Orvosi Hetilap, 1914. november (58. évfolyam, 44-48. szám)

1914-11-01 / 44. szám

780 ORVOSI HETILAP 1914. 44. sz. Mi a fejlődés? Bizonyos átalakulások összefüggő lán­­czolata, melyeknek jellemző sajátságuk, hogy végeredményük­ben bonyolultabb, tagoltabb alakot és az életműködések ki­fejtésére alkalmasabb organisatiót hoznak létre. E meghatá­rozás szerint tehát fejlődésről csak a szerves világban szól­hatunk, mert csak itt vonatkoztathatjuk a folyamatokat az egyéni és faji élet fentartásában és az életműködések teljes kifejtésében kifejeződő végczélra. Csak képletes beszéd az, ha pl. valamely kristály vagy bármely más szervetlen kép­ződmény fejlődéséről szólunk s képletes a „fejlődés“ szónak minden egyéb alkalmazása. A fejlődés a kialakuló szervezet morphologiai, physikai, chemiai és működésben viszonyaiban nyilvánul meg, az utób­biakba beleszámítva a psychikai tüneményeket is. Csak a végállapot tökéletessége jellemző a fejlődésre, nem pedig a fejlődést összetevő folyamatoknak állandóan emelkedő jellege. A haladás tüneményei közé involutív moz­zanatok lehetnek közbeiktatva; egyes már kifejlődött részek, sőt egész szervek is eltűnhetnek, kialakult differencziálódások elmosódhatnak megint. Az ember fejlődésében példa erre az embryo farka, larygója, a lencse érburka, a hímnemben a Müller-cső, a nőnemben a Wolff-cső, továbbá a sziktömlő, az allantois stb. Még nagyobb fokban látjuk ezeket a reduc­­tiós tüneményeket az állatok fejlődésében. Elég a békalárva kopoltyúira és farkúszójára utalnunk, melyek histolysis útján, phagocyták közreműködésével eltűnnek. Sok állat fejlődésének sajátossága a metamorphosis, melynek révén az állat szervezete gyökeresen megváltozik; egy már bizonyos typus szerint kifejlődött, eléggé differen­­cziált, mondhatnék már érett organismus, mely esetleg már a lárvakorban termékeny is lehet (neotenia), bizonyos idő múlva egészen más typussá alakul át, lárvaszerveit elveszti, viszont új szervekre tesz szert: egy másfajta állat áll előt­tünk! Ki ne ismerné ennek legközönségesebb példáját: a hernyó metamorphosisát pillangóvá. Az ilyen átalakulás volta­képpen nem nevezhető tökéletesedésnek és mégis fejlődés, mert az állandó végállapot, a kifejlődött állat maradandó típusa felé vezet. De az ilyen múló visszaesések és típus­­változások kivételes tüneményei a fejlődésnek. Általában a folytonos haladás, a növekedő differencziálódás és tökélete­sedés jellemző a fejlődésre. Maga a fejlődés: folyamat, szakadatlan átalakulás, de mi mint folyamatot alig láthatjuk valaha. Csak más-más foko­zatot megvalósító, egymásból értelmezhető állapotokat látunk; ezeknek az egybekapcsolásából építjük fel gondolatunkban úgyszólván kinematographice a fejlődésnek mint folyamatnak összefüggő képét. A fejlődés szabályos folyamat: egy-egy állat- és növény­fajtán mindig egyformán, típusosan játszódik le. Nemcsak a kiindulópont, a fejlődés megindultának szükségessége és a végállapot van adva, hanem éppoly szabályosan meg van szabva az az út is, a­melyen a végtelen sok egyéb lehető út mellőzésével át kell haladnia a kialakuló szervezetnek. A fejlődő szervezet az ő organizatióját a fejlődésnek minden egyes pontján épp úgy örökli, mint kifejlődött állapotának típusát. Magát a fejlődést növekedésre és kialakulásra lehet szét­bontani ; az utóbbit a szervezet elérheti rövidebb-hosszabb idővel, mielőtt a növekedés teljességét elérte volna. A szarvas­­marha például már 2. évében ivarérett és szerveinek diffe­­rencziáltsága és működési képessége tekintetében egyébként is érettnek nevezhető, de még tovább nő s csak 8. évében mondható teljesen kifejlődődnek. A kettő egymástól bizonyos fokig független: lehet differencziálódás növekedés nélkül és megfordítva. Tangl energetikai vizsgálatai révén tudjuk, hogy a fej­lődő embryo által kifejtett munka is növekedési és alakulási munkára választható szét. Az igazi növekedéstől meg kell külön­böztetnünk a csak folyadékfelvétel (inhibitio) által történő tér­fogatnagyobbodást, a­minő pl. a békaporonty növekedése a 9. napig. Mikor indul meg a fejlődés? Gyakran szinte nehéz ezt megállapítani. Könnyebb