Orvosi Hetilap, 1925. április (69. évfolyam, 14-17. szám)
1925-04-05 / 14. szám
298 ORVOSI HETILOR 1925. 14. sz. Egy esetemben 13 évvel az első transvesikalis műtét után újra kellett operálnom. A 67 éves betegnél már pár éve nehézségek mutatkoztak a vizelet kiürítésénél és cystoskoppal constatálni lehetett, hogy a bal prostatafél erősebben bedomborodó és végbélvizsgálatnál is ugyanezen fél megnagyobbodását lehetett érezni. A conservativ kezelés eredménytelensége után a második műtétnél a bal, diónyira megnagyobbodott prostatafejet magas hólyagmetszéssel távolítottam el. Jobboldalt semmiféle megnagyobbodás nem volt. Egy másik esetben egy másik kórházban négy hónap előtt operált betegnél, ki a műtét után meggyógyult és jól vizelt, újra vizelési nehézségek léptek fel, s az általam végzett műtétnél egy az első beavatkozás alkalmával benn hagyott és megnőtt diónyi prostatagöböt távolítottam el. Ezenkívül láttam még két esetet, ahol az évek előtt végzett műtét után újabb nehézségek jelentkeztek, melyeknek oka kisebbfokú egyoldalú prostata-túltengés volt. Ezen esetekben kétséget nem szenved, hogy a műtétnél véletlenül visszamaradt kis adenomál göbük megnagyobbodása volt az újabb zavarok, illetőleg a recidiva okozója. Nagyon fontos tehát, hogy a prostatát a műtétnél lehetőleg egy darabban távolítsuk el, majd a műtét üregét jól feltárva, áttekintsük és áttapintsuk, hogy az esetleges különálló göböket mind kivegyük. Leírnak egyes szerzők olyan eseteket is, midőn a normális, a túltengett rész által összenyomott, prostatában találtak egyes göböket, ilyen esetet én egyet sem észleltem. A prostatahypertrophia keletkezésében kétségtelenül megállapítható bizonyos családi és átörökölhető hajlandóság. Többször halljuk a beteg kikérdezésénél, hogy édesatyja is prostatahypertrophiában szenvedett; egy esetemben az atya és fiú egyidőben lettek operálva, de leginkább bizonyítók azon eseteim, hol egy öt férfitagot számláló családban mind az öt testvér prostatatúltengésben szenvedett, az apjuk prostatahypertrophia következményeiben pusztult el. Négy fiú testvért (52—64 évek között) már prostatahypertrophia miatt megoperáltam s az ötödik most kerül a műtétre. A műtét indicatiójának felállításánál vannak ■egyes absolut indicatiót képező orvosi szempontok, máskor azonban egyéni szempontokat is számba kell venni. Általában azt mondhatjuk, hogy a műtét indicatiója mindig felállítható akkor, ha arról van szó, hogy a beteg állandó locális kezelésben kell, hogy részesüljön. Ezek azon esetek, midőn az egyén spontán nem tud vizelni, vagy a residualis vizelet 200 cm3 vagy annál több; ilyen stádiumban a prostata-túltengés nem locális megbetegedés többé, mert ilyen mennyiségű pangó vizelet a hólyagban a vesemedencének a hólyag felé való kiürülését akadályozza és kifejlődhetik nyomásfokozódás, működési zavar, majd súlyos anatómiai elváltozás a felső húgyutakban. Ilyenkor katheterkezelést bizonyos ideig azért célszerű végezni, mert egyes esetekben a kezelés következtében a residualis vizelet mennyisége lényegesen visszamehet 200 cm3 alá és a műtéti beavatkozás elhalasztható. Ha egy beteget nagyobb residualis vizelet mellett veseinsufficientiás állapotban kapunk, ezen állapotnak megjavítása állandó katheter behelyezésével rendszerint sikerül. A katheter bennhagyása mindaddig szükséges, míg a veseinsufficientia klinikai tünetei elmúlnak, a beteg közérzete lényegesen megjavul, midőn az indigokarmin kiválasztása és a higításos és concentratiós próba, valamint a vérfagypont és a vérbeli restnitrogén meghatározása által meggyőződünk a vesék működéséről. Az Ambard-féle constans megállapítását újabban elhagytuk. 