Orvosi Hetilap, 1894. május (38. évfolyam, 18-21. szám)
1894-05-06 / 18. szám
1894. 18. sz. ORVOSI HETILAP közelfekvő volt a kérdés, milyen a bonczlelet a vér színét és színképét illetőleg, ha az állatot előbb ezen anyagok egyikével megmérgezzük és azután, ha már az egész vér vagy nagyobb része methaemoglobinná átalakult, kéksavval vagy cyankaliummal megöljük. E czélból kísérleteket végeztem kutyákon, mivel húsevő állatok vére tudvalevőleg alkalmasabb methaemoglobinképzésre, mint növényevőké. Hogy a vér elváltozását még az élő állaton észlelhessem, az alsó végtagokon szabaddá tettem az artéria és vena femoralist. Még meg kell jegyeznem, hogy kísérleteimnél chloroformnarkosist vagy curarát nem használtam, hogy a vérben végbemenő vegyi folyamatot semmi sem akadályozza, mi a kísérletét zavarhatná. Időről időre tűszúrással vércseppet vettem a fülvéredényekből, melyet spectroskóppal megvizsgáltam. Megvártam az időpontot, míg a vér csokoládébarna színt öltött és a vérpróba színképének vörös mezőjében megjelent a methaemoglobincsík. Ezután — hogy cyan fölös mennyiségben jusson a vérbe — több köbcentiméter 2%-os kéksav- vagy 10°/C-os cyankalium-oldatot fecskendeztem a bőr alá. Nemsokára jelentkeztek a cyan-mérgezés tünetei. A megmetszett véredényekből élénkpiros vér bugyogott elő, a methaemoglobincsík eltűnt a színképből és az oxyhaemoglobincsíkok helyén fellépett a cyanhaematin már többször leírt széles elszörpölési csíkja. Hogy cyanhaematinnal van dolgom, arról a már előbb leírt módon meggyőződtem. A vér élénkpiros színe a halál után is megmaradt. A vér egy része azonban alvadt volt, nevezetesen a szív volt sötétvörös, a széleken élénkpirosan áttűnő vastag véralvadékkal telve. Vízben elkeverve és vérfestékkel kilúgozva egészen tisztán mutatta a cyanhaematin színképét. A belső szervek nem mutattak barna színt, mint azt chlorsavas sóval történt mérgezésnél rendesen találjuk, hanem többé-kevésbé élénkpiros színűek voltak. Még meg akarom jegyezni, hogy a vér még napok múlva is, sőt sokkal jobban, mint eleinte, mutatta a cyanhaematin színképét. Ugyanezt találtam azon kísérleti állatoknál is, melyeket nitrobenzollal megmérgeztem. Ezzel bebizonyítottam, hogy a cyanhaematin az élő testben is képződhetik, ha a kéksav vagy cyankalium hatása előtt a vér más okból methaemoglobinná vagy haematinná alakult át. Köbert is megemlíti művének zárszavában ezen cyanvérfestékvegyület előjövetelének lehetőségét az élő szervezetben és pedig kísérletek alapján, melyeket jodcyannal végzett. Ez könnyen érthető, mert a jód methaemoglobint képez a vérben. Ha a felsorolt nézeteket a vérnek kéksav- és cyankaliummérgezések bizonyos eseteiben észlelhető élénkpiros színének okáról összefoglalom és összehasonlítom kísérleteim és vizsgálataim eredményével, arra a következtetésre jutok, hogy az élénkpiros szín három tényező által lehet feltételezve, melyek együttesen, vagy pedig mindegyik külön önmaga okozhatják. Ezek: a vér hyperalkalicitása, illetőleg fölös mennyiségű ammóniák és kálifúg a vérben cyankalium-mérgezésnél, oxygennek felhalmozódása a vérben és cyanhaematin képződése. Utóbbi azonban csak az esetekben szolgálhat a vér élénkpiros színének megmagyarázásául, midőn a spectroskopikus kimutatás is sikerült. Az esetek legtöbbjében azonban a vér élénkpiros színét egyszerű kéksav-mérgezésnél az oxygentartalomra és cyankalium-mérgezésnélígy a vér literes voltára, valamint a cyankalium azon hatására, hogy mint minden alkali a cyantartalomtól függetlenül a sötét vért élénkpirossá teszi, fogjuk visszavezetni. Csak az esetekben, midőn a cyanhaematin kimutatása a vérben spektroskopikus úton sikerül, ennek fogjuk az élénkpiros színt egészben vagy csak részben betudni, mivel a másik két tényező is közrejátszhatik. Ami a vér élénkpiros színére nézve áll, a hullafoltokra is alkalmazandó. Ahol a vér élénkpiros, ugyanazon okból a hullafoltok is élénkpirosak. Kóbert azt állítja azonban, hogy a hullafoltok függetlenül a véredényekben foglalt vér színétől, sőt még ha utóbbi sötétvörös is, élénkpiros színt mutatnak. Ha azon állítása, hogy „a hullafoltok