Orvosi Hetilap, 1899. november (43. évfolyam, 45-48. szám)
1899-11-05 / 45. szám
549 ORVOSI HETILAP 1899. 45. sz. esik az elmebetegre, 98°/o az épekre. Az elmebetegeknél tehát a fej hátsó része szokott inkább nagyobb lenni. (Ezt a mérést végezte a tragus-glabella és tragus-occiput között lineárisan). A kapacitásra nézve — amennyire a felmérésekből következtetni lehet— azt találta, hogy az épeknél átlag nagyobb és csodálkozik, hogy Sommer (Beiträge zur Kenntniss der Irrenschädel, Virchow’s Archiv f. path. Anat. 89. u. 90. Bd. 1882.) elmebetegeknél találta nagyobbnak. Esetlegességnek, fajnak és koraiaknak tulajdonítja az ellentétet. De azért eseteiből levonja a következtetést, hogy épeknél valószínűleg az agy mellső része (Vorderhirn ebben az értelemben fejlettebb, mint elmebeteg és kriminális egyéneknél. A deformatióknak jelentőséget nem tulajdonít, szerinte legfeljebb a nagyobb fokú difformis koponyaalakulás nyújthat bizonyos útmutatást. A gonosztevő-típust különben képtelenségnek jelenti ki és a degeneratios jeleket kis értékűeknél tartja, ezek csak kétes esetekben támogathatják a kórismét. Meynerti 127 elmebeteg koponyáján tett tanulmányokat és összehasonlítva azokat a Welker-féle normálkoponyákkal, a kapacitásra, a főátmérőkre és a szélességi indexre nézve a következő eredményekhez jutott. A férfielmebetegek koponyakapacitása nagyobb, mint az épeké. Ugyanez áll valószínűleg a női koponyákra is. Az elmebetegeknél mutatkozó nagyobb capacitás azonban fordított viszonyban áll az agysúlyhoz. A férfielmebetegeknél kisebb capacitásokra több deformatio esik (hydrocephalus által), nőknél a hydrocephalus inkább nagyobb capacitásokra esik. (Elmebetegeken végzett 719 bonczolatnál — paralytikus betegeket kivéve — 306 esetben vagyis 42,5 százalékban találtatott hydrocephalus.) A főátmérőkre nézve elmebetegeknél nagyobb a variatio vagyis a szélső méretek gyakoriabbak. A kicsiny és középszámú átmérők gyakoriabbak elmebetegeknél, a nagyobb kapacitást tehát a nagyobb görbületek okozzák. A hosszátmérő és a capacitás között parallelismus van, a capacitás növekvésére nézve; a szélességi átmérőre ez nem áll. A magassági átmérő az elmebetegnél túlnyomólag kicsiny, a koponyák laposak. A szélességi index szerint a férfielmebetegek koponyái nagyobb százalék dolychocephaliát és kisebb százalék brachycephaliát szolgáltatnak, mint az épek. A subbrachycephalia a férfielmebetegeknél ritkább, a hyperbrachycephalia egyenlő az épekkel. Női elmebetegeknél a subbrachycephalia 3-szor akkora, mint épeknél. Megjegyzi egyébiránt Meynert, hogy ezen különbségekre a kóros formatiok befolyást gyakorolnak. Benedikt2 szerint abnormis egyéneknél, különösen elmebetegeknél és degeneráltaknál, a magassági átmérő maradt vissza a fejlődésben és a dolicho- és brachycephaliák előszeretettel excessiv fokúak. A koponya mellső és hátsó része közötti arányváltozás (a hátsó rész rövidülése) oly rendellenesség, melyet degenerált gonosztevőknél talált először; később meggyőződött arról, hogy az elmebetegeknél és epilepsiásoknál is előfordul, mégpedig kiválólag a féloldalon. Sommers megállapítja a degeneratio fogalmát: az egy egészen a kórosig terjedő eltérés a genus normalis állapotától, mely a generatio componensei által implicite van feltételezve. Az alaki eltérések csak akkor jelentősek, ha általuk a szervek működése meg van zavarva, a morphologikus szemlélődés és mérés tehát csak annyiban bír értékkel, amennyiben a működés vizsgálatával együtt jár. A számok, méretek, formák és typusok ködéből csak egy menekvést lát: a visszatérést a physiologikus szemlélődéshez. Jobb, ha egészen eldobják a statistikát és az egyes eseteket gondosan analizálják. Felvetvén a kérdést, hogy a koponya alaki eltérései és az agydegeneratio között létezik-e valami szorosabb és biztos viszony. 1 2 3 1 Kraniologische Beiträge zur Lehre von der psychopathischen Veranlagung. Jahrbücher f. Psychiatrie etc. II. u. III. Heft. 1879. II. Bd. 1880. 2 Kraniometrie und Kephalometrie. Wien u. Leipzig 1888. 3 Die Beziehung von morphologischen Abnormitäten zu den endogenen Nerven- u. Geisteskrankheiten. Centralbl. f. Nervenheilkunde u. Psychiatrie. 