118 esetben 173 alkalommal végeztünk parallel vizsgálatokat insufficientiára gyanús betegeknél, midőn a vizeletből megállapítható vese-functionalis vizsgálatok után, minden egyes esetben meghatároztuk a vérfagypontot, a restnitrogént a vérben, valamint az Ambard constans értékét. Ezen összehasonlító vizsgálatok után jutottunk arra, hogy legmegbízhatóbb eredményeket ad, jó technikával, a vérfagypont, aztán a restnitrogen meghatározása. Az Ambard constans megállapítása egyrészt nagyon körülményes, másrészt az eredeti leírás szerint alkalmazva sok számítást igénylő, midőn könnyen hibaforrások csúszhatnak a számításokba, mert pl. Ambard leírása szerint a 24 órai vizelet mennyiségét, melyre a megállapításnál szükség van, azon az egy órán át felfogott vizelet mennyiségéből számítjuk ki, midőn a vért is vizsgáljuk az ureum szempontjából. Ha ezen idő alatt a beteg polyáriás vagy oliguriás, természetes, hogy a valóságnak meg nem felelő adatokat kapunk. Megállapítottuk ugyanegy betegnél naponta többször az Ambard constans értékét és mindig különböző eredményeket kaptunk, úgyhogy ezen vizsgálatok szerint a beteg veseműködése délelőtt jó volt, délután kevésbbé jó. Az eljárást ezen okok miatt újabban teljesen elhagytuk. Veseinsufficientia esetében annak megállapítása, hogy váljon csak nyomásfokozódás a felső húgyutakban s ennek következményeképen fennálló működési zavar, vagy pedig a vese súlyos és nem javítható anatómiai elváltozása áll-e fenn, nem áll mindig módunkban, mert ha ezt tudnók, a kezelést aszerint irányíthatnánk. A legtöbb esetben azonban a behelyezett állandó katheter és a hólyagbeli pangás, illetőleg a felső húgyutakbeli nyomás megszüntetése az első teendő, mely után rövidebb-hosszabb idő múlva, rendszerint pár hét múlva, a veseinsufficientiás tünetek elmúlnak és a beteg operálható. Ha azonban ezen tünetek hónapok múlva sem javulnak, akkor derül ki, hogy irreparabilis veseelváltozással van dolgunk és akkor a beteg kezelése szempontjából legföljebb palliatív beavatkozásról lehet szó. Az állandó kathéterrel való kezelést a betegek rendszerint jól tűrik. Ha valakinél gyakori mellékheregyulladás lép fel, úgy meg lehet csinálni a vasektomiát, melyet sok esetben végeztünk egyrészt ezen okból, másrészt újabban egyes szerzők által megint ajánlott műtétként, veseinsufficientiás vagy más okból inoperabilis esetekben, melytől egyesek a prostata megkisebbedését látták. Én egy esetben sem láttam a hypertrophia okozta tünetek lényeges megjavulását ezen műtét után, azonban mellékheregyulladás elkerülése szempontjából, mint kis beavatkozás, célszerűen végezhető. A kétszakaszos műtétet rendszerint nem szoktam végezni, mert azon esetekben, ahol pár héttel az első szakasz után a második szakasz végezhető, ott akár a veseinsufficientia, akár az infectio megjavításának szempontjából ugyanezen célt az állandó kathéterrel is elérhetjük és nem kell kétszer operálni, ami a betegnek egyáltalán nem közömbös; ott pedig, ahol csak hónapokig alkalmazott hólyagsipoly által válik lehetővé, hogy a betegnél a második műtétet, a prostatektomiát elvégezhessük, ott azok a műtéti technikai könnyebbségek, melyeket leírnak és amelyeket az előbbi esetekben lehet is alkalmazni, t. i. az első szakasz sebének egyszerűen lamináriával való kitágítása, a seb újabb véres tágításának szükségtelensége, már nem alkalmazhatók, s ezen esetekben a hashártya feltolása, a hasfalhoz odanőtt hólyagszélek felszabadítása, a sebszélek felfrissítése és így a műtéti terület kellő feltárása olyan nehézségekkel járnak, melyek lényegesen súlyosabbá teszik azt, mint amilyen az egyszakaszos műtét. Különösen tapasztalhattam ezt olyan esetekben, ahol a máshol végzett hólyagsipolyozás és Pedzer-kathéter alkalmazása mellett a II. műtét ideje különböző okok miatt 10—14 hónapig is kitolódott s hol a perivesicalis összenövések miatt a hólyagseb feltárásánál a hashártya többszörös beszakadása következtében igen nagy műtéti nehézségekkel állottam szemben. Ezek miatt kétszakaszos műtétet nem végzünk, csak kivételesen és olyan esetekben, ahol az állandó katheterrel a veseinsufficientiás betegnél kellő eredményt elérni nem tudunk, vagy azért, mert a beteg a kathetert rosszul tűri, vagy pedig azért, mert ezen módon a drainezéssel az elért eredmény nem tökéletes. Ilyenkor én is hólyagsipolyt szoktam készíteni, amely állandóan megmarad akkor, ha a beteg állapota nem javul meg annyira, hogy a prostatektomia