Orvosi Hetilap, 1909. december (53. évfolyam, 49-52. szám)

1909-12-05 / 49. szám

861 ORVOSI HETILAP rák anaciditást, az aglandylia aehyliát, addig az astheniában mind­ezen eltérések megtalálhatók, az egyik betegen az egyik, a másikon a másik; sőt némely egyénen a különféle eltérések gyors válta­kozását is látjuk, vagyis heteroh­yliát. Leggyakoribb azonban a sósav túltermelése, a­mely egyetemben a gyomorfal hiányos összehúzódásával és az összes szövetek trophi­­kus gyengeségével, az astheniások kifejezett hajlamát a gyomor­fekélyre magyarázza. Ezen oktani viszony az asthenia és fekély közt még csak alig ismert az orvosok előtt. Még Elsner sem említi, a­ki pedig új jeles tankönyvében a gyomorbetegségekről az asthenia tanát oly kimerítően méltatja, a­mint az eddig még nem történt. Felhívom a szaktársakat, hogy figyelmüket e tárgyra irányít­sák ; meg fognak győződni, hogy a fekélyes betegek túlnyomó száma az asthenia külső alkatát és egyéb sajátságait viseli. Kelling gyanítja, hogy az an- és hyperaciditás ugyanazon forrásból ered, mivel mindkettő ugyanazon életkorban fordul elő leg­sűrűbben. Gyanítása helyes, de tüzetesebben okolandó meg az által, hogy közös gyökerük az astheniában keresendő, melynek emésztési zavarai főleg az élet virágkorában jutnak kifejlődésre. Ha tehát öregben találunk anaciditást, inkább szervi, mint ideges bajra kell gondolnunk. Kelling említi, hogy a hyperaciditás gyakoriságáról különféle városokban egyes szerzők fokozatokat állítottak fel; ezen százalékokban kifejezett táblák tulajdonképpen csak az asthenia gyakoriságát fejezik ki, melynek a hyperaciditás csak egyik tünete. Hogy az ideges vagy astheniás dyspepsiában, a szerves gyomorbajokkal ellentétben, a sósavtermelés minden lehető fokai előfordulnak, azt a tapasztalat bizonyítja. Ezen tapasztalati tényt pedig, úgy hiszem, egész tisztán meg is lehet okolni. A szervi gyomorbajokban ugyanis a helybeli bántalom egyenesen és hely­­belileg hat a gyomormirigyekre, melyeket a rák, a gastritis, az aglandulin egyenesen megront, a fekély pedig izgat, úgy hogy a gyomor minden egyes szervi betegsége egy hozzátartozó jelleg­zetes secretiót idéz fel. Másképpen áll a dolog az astheniában, a­hol tisztán ideges befolyások igazgatják az elválasztást. Ezen befolyá­sok, a­melyek az astheniás symphaticusból indulnak ki, az egyik­ben izgatólag, a másikban gátlólag hatnak a mirigyekre, míg egy harmadikban az idegbefolyás váltakozva majd gyarapítólag, majd csökkentőleg hat a savtermelésre, a­mit heteroh­yliának nevezünk. Hiszen egészen hasonló értelemben az egyik astheniáson inkább izgékony, a másikon inkább nyomott hangulatot találunk, míg egy harmadikban mindkettő gyorsan váltakozik, a szerint ugyanis, a­mint a neurastheniában vagy izgékony gyengeségben az izgalom vagy a gyengeség kerül túlsúlyra. Azért is semmi értékkel sem bír azon törekvés, külön nyomozni az ideges anaciditás okait, minthogy teljes­séggel ugyanazok, mint a hyperaciditáséi. Az éppen mondottakat igen érdekesen illusztrálja két beteg­ség, a­melyben Kelling statistikája szintén sósavhiányt állapított meg, tudniillik az epekő és a galandféreg. Az a kérdés támad, vájjon ezen bántalmak viszonya a secretióhoz ugyanaz-e, mint a szerves gyomorbajokban, vagyis sajátlagos, hozzájuk tartozó elválasz­tást idéznek-e elő, vagy sem ? Biztosan állíthatjuk, hogy a sósav­hiány e bajokban nemcsak nem kizárólagos lelet, hanem, hogy a hyperaciditás még sokkal gyakrabban található, teljesen éppen úgy, mint az ideges vagy astheniás dyspepsiában. Hemmeter epekő esetében majdnem 70%-ban talált erősebb sósavtermelést; a taeniára vonatkozólag nem tudnék százalékos arányra hivatkozni, de több szerzőnél találom említve a hyperaciditást, mint az ellenkezőjét. A mirigyeknek ezen viselkedése éppen úgy magyarázható, mint a megfelelő az astheniában. Ezen betegségek ugyanis szintén csak ide­ges befolyás által hatnak a mirigyekre, még­pedig reflex által, mely a környéki ingerből a Sympathikus pályán átcsap a ganglionokra, innét pedig hasonló pályán a gyomor mirigyeire. Még egy utolsó megjegyzést vagyok bátor tenni. Kelling a fertőző betegségeket, különösen a gümőkórt is említi mint a sósav­hiány egyik talaját. A­mi már most a gümőkórt illeti, tapasztalati tény, hogy e bajban a hyperaciditás még sokkal gyakoribb, mint az anaciditás. Ezen körülmény kizárja azt a feltevést, hogy a sósav­­hiány itt toxinhatásnak volna az eredménye, mert egy méreg csak egy irányban hathat, és nem hozhat elő két