Orvosi Hetilap, 1894. május (38. évfolyam, 18-21. szám)
1894-05-06 / 18. szám
210 ORVOSI HETILAP 1894. 18. sz oldalt teljesen egyenlő s normális maradt volt úgy az ideg mint az izom felől, s úgy az állandó, mint a farádos áram alkalmazása mellett. Mindezen körülmények, főleg annak tekintetbe vétele mellett, hogy az arczideg bénulása igen nagyfokú volt, míg a jobboldali végtagok csak kisebb mértékben gyengültek, arra vallanak, miszerint a megbetegedési gócz csak kis területre szorítkozott s amint a gyógyulás is mutatta, nem okozhatott nagyobb roncsolásokat. Alig tudnám máshol képzelni a bal székhelyét, mint azon pyramis rostok táján, a melyek az arczideg magvaihoz hajolnak s így már némileg a többi pyramis pályától eltértek s kereszteződtek. A hídban a pyramis pályák egymástól nagyobbára szét vannak választva s így főleg kevéssé kiterjedt megbetegedési gócz nem okoz oly könnyen teljes hemiplegiát, mint a nyúltvelőben. A baj támadásának s lefolyásának körülményei alig engednek más felvételt, mint hogy embólia vagy vérzés képezte ezen folyamat kórbonczolási alapját. Meg kell még jegyeznem, hogy a beteg jobb szemén igen rosszul lát, visusa mintegy 1/s-ra csökkent s szemfenekén súlyos elváltozások voltak láthatók, amelyeknek okát azonban ezen szem igen nagyfokú közellátásában találtam fel. (Myopia — 13 D, hátulsó konus, és myopiás choroiditis). E mellett ezen szemteke a függőleges irányban nystagmust mutat, amelynek eredetéről azonban beteg nem tud felvilágosítást adni. A másik szem emmetrop s szemfenéki képe teljesen normális. A beteget a klinikán bejárólag kezeltük a szokott módon s pár hét alatt tetemes javulást állapíthattunk meg nála. Ezen eset tehát azt látszik bizonyítani, hogy a kényelválasztó rostok a nyúltvelő facialis magjának tájékán is a facialis törzsekéhez tartoznak. A sírás jelensége ezen összetartozást az agyvelő magasabb részeire vonatkozólag is valószínűvé teszi: a könyek árjával együtt jár az arcz izmainak játéka. Közlemény a berlini kir. Frigyes Vilmos tudományegyetem államorvostani intézetéből. A cyanhaematinról. Irta Szigeti Henrik dr., v. egyetemi tanársegéd a budapesti törvényszéki orvostani intézetben. (Vége.) Róbert azt állítja, hogy a vér élénkpiros színe az általa cyanmethaemoglobinnak nevezett cyanvér festékvegyület képződésén alapul. Hogy ezen magyarázat nem helyes, kitűnik abból, hogy amint azt már Preyer kiemelte, ezen cyanvérfestékvegyület jelenlétének kimutatása cyankalium vagy kéksavmérgezés folytán elhalt emberek vagy állatok vérében még egy esetben sem sikerült, mert ha ez megtörtént volna, hajlandóbbak lettek volna a cyan mérgező hatását a vérfesték vegyi megváltozására visszavezetni. Házi nyulakon és kutyákon eszközölt kísérleteim még azon eseteiben is, melyeknél a vér élénkpiros volt, nem láthattam spectroskop segélyével a cyanvegyület széles elszörpölési csíkját, mert a vér színképileg elemezve semmiben sem különbözött a közönséges vértől. Ha a piros szín cyan-vérfestékvegyület képződésén alapulna, fel volna ismerhető spectroskop segélyével, midőn a piros szín már nem felfegyverzett szemmel is látható. De még Róbert sem mondja sehol művében, hogy csak valaha is megtalálta volna a hullából vett vérben a cyanmethaemoglobint, és mégis azt állítja: „ahol a hullában az összes vért átalakulva találjuk cyanmethaemoglobinná, felvehetjük, hogy a méreg halált okozó adagjának 12—15-szöröse vétetett vagy adatott be“. Még a cyankalium - mérgezés folytán meghalt K. J. esetében is, kinek Körber-től szerkesztett bonczjegyzőkönyvét egész terjedelemben közölte, azt mondja a vérről, melyet megvizsgált, hogy a spectroskopikus vizsgálatnál nem volt megkülönböztethető a közönséges hullavértől és bizonyára csak haemoglobint tartalmazott. Csak l°/()-os véroldatnak igen pontos megvizsgálásánál vált a két oxyhaemoglobin-csík között gyenge árnyékot észrevehetni. Hogy azonban ez optikai csalódáson is