Orvosi Hetilap, 1925. április (69. évfolyam, 14-17. szám)

1925-04-05 / 14. szám

298 ORVOSI HETILOR 1925. 14. sz. Egy esetemben 13 évvel az első transvesikalis mű­tét után újra kellett operálnom. A 67 éves betegnél már pár éve nehézségek mutatkoztak a vizelet kiürítésé­nél és cystoskoppal constatálni lehetett, hogy a bal pro­­statafél erősebben bedomborodó és végbélvizsgálatnál i­s ugyanezen fél megnagyobbodását lehetett érezni. A conservativ kezelés eredménytelensége után a második műtétnél a bal, diónyira megnagyobbodott prostata­fejet magas hólyagmetszéssel távolítottam el. Jobboldalt semmiféle megnagyobbodás nem volt. Egy másik esetben egy másik kórházban négy hónap előtt operált beteg­nél, ki a műtét után meggyógyult és jól vizelt, újra vizelési nehézségek léptek fel, s az általam végzett mű­tétnél egy az első beavatkozás alkalmával benn hagyott és megnőtt diónyi prostatagöböt távolítottam el. Ezen­kívül láttam még két esetet, ahol az évek előtt végzett műtét után újabb nehézségek jelentkeztek, melyeknek oka kisebbfokú egyoldalú prostata-túltengés volt. Ezen esetekben kétséget nem szenved, hogy a műtétnél vélet­lenül visszamaradt kis adenomál göbük megnagyobbo­dása volt az újabb zavarok, illetőleg a recidiva okozója. Nagyon fontos tehát, hogy a prostatát a műtétnél lehetőleg egy darabban távolítsuk el, majd a műtét üre­gét jól feltárva, áttekintsük és áttapintsuk, hogy az esetleges különálló göböket mind kivegyük. Leírnak egyes szerzők olyan eseteket is, midőn a normális, a túltengett rész által összenyomott, prostatában talál­tak egyes göböket, ilyen esetet én egyet sem ész­leltem. A prostatahypertrophia keletkezésében kétségtele­nül megállapítható bizonyos családi és átörökölhető hajlandóság. Többször halljuk a beteg kikérdezésénél, hogy édesatyja is prostatahypertrophiában szenvedett; egy esetemben az atya és fiú egyidőben lettek operálva, de leginkább bizonyítók azon eseteim, hol egy öt férfi­tagot számláló családban mind az öt testvér prostata­­túltengésben szenvedett, az apjuk prostatahypertrophia következményeiben pusztult el. Négy fiú testvért (52—64 évek között) már prostatahypertrophia miatt megope­ráltam s az ötödik most kerül a műtétre. A műtét i­ndicatiójának felállításánál vannak ■egyes absolut indicatiót képező orvosi szempontok, más­kor azonban egyéni szempontokat is számba kell venni. Általában azt mondhatjuk, hogy a műtét indicatiója mindig felállítható akkor, ha arról van szó, hogy a beteg állandó locális kezelésben kell, hogy részesüljön. Ezek azon esetek, midőn az egyén spontán nem tud vizelni, vagy a residualis vizelet 200 cm3 vagy annál több; ilyen stádiumban a prostata-túltengés nem locális megbetegedés többé, mert ilyen mennyiségű pangó vize­let a hólyagban a vesemedencének a hólyag felé való kiürülését akadályozza és kifejlődhetik nyomásfokozó­dás, működési zavar, majd súlyos anatómiai elváltozás a felső húgyutakban. Ilyenkor katheterkezelést bizonyos ideig azért célszerű végezni, mert egyes esetekben a kezelés következtében a residualis vizelet mennyisége lényegesen visszamehet 200 cm3 alá és a műtéti beavat­kozás elhalasztható. Ha egy beteget nagyobb residualis vizelet mel­lett veseinsufficientiás állapotban kapunk, ezen állapot­nak megjavítása állandó katheter behelyezésével rend­szerint sikerül. A katheter bennhagyása mindaddig szükséges, míg a veseinsufficientia klinikai tünetei el­múlnak, a beteg közérzete lényegesen megjavul, midőn az indigokarmin kiválasztása és a higításos és concen­­tratiós próba, valamint a vérfagypont és a vérbeli rest­­nitrogén meghatározása által meggyőződünk a vesék működéséről. Az Ambard-féle constans megállapítását újabban elhagytuk. 118 esetben 173 alkalommal végez­tünk parallel vizsgálatokat insufficientiára gyanús bete­geknél, midőn a vizeletből megállapítható vese-functio­­nalis vizsgálatok után, minden egyes esetben meghatá­roztuk a vérfagypontot, a restnitrogént a vérben, vala­mint az Ambard constans értékét. Ezen összehasonlító vizsgálatok után jutottunk arra, hogy legmegbízhatóbb eredményeket ad, jó technikával, a vérfagypont, aztán a restnitrogen meghatározása. Az Ambard constans megállapítása egyrészt nagyon körülményes, másrészt az eredeti leírás szerint alkalmazva sok számítást igénylő, midőn könnyen hibaforrások csúszhatnak a számításokba, mert pl. Ambard leírása szerint a 24 órai vizelet mennyiségét, melyre a megállapításnál szükség van, azon az egy órán át felfogott vizelet mennyiségé­ből számítjuk ki, midőn a vért is vizsgáljuk az ureum szempontjából. Ha ezen idő alatt a beteg polyáriás vagy oliguriás, természetes, hogy a valóságnak meg nem felelő adatokat kapunk. Megállapítottuk ugyanegy be­tegnél naponta többször az Ambard constans értékét és mindig különböző eredményeket kaptunk, úgyhogy ezen vizsgálatok szerint a beteg veseműködése délelőtt jó volt, délután kevésbbé jó. Az