ellentétes befolyást. Egészen másról van itt szó. Az astheniáról szóló munkámban ki­fejtettem, hogy a phthisikus alkattal bíró tüdőbetegek mind astheniá­sok. Ugyanaz a habitus, megvan a szabad 10. borda, mindennaposak az emésztési és ideges zavarok, melyek teljesen azonosak az astheniás idevágó eltérésekkel, hajlandók enteroptosisra, gyomor­­atoniára, locsogásra; a szív- és vérerek hypoplasiája is megvan Mert a phthisises habitus tulajdonképpen és mindenekelőtt az astheniás, vagyis az astheniás szervezet a tüdőgümőkór legtermé­kenyebb talaja. A gümősök legnagyobb része astheniás, de az astheniásoknak csak csekély száma tüdőbeteg; a tágabb fogalom tehát az asthenia. Ennélfogva a gümősök gyomorsecretiós viszo­nyainak azonosnak kell lenniök az astheniásokéival, és a tapasztalat ezt teljes mértékben igazolja. Közlés a budapesti egyetem I. sz. női klinikájáról. (Igaz­gató : Bársony János tanár.) V­érvizsgálatok a szülészetben és nőorvostanban. Közli: Horváth Mihály dr., tanársegéd. A vérnek mikroskopi vizsgálásával, a vérsejtek megszámlálá­sával az orvosok már régóta foglalkoznak. Már a nagy Virchow (1848) arra a megfigyelésre jutott, hogy a terhesség alatt a fehér­vérsejtek megszaporodnak és hogy a sepsis leukocytosissal jár. Ezzel szemben Donders (1851) azt tapasztalta, hogy nem minden sepsis jár leukocytosissal, és hogy éppen az a súlyos alak, melyben a fehér­vérsejtek nincsenek megszaporodva vagy számuk igen magas. Hayem (1875), Patrigeon (1877), Tumas, Bockmer, Jaksch, Limbeck (1892) stb. fertőző betegségekben leukocytosist találnak. Bocht vörhenyre, hagymázra a fehérvérsejtszaporodás elmaradását látja jellemzőnek. Curschman (1901-ben) a vérvizsgálásnak új irányt adott; ő tudniillik azt találta, hogy a fehérvérsejtek száma és a szervezetben dúló gyuladásos folyamat, illetve annak elgengedése közt összefüggés van. Szerinte ha egy mm3 vérben többszöri vizs­gálat alkalmával legalább 20,000 fehérvérsejtet találunk, úgy ez, feltéve, hogy más fertőző betegség, mint pl. tüdőgyuladás kizár­ható, a geny jelenlétének biztos jele. A gyuladások legelején találhatunk magas, 1 mm3 vérben a 20,000-et is elérő fehérvérsejt­számot, de tapasztalása szerint nem genyes vakbélgyuladásban a következő nap már alacsonyabb lesz a leukocyták száma; ha azonban mindjárt a folyamat elején 25.000-et meghaladó számot kapunk, ez elgenyedésre való hajlamot mutat. Előfordult, hogy a vakbél­­gyuladás genyes volt, de sem a beteg hőmérsékletéből, sem az általános állapotból genyre következtetni nem lehetett, azonban a a fehérvérsejtszám akkor is rámutatott arra. Ezekből látta Cursch­­mann, mily kitűnő és érzékeny kórjelző segédeszköz a fehér­vérsejtek szandálása. Azt is tapasztalta, hogy a geny kibocsá­tása után a leukocyták száma azonnal esik, retentiónál csak kissé száll alá, esetleg még emelkedik. Röviden összefoglalva: a genyes vakbélgyuladást a nem genyestől, a geny teljes kiürülését a retentiótól a vérsejtszámlálással tudta megkülönböztetni; a beavat­kozásra való indicatiót a fehérvérsejtek számából meríti. 1902-ben Schnitzler, Küttner, Wassermann, Coste, Kühn stb. csak positív leletnél ismerik el a fehérvérsejtek számát kórismérő jelnek, mert rájöttek arra, hogy abban az esetben, ha a geny jól körül van tokolva, nincs, vagy csak igen kisfokú a leukocytosis. Beavat­kozásra indikálónak a vérsejtszámolás eredményét egymagában nem tartják elégségesnek, hanem az általános kórképet is tekin­tetbe veszik. Steril műtét alatt annak tartamával arányosan a fehér­vérsejteket megszaporodva találják, a szaporodást hashártya izga­lomnak tulajdonítják. Zangemeister és Wagner (1902) genynélküli műtét után nem tapasztaltak leukocytosist, terhesség alatt pedig csak mérsékeltet; szerintük szülés alatt a fehérvérsejtek száma annak tartamával arányosan nő, burokrepedésnél is emelkedést látnak, szülés után a leukocyták száma azonnal esik. Dützmann (1902—1903) szerint myoma, rák, méhen kívüli terhesség, gümő­­kóros elváltozás, eltákolt geny eseteiben nincs leukocytosis, kan­­kós gyuladás mérsékelt, genyes izzadmány, adnexdaganat, túl­­nagy vagy csavarodott kocsányi­ petefészektömlő erős leukocy­­tosissal jár; kétes esetben a vérsejtszámlálás mellett még a jod­­reactiót is használja; eklampsiában, sepsisben a nagy leukocytosis jó jel; magas láznál a fehérvérsejtek fogyása, vagy hidegrázás után a szaporodás elmaradása rossz jel és operatiót követel; az egyszeri vizsgálatból való következtetéstől óva int. Laubenburg 1909. 49. sz.

Next