vére a többi vér színétől elütő élénkpiros színnel bír“ nem tekinthető is általános szabályunik, ezen lehetőség felvétele ellen mi sem hozható fel, ha nem is vagyok abban a helyzetben, hogy saját megfigyelések alapján Köbert állítását megerősítsem. Ez esetben találó Köbert magyarázata, hogy az élénkpiros szín azon alapul, hogy a hullafoltokban, mint egyéb vértransluciatumban, methaemoglobin képződik, és hogy ez egyesül a cyannal. De itt is, mint már kifejtettem, nem lehet szó cyanmethaemoglobinról, hanem cyanhaematinról. Végül a legfontosabb leletről akarok még szólni, mely azonban kizárólag csak cyankalium-mérgezésnél található, t. i. a gyomor nyákhártyájának elváltozásáról. Cyankalium-mérgezésnél a gyomor nyákhártyája és gyakran a nyombélé is, némely esetekben még a bárzsing, a garat, gége és légcső nyákhártyája (ha ugyanis a gyomortartalom utóbbiakba hányás folytán vagy post mortem jutott) duzzadt és élénkpiros színezetű. Ezen lelet cyankalium-mérgezés legtöbb esetében, különösen ha a méreg nagyobb mennyiségben és tömény oldatban vezetett be, többé-kevésbé kifejezett és oly jellemző, hogy miután rendszerint a keserű mandolaszag sem hiányzik, már vegyelemzés nélkül is biztosan felállíthatjuk a cyankalium-mérgezés diagnosisát. A gyomortartalom alkalikus kémhatást és véres. Az első, ki e leletre reáfordította a figyelmet, Hofmanné volt, kinek különben is oly sok érdekes és fontos észlelést köszönhetünk a törvényszéki orvosi gyakorlat terén. Ő e leletet három tényező összhatásából magyarázza, t. i. „a gyomornyákhártya reactív belöveltségéből és vérzéséből, a nyákhártya cyankalium okozta duzzadtságából és a felületes rétegeknek cyankalium által feloldott vérfestékkel való beivódásából. Ezen tényezők közül csupán az első lép fel még az élőben és feltételezve van a cyankalium erősen alkalikus, a marólúggal vetekedő, izgató és égető hatásától, mely már néhány másodpercz alatt, míg a halál beáll, belöveltséget és echymosis képződést okozhat. A második két tényező csak a halál után fejti ki hatását, mivel az általuk előidézett elváltozások, t. i. a gyomornyákhártya duzzadásának és véres beivódásának létrejöveteléhez hosszabb idő szükségeltetik“. Ha a gyomor nyákhártyájának élénkpirosan elszínesedett részeit spectroskoppal megvizsgáljuk, a cyanhaematin jellegző széles elszörpölési csíkját láthatjuk. Ugyanezt találjuk a gyomortartalom megvizsgálásánál is. Hogy ugyancsak cyanhaematinnal és nem redukált haemoglobinnal van dolgunk, arról még külön meggyőződhetünk, ha kénammóniumot adunk hozzá, mire fellép a haemochromogen (redukált haematin) két elszörpölési csíkja, azután összerázzuk az oldatot levegővel, hogy ismét előálljon a cyanhaematin színképe. A gyomortartalom ezen spectroskopikus viselkedését, nevezetesen a csak helyzetére nézve redukált haemoglobinsavval összetéveszthető, de különben megfelelő kémszerek segélyével tőle könnyen megkülönböztethető széles elszörpölési csíkot a zöld mezőben oly jellegzőnek tartom cyankalium-mérgezésre nézve, hogy ennek alapján teljes biztossággal állítható fel a cyankalium-mérgezés diagnosisa. Ha Hofmann a cyankalium-mérgezésről szóló első közleményében (Wiener med. Wochenschrift, 1876. 45. és 46. szám) azt mondja: „A Preyer-féle színképi reactio egymaga nem feltétlen bizonyító erejű a cyankalium-mérgezésre nézve, mivel ugyanaz vagy legalább egészen hasonló színképi jelenség kanlúgnak vagy ammóniáknak vérre vagy véres szervekre való behatásánál is mutatkozik“, ez abban leli magyarázatát, hogy Hofmann ezen kijelentése csak a gyomortartalomnak azon viselkedésére vonatkozik, melyet kénammónium hozzáadására mutat, ami különben ki is világlik a többi szövegből. A cyanhaematin nagyon tartós és jól bedugaszolt üregben hosszú időn át változatlanul marad. Az említett két cyankalium-mérgezési esettől származó gyomortartalmat jól bedugaszolt üvegekbe zártam és még három hónap múlva is jól volt látható a cyankaematin széles elszörpölési csíkja és a kén- 1 E. v. Hofmann. Zur Kenntniss der Befunde nach Cyankaliumvergiftung. Wiener med. Wochenschrift, 1876. 45. és 46. szám. 211