Orvosi Hetilap, 1923. június (67. évfolyam, 21-24. szám)

1923-06-03 / 21. szám

244 ORVOSI HETILAP 1923. 21. sz. képzeltem, hogy ha az éj csöndjében, egy misztikus órá­ban, e szent falak között megelevenednének elhunyt nagyjaink, ha Balassa leszállana piedestáljáról és maga köré szólítaná rámáikból Markusovszky-t, Korány­i-t, Bókay-t, fali consoljával Hirschler-t és a mai napon közöttük helyét­ elfoglaló Semmelweis-t és consiliumot ülnének orvostudományi és társadalmi közviszonyaink felett, vájjon mi hangzanék el ajkaikról ? Milyen fennkölt, okos, milyen megszívlelendő szózat volna az, mely a bölcsek tanácsából hozzánk szólana ! Óh jaj, sokszorosan jaj nekünk, hogy mai nagy nyomorúságunk közepette nem hallhatjuk fennkölt, bölcs szózatukat ! . . . Alázatosan érzem, hogy az én csekély tehetségem megközelítőleg sem elégséges mindannak a bölcsességnek elgondolására sem, ami nagyot, szépet, okosat ők minekünk mondaná­nak , de leborulva nagyságuk előtt, bízom benne, hogy az általuk elvetett jó mag az én közvetítésem nélkül sem korcsoly j­el és a magyar orvosi rend mindig méltó leend az Ők szelleméhez a jövőben is. Magam pedig azt a biztatást véltem hallani ajkaikról, hogy közéletünk jelen irányzata, mely a múlt kegyeletét sokszor megtagadni is hajlamos, — legalább az orvosok etnikai és társadalmi világában — nem lehet végleges, hanem csak átmeneti, gondolkozási betegség, melynek elmúltával ismét feléled­nek a régi ideálok és amit ők. Nagyjaink, jónak, szépnek, értékesnek, kívánatosnak tartottak, az mind ismét elfog­lalja helyét a közfelfogásban, tehát helyén levő, hogy mi, a régi világ emberei, kik jórészben ővelük együtt éltünk, kik szemtől-szembe láttuk őket, kik hallgattuk bölcs beszédüket, kik ismertük lelkületük nemes fennkölt­ségét — az általuk belénk plántált tradíciókhoz hívek maradjunk és amennyire gyönge erőnkből telik, azokat az új nemzedék lelkébe átültetni igyekezzünk. Ilyen gon­dolkozás alapján merészkedtem az igazgatóság megtisztelő megbízását vállalni, — hogy Semmelweis emlékezetét a mai napon a t. Orvosegyesület színe elé idézzem. Tehát „vissza­emlékezés“ és nem emlékbeszéd az enyém, mert az emlékbeszédet 1906 szeptember hó 29-ikén a Kir. Orvos­egyesület színe előtt Györy Tibor tisztelt kartársunk — Semmelweis tanítása prioritásának diadalmas megvédője a contagionistákkal (Holms-szal) szemben — oly szépen és oly nagy tudással adta elő, hogy meddő vállalkozás lenne részemről e téren újat keresni. Épp ezért az 1918. év nyarán, az októberben tar­tandó századik születésnapjának ünnepére készülve, kerestem a lelki hangulatot, mely felemeljen abba a magas szellemi légkörbe, melyben Semmelweis kortársaival és barátaival élt. E lelki hangulatot a természet ölén, ideális helyen, a Szepességen, Csorba mellett, Lucsivnán, Marku­­sovszky Lajos születési otthonában találtam fel: fülembe csengett ott naponta ama kis harang csengő szava, hol Markusovszky, mint szerény evangélikus lelkész fiacskája a nagyvilágot meglátta és nemes lelke a természet ölén felnövekedett, az a Markusovszky, ki Semmelweis-nek a szó legnemesebb értelmében jó szelleme volt . . . Erdő tisztáson, távol a világ zajától, magában álló házacská­ban, csörgedező patak mellett, felséges fenyők árnyában, honnan a Tátra panorámája az ő isteni szépségében ragyogott felém, a legszűkebb családi körben találtam meg azt a hangulatot, mely felemelt és megnyitotta előttem Semmelweis lelkiéletének rejtelmeit. Sír a lelkem az isten­­telenség tudatában, hogy hazánk e gyöngye, ez ékessége im már nem a miénk; remeg a szívem a gondolatra, hogy el lehetett tőlünk rabolni hazánknak azt a népét, a szepesieket, akiknek fajtája a magyar nemzetnek sok más jelesek között egy Henselman-t, Hanfalvy-t, egy Lumniczer-t, Zsedényi-t, egy Markusovszky-t, egy Strobl-t és a Bókay­­akat adta, azt a népet, melynek kebeléből hazánk jövőre is legértékesebb fiainak sorozatát kiválni remélhette. De szilárd az én meggyőződésem, a jövőbe vetett hitem, hogy az a faj, mely a legjobb hazafiasság mellett, nemes fajjellegét évszázadokon át megtartotta, amelyik az el­­szakíttatás idején oly szívetszaggató módon búcsúzott százados hazájától, szívében és értelmében hű marad önmagához és mihozzánk mindörökre, addig is, míg a most oly nagyon szerencsétlen haza ismét keblére ölelheti fájdal­mában síró leányát, a magyar felvidéket és ebben a Szepes­séget. Ebben a környezetben, Semmelweis és barátainak szellemi körében, amikor feltárult előttem együttélésük eszmevilága, szörnyen bántott a gondolat, hogy miként lehetett az, hogy, eltekintve a gyarlók és kicsinyektől, a tudomány és etnikában nagyok, nemesek is, kiket minden időre eszményi magasságba helyez tiszteletünk, csak éppen a Semmelweis arany igazával szemben lehettek vakok, elfogultak, igazságtalanok ! Úgy éreztem, hogy e szerencsétlen helyzetben egy még fel nem derített végzetes rejtély lappang, mely a kor gondolkozási hibájában, a tudomány azon időben való elfogultságában kell hogy rejtőzzék. Az erdő magányos utain bolyongva szüntelen magammal hordoztam e kérdést és kimondhatatlan bol­dogság járta át lelkemet, amikor a talányt Portik Ottó elhúnyt barátom és tanártársam egy Semmelweis serleg beszéd formájában jól eldugott értekezésében megfejtve találtam. E felfedezés indított arra, hogy ünnepi beszé­demben nem Semmelweis tanításának százszor bebizo­nyított örök igazságát vagy lényegét tárgyaltam, hanem abból a percből indultam ki, hogy „Semmelweis meg­halt !“ „Eltűnt Ő a világ színpadáról és vele együtt minden, ami egyéniségében gyarló volt. Megszűntek a személyes ellentétek, amelyek elismertetésében akadályok voltak; a gyűlölködésnek vége lett és már-már várható lett volna, hogy tanítása érvényre jusson. Sajnos, az elégtétel ideje még nem érkezett meg; az emberiség még nem léphetett a nagy fefedezés osztatlan birtokába, a gyermekágyasok hekatombáinak még mindig nem lehetett vége." Kibékítő, megnyugtató volt tehát zajongó igazságérzetemnek Portik magyarázata, mert azt találtam meg benne, hogy az ellenállás, mellyel Semmelweis-nek küzdeni kellett, csak kisebb részben múlott az emberek, a kortársak gyarló­ságán, sértett hiúságán és legnagyobb részben a tudo­mány akkori állásában rejlett, melyet Semmelweis három évtizeddel előzött meg felfedezésében. Az volt sorsa Őneki is, mint Robert Mayer-nek, a heilbronni egyszerű gyakorló­orvosnak, ki ugyanabban az időben, a 40-es években, mint Semmelweis, az energia törvényének, az erő fenn­maradásának világraszóló eszméjét állapította meg, kit küzdelme, éppúgy, mint a mi Semmelweis-unkat, az őrültek házába kergetett, hol 13 hónapig a kényszerzubbony kínjait kellett elviselnie. Robert Mayer tanának egy Tyndas és Helmholtz, a Semmelweis-énak egy Pasteur, Lister és Koch ingeniuma kellett segítségére jöjjön, hogy megvilá­gítsa az emberek felfogásának sötétségét és megszerezze számára a világ osztatlan elismerését. ♦ Nagy emberek élettörténetét igazában megérteni csak úgy lehet, ha a tudós mellett az emberrel is foglalkozunk, ha megismerjük lelki életének azon egyéni körülményeit is, amelyek gondolkozásának milienjét képezték. Így vizsgálva Semmelweis életét, kétségtelen, hogy Őnála a környezet döntő jelentőséggel bírt, mert tudjuk, hogy vég­telen mélyen elkeseredve, kifáradva a küzdelemben, több mint 10 éven át letenni látszott a fegyvert és amint Győry megállapította, bízva tanításának igazában, annak érvényesülését az időre bízta. A végleges rezignációtól, a küzdelem feladásától csak barátai és ezek között külö­nösen a Markusovszky lelki támogatása és ösztökélése mentette meg, mert egészen valószínű, hogy e hűséges fegyvertársa nélkül — ki oly bámulatos jövőbetekintéssel szállt síkra Breiszky mélyen szántó ellenállásával szemben is — Semmelweis klasszikus könyve: „Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers 1861“, sohasem látta volna meg a világot. Semmelweis orvosi gondolkozásának megértése végett körül kell tekintenünk az emberek akkori gondol­kozási módján, melynek befolyása alól ő sem vonhatta ki magát. Nagy idő volt az orvostudományok fejlődésé­ben, amikor Semmelweis az orvosi pályára lépett; az epochális átalakulás szelleme járta be a világot. Schwann sejtelmélete kiderítette a szervi világ egységét; Johannes Müller, a modern physiologia megalapítója, még csak szerényen és tapogatódzva merte a természet­filozófiai gondolkozás irányét támadni és munkálkodása inkább csak a téves tanok lebontásában, mint az újabbnak fel­

Next