvény­széki orvostani intézetben. (Vége.) Róbert azt állítja, hogy a vér élénkpiros színe az általa cyanmethaemoglobinnak nevezett cyanvér festékvegyület képző­désén alapul. Hogy ezen magyarázat nem helyes, kitűnik abból, hogy a­mint azt már Preyer kiemelte, ezen cyanvér­festékvegyület jelenlétének kimutatása cyankalium vagy kék­­savmérgezés folytán elhalt emberek vagy állatok vérében még egy esetben sem sikerült, mert ha ez megtörtént volna, haj­landóbbak lettek volna a cyan mérgező hatását a vérfesték vegyi megváltozására visszavezetni. Házi nyulakon és kutyákon eszközölt kísérleteim még azon eseteiben is, melyeknél a vér élénkpiros volt, nem lát­hattam spectroskop segélyével a cyanvegyület széles elszörpö­­lési csíkját, mert a vér színképileg elemezve semmiben sem különbözött a közönséges vértől. Ha a piros szín cyan-vér­­festékvegyület képződésén alapulna, fel volna ismerhető spec­troskop segélyével, midőn a piros szín már nem felfegyverzett szemmel is látható. De még Róbert sem mondja sehol művé­ben, hogy csak valaha is megtalálta volna a hullából vett vérben a cyanmethaemoglobint, és mégis azt állítja: „a­hol a hullában az összes vért átalakulva találjuk cyanmethaemoglo­­binná, felvehetjük, hogy a méreg halált okozó adagjának 12—15-szöröse vétetett vagy adatott be“. Még a cyankalium - mérgezés folytán meghalt K. J. esetében is, kinek Körber-től szerkesztett bonczjegyzőkönyvét egész terjedelemben közölte, azt mondja a vérről, melyet megvizsgált, hogy a spectroskopi­­kus vizsgálatnál nem volt megkülönböztethető a közönséges hullavértől és bizonyára csak h­aemoglobint tartalmazott. Csak l°/()-os véroldatnak igen pontos megvizsgálásánál vált a két oxy­haemoglobin-csík között gyenge árnyékot észrevehetni. Hogy azonban ez optikai csalódáson is alapulhat, mindenki be fogja látni, ki sokat foglalkozott vér színképelemzésével. Annak lehetősége, hogy cyan-mérgezés folytán elhaltak vérében a többször említett cyanvérfestékvegyület képződjék, minden esetre nincsen kizárva.. Igaz ugyan, hogy a kémcsőben nyert eredmények nem alkalmazhatók mindjárt az állati testre, mire már Belky is figyelmeztetett, mert megfontolandó, hogy a cyan hatásán kívül még egyéb­ vegyfolyamatok is mennek végbe a szervezetben, melyek a cyan hatását akadályozhatják vagy módosíthatják. Ilyen a redukáló vegyfolyamat, mely a halál beálltával a vérben lefoly és csak tetemes mennyiségű kéksav jelenléte által lesz feltartóztatva. Már a kémcsőben tapasztaltuk, hogy kék,sav vagy cyankalium csak nagy mennyiségben és csak hosszabb idő múlva képes közönséges vért cyanhaematinná átalakítani. Ha azonban az oxyhae­­moglobint vagy h­aemoglobint methaemoglobinná vagy h­aematinná változtattuk át, a kémhatás már csekély mennyiségre is azon­nal áll elő. Ezen észleléseket az állati testben foglalt vérre alkal­mazva, azt kell mondanunk, hogy a vérfestéknek cyanvegyü­­­letté való átalakulása csak akkor lehetséges, ha az egész vér­mennyiséghez viszonyítva tetemes mennyiségű cyankalium vagy kéksav vétetett fel a szervezetbe, vagy pedig, ha valamely más okból a vérben methaemoglobin vagy haematin képződött elegendő mennyiségben. Előbbi eset nem fordul elő a törvény­­széki orvosi gyakorlatban, mert ha igen nagy mennyiségű cyankalium vagy kéksav jutott is a gyomorba — miután már minimális mennyiség is elégséges a halál előidézésére —, sokkal gyorsabban következik be a halál, semhogy az összes méreg felszívódhatnék és a vérbe jutna, miért is a méreg leg­nagyobb része rendszerint a gyomorban található. A keringő vérnek kéksavval való telítése csak úgy volna képzelhető, hogy tömény oldatban és nagy mennyiségben egyenesen a visszérbe fecskendezzük. Ily módon történt mérgezés emberen azonban nem ismeretes. Megengedve ilyen feltételek mellett a vérfestéknek az állati testben cyanvegyületté való átalakulásának lehetőségét, Kóbert állítása meg volna fordítandó és következőképen szólna: Ha tetemes minőségű kéksav vagy cyankalium jutott a vérbe, a hullában esetleg az egész vér cyanvérfestékvegyü­letté (cyan­­haematinná) átalakulva található. De nem okvetlenül szükséges, mert attól függ, hogy ezen átalakulást bizonyos körülmények elősegítik-e avagy akadályozzák? A­mi pedig a másik feltételt, t. i. methaemoglobin vagy haematin jelenlétét a vérben illeti, azt mondja Kóbert, hogy a hullavérben képződik methaemoglobin. Kétségbe kell vonnom azt, hogy ez rendes körülmények között történik, mert hiszen akkor nem lenne a vér sajátsá­gos színe chlorsavas sókkal történt mérgezéseknél oly feltűnő és jellegző. Az irodalom alapos áttekintésénél sem találtam, hogy ezt más szerzők is állítanák. Azon anyagok között, melyeket Hoppé-Seylert a methaemo­globin lelh­elyéü­l felemlít, nincsen közönséges hullavér meg­említve. De ha a haemoglobinnak valamely elváltozási termé­kéről a hullavérben szó lehet, úgy ez csak haematin lehet. De még haematin is oly csekély mennyiségben képződik az első időben, hogy a képződhető cyanhaematin élénkpiros színét teljesen elfedi a túlmennyiségben levő haemoglobin és színképe nem is tűnik elő. A legjobb esetben tehát cyanhaematin- és nem cyanhaemoglobinvegyületről szólhatunk. De hogy ez lehet­séges legyen, mindenekelőtt valamely okból nagyobb mennyi­ségű haematinnak kellene a hullavérben képződnie. De mivel az összes hullavérnek vagy legalább legnagyobb részének h­aematinná való átalakítása a hulla épségben hagyása mellett kísérleti úton nem eszközölhető, ellenben ismeretes, hogy bizonyos anyagok, mint pl. a chlórsavas kálium, nitro­­benzol stb., ha a keringő vérbe felvétetnek, abban az oxy­­kaemoglobinnak methaemoglobinná való átalakulását előidézik.­ ­ Hoppe-Seyler. Handbuch der phys. und path, chemischen Analyse. V. kiadás. Berlin, 1883. 290. lap.

Next