alapulhat, mindenki be fogja látni, ki sokat foglalkozott vér színképelemzésével. Annak lehetősége, hogy cyan-mérgezés folytán elhaltak vérében a többször említett cyanvérfestékvegyület képződjék, minden esetre nincsen kizárva.. Igaz ugyan, hogy a kémcsőben nyert eredmények nem alkalmazhatók mindjárt az állati testre, mire már Belky is figyelmeztetett, mert megfontolandó, hogy a cyan hatásán kívül még egyéb vegyfolyamatok is mennek végbe a szervezetben, melyek a cyan hatását akadályozhatják vagy módosíthatják. Ilyen a redukáló vegyfolyamat, mely a halál beálltával a vérben lefoly és csak tetemes mennyiségű kéksav jelenléte által lesz feltartóztatva. Már a kémcsőben tapasztaltuk, hogy kék,sav vagy cyankalium csak nagy mennyiségben és csak hosszabb idő múlva képes közönséges vért cyanhaematinná átalakítani. Ha azonban az oxyhaemoglobint vagy haemoglobint methaemoglobinná vagy haematinná változtattuk át, a kémhatás már csekély mennyiségre is azonnal áll elő. Ezen észleléseket az állati testben foglalt vérre alkalmazva, azt kell mondanunk, hogy a vérfestéknek cyanvegyületté való átalakulása csak akkor lehetséges, ha az egész vérmennyiséghez viszonyítva tetemes mennyiségű cyankalium vagy kéksav vétetett fel a szervezetbe, vagy pedig, ha valamely más okból a vérben methaemoglobin vagy haematin képződött elegendő mennyiségben. Előbbi eset nem fordul elő a törvényszéki orvosi gyakorlatban, mert ha igen nagy mennyiségű cyankalium vagy kéksav jutott is a gyomorba — miután már minimális mennyiség is elégséges a halál előidézésére —, sokkal gyorsabban következik be a halál, semhogy az összes méreg felszívódhatnék és a vérbe jutna, miért is a méreg legnagyobb része rendszerint a gyomorban található. A keringő vérnek kéksavval való telítése csak úgy volna képzelhető, hogy tömény oldatban és nagy mennyiségben egyenesen a visszérbe fecskendezzük. Ily módon történt mérgezés emberen azonban nem ismeretes. Megengedve ilyen feltételek mellett a vérfestéknek az állati testben cyanvegyületté való átalakulásának lehetőségét, Kóbert állítása meg volna fordítandó és következőképen szólna: Ha tetemes minőségű kéksav vagy cyankalium jutott a vérbe, a hullában esetleg az egész vér cyanvérfestékvegyületté (cyanhaematinná) átalakulva található. De nem okvetlenül szükséges, mert attól függ, hogy ezen átalakulást bizonyos körülmények elősegítik-e avagy akadályozzák? Ami pedig a másik feltételt, t. i. methaemoglobin vagy haematin jelenlétét a vérben illeti, azt mondja Kóbert, hogy a hullavérben képződik methaemoglobin. Kétségbe kell vonnom azt, hogy ez rendes körülmények között történik, mert hiszen akkor nem lenne a vér sajátságos színe chlorsavas sókkal történt mérgezéseknél oly feltűnő és jellegző. Az irodalom alapos áttekintésénél sem találtam, hogy ezt más szerzők is állítanák. Azon anyagok között, melyeket Hoppé-Seylert a methaemoglobin lelhelyéül felemlít, nincsen közönséges hullavér megemlítve. De ha a haemoglobinnak valamely elváltozási termékéről a hullavérben szó lehet, úgy ez csak haematin lehet. De még haematin is oly csekély mennyiségben képződik az első időben, hogy a képződhető cyanhaematin élénkpiros színét teljesen elfedi a túlmennyiségben levő haemoglobin és színképe nem is tűnik elő. A legjobb esetben tehát cyanhaematin- és nem cyanhaemoglobinvegyületről szólhatunk. De hogy ez lehetséges legyen, mindenekelőtt valamely okból nagyobb mennyiségű haematinnak kellene a hullavérben képződnie. De mivel az összes hullavérnek vagy legalább legnagyobb részének haematinná való átalakítása a hulla épségben hagyása mellett kísérleti úton nem eszközölhető, ellenben ismeretes, hogy bizonyos anyagok, mint pl. a chlórsavas kálium, nitrobenzol stb., ha a keringő vérbe felvétetnek, abban az oxykaemoglobinnak methaemoglobinná való átalakulását előidézik. Hoppe-Seyler. Handbuch der phys. und path, chemischen Analyse. V. kiadás. Berlin, 1883. 290. lap.