1894. Januar. (Befejezetlen közlemény.) ennek illustrálására felhozza a következő esetet: 3 fitestvér veleszületett elmegyenge, a nagyapa egyik fitestvére „bolondos“ ember volt s állítólag megfigyelés alatt állott, ennek 4 gyermeke közül 2 korlátolt eszű, a nagyapa másik fitestvére erős potator, ennek 3 gyermeke közül egy korlátolt eszű. Az apa 5 testvére közül 1 korlátolt elméjű, maga potator, gutaütésben halt el. A 3 idióta fitestvér egyik nővére „elmebelileg nem olyan, amilyennek lennie kellene“, a másik egészséges. Mind a három elmebeteg testvérnek klinocephal koponyaformatioja van, mely külső befolyások (szülési trauma) kizárásával endogén természetűnek mutatkozik. Az ember azt gondolná, hogy itt a deformatio és az elmebaj causaliter összefügg, de ez nincsen így, mert az ép, nem terhelt anyának van nyeregfejűsége. A psychikus degeneratio tehát az apától, az alaki rendellenesség az épelméjű, ascendentiájában nem terhelt anyától származik. Ez esetre való hivatkozással megállapítja, hogy hamis dolog endogén elmegyengeségekkel együtt előforduló morphologikus abnormitásokat minden további kritika nélkül a psychikus degeneratio jelének tekinteni. A test egyes szerveinek az öröklési viszonyokra és az endogen variatiokra nézve saját törvényeik vannak. Meglehetősen zavaros a kép, mely az irodalmi szemle után a koponyaalkati viszonyok jelentőségére nézve elénk tárul. A szerzők túlnyomó többsége elismeri ugyan, hogy a koponyarendellenességek az elmebetegségek oktanában bizonyos szerepet játszanak, de a részletekre nézve nagyok az eltérések és ellenmondások. Különösen feltűnők azon ellentétes kephalometrikus leletek, melyek épek és elmebetegek között felmerülnek és a vizsgálókat más-más következtetések levonására indítják. A vizsgálati eredmények e különbségeit másban, mint a módszerek különféleségében, az anyag homogeneitásának hiányában és statistikai elégtelenségében keresni nem lehet, így Meynert és Sommer szerint a koponyakapacitás elmebetegeknél nagyobb, mint épeknél, Nücke szerint az épeknél nagyobb. Benedict szerint elmebetegeknél a két koponyafél közötti dysproportio kiválólag féloldali és hátsó rövidülésben áll. Näcke szerint ezen rövidülés mellső, amiből az illető koponyafél szűkülésére (anélkül, hogy a görbületeket figyelembe venné) és tovább az agy mellső részleteinek hiányosabb fejlődésére következtet. Meynert constatálja, hogy elmebetegeknél a dolichocephalia gyakoribb, mint épeknél. Benedict szerint a magassági átmérő elmebetegeknél kisebb és Nacke azt találja, hogy a harántív átlag legkisebb az épeknél. Az ilyen adatokkal, mint a magassági átmérő elmebetegeknél kisebb, a harántív átlag legkisebb az épeknél, a dolichocephalia gyakoribb az elmebetegeknél stb., csakugyan nem lehet mit kezdeni. Legfeljebb egész általánosságban jelezhetik azt, hogy az épek és elmebetegek egyes koponya-, illetőleg fejméretei között különbségek léteznek, ha ugyanezen adatok igazak, azaz általános érvényűek. Előbb ugyanis constatálni kell azt, hogy az egyes méretek differentiál épeknél és elmebetegeknél, az épeket és elmebetegeket fajilag külön csoportosítva, szabályként ismétlődnek-e és csak azután mondhatjuk ki pl. azt, hogy az elmebetegek általában véve lapos fejűek és a koponyaűr nagyobb görbületek által törekszik az agynövésnek megfelelőleg nagyobbodni. Az általam végzett felmérésekből kiveszek egy kevertebb fajt, a magyart, és két tisztább fajt, a székelyt és szászt, megállapítva, hogy az egyes űrméretekre és főátlókra kis, közép és magas számok szerint hány ép és elmebeteg esik kerek százalékokban az illető fajból. A magyaroknál 180 ép és 104 elmebeteg, a szászoknál 140 ép és 108 elmebeteg, a székelyeknél 120 ép és 90 elmebeteg áll egymással szemben, valamennyien férfiak. Akkor kitűnik, hogy az egyes méretnemek és fajok szerint épek és betegek között nagy a variatio. A kerületnél a beteg székelyeknél jelentékenyen gyakoribb az alacsony szám. A hosszívre nézve kétszer oly gyakori székely betegeknél az alacsony, a szász betegeknél ellenben a magas szám. A harántívre nézve az alacsony szám magyar betegeknél kétszer annyi, ellenben székely és szász épnél háromszor annyi. A magasságra nézve magyar betegnél több az alacsony szám, a magas egyenlő; székely és szász betegnél 2—3-szor annyi a magas szám; székely épnél 4-szer annyi az alacsony szám stb. Nem állhat meg tehát az, hogy a magassági átmérő elmebetegeknél általában kisebb, s hogy a karántív legkisebb az épek-