a szaporodás asexuális módjánál, például egy egysejtű állat vagy növény oszlásánál, vagy egy hydroid-polypus vagy vázképző korall kettéhasadásánál; itt a bemetsző barázda első nyoma jelzi a fejlődés megindultak De jóval nehezebb ez a termékenyítéssel történő szaporodás­nál, hol a termékenyítő elemek találkozásának és egybeolva­dásának gondosabb elemzése igazíthat csak útba e felől. Az ondószál befúródása a petesejtbe még nem az igazi kez­det, hanem csak a barázdálódási orsó egyenlítőjén egymás mellé sorakozó apai és anyai chromosomák kettéhasadása és a sejttestnek ezzel egyidőben meginduló kettéoszlása az. És hol a fejlődés vége? Gyakran még nehezebb erre megfelelni. Van sok állat, a­hol igen könnyű megállapítani ezt a végpontot, mert az állat egész élete fejlődés vagy leg­alább is növekedés és így a fejlődés vége egybeesik a halál­lal. Ilyen például az Északi tenger sol­ája, mely bár már 3. éve végén, illetőleg a nőstény 5.—6. évében ivarérett, 30 évig tartó élte végéig állandóan növekszik. De a legtöbb szervezet élete ívhez hasonló, melynek emelkedő és leeső szára van; az „anaplasis“ emelkedő korszakát a „meta­­plasis“ rövid időszakának közbeiktatásával követi a „kata­­plasis“, a visszafejlődés korszaka, a maga lejtőre jutott, decadens háztartásával. Némelyek (pl. Driesch1 és Apáthy2) az élet leeső lejtő­jére jellemző regressív folyamatokat is belekapcsolják a fej­lődés fogalmába és fejlődésnek neveznek minden átalakulást az élet során. Ezt a magam részéről nem tartom helyes­nek, hanem a fejlődést csak a progressiv átalakulásokra óhaj­tanám korlátozni. Az ilyen értelmű fejlődés végpontjának meghatározása az emberen sem könnyű. Az emberi szervezetben nincs meg­állapodás; morphológiai és chemiai átalakulások játszódnak le benne az élet minden időszakában: az úgynevezett fejlő­dési években csak gyorsabbak, szembeötlőbbek ezek. Sok átalakulásról azt sem tudjuk, hogy hová utaljuk: a görbe fel­vagy leszálló szárába-e, és időbeli eltolódásokat találunk az egyes szervek életciklusában is. Egyik szervünk még fejlődő­ben lehet, mikor a másik már megállapodott, sőt dekaden­­cziába jutott és így, ha meg is tudnók mondani minden folyamatról, hogy a fejlődés vagy visszafejlődés tünete-e, nehézségbe ütköznék az egész szervezetre nézve annak az egységes formulázása, hogy mikor megy át a fejlődés állapo­tából a visszafejlődés állapotába. Hogy fogjuk fel, pl. a gége­­porcogóknak már a 20-as években megkezdődő elcsontoso­­dását, vagy a koponyavarratoknak ugyancsak a 20-as évek­ben meginduló elsimulását, progressiv vagy regressiv tünet­nek-e? Könnyű volna e kérdés eldöntése, ha minden esetben irányadóul vehetnők a hasznossági, a tökéletesedési elvet, de nagyon sok közömbös tüneménye is van a szervezet átala­kulásának, a­melyre a megítélésnek ez a mértéke nem alkal­mazható. A verőerek fala az élet során fokozatosan erősödik; bizonyos fokig hasznos ez, mert alkalmazkodás az élet dele­­lőjén erősebben pezsgő véráramhoz, később már káros, mert megmerevíti az ér falát; de hol a határ a jó és rossz között ? Az egyes szervek fejlődésének és a korral járó sorva­dásának dyschronismusát nagyon kifejezetten látjuk egyes állatokon, a­hol az a sajátszerűség észlelhető, hogy az állat csak olyan korban lesz ivaréretté, vagyis teljesen kifejlődődé, mikor szervezete egyebekben már az aggkori elváltozásnak igen előrehaladott fokán van. Vannak egyes hydroidpolypok (sporosacs), a­melyek csak akkor kezdenek szaporodni, a­mikor szervezetük már olyannyira elsatnyult, hogy alig lehet rajta már a medusa typusát felismerni, és hasonló esetet látunk a cirripediákon, egyes aphisfajtákon stb. Az egyéni fejlődésnek és speciesek szerinti irányított­ságának távolabbi, mélyebb okait az átöröklés és a phyloge­­niai fejlődés adja meg. A fejlődés mikéntjét minden élőlény az elődjeitől örökli. Ez az átörökölt fejlődési terv pedig va­lami, a­mi a fajfejlődés során alakult ki, a­minek történelmi 1 H. Driesch: Analytische Theorie der organischen Entwicklung. 1894, 30. old. 2 Apáthy István : A fejlődés törvényei és a társadalom. Budapest, 1912, 25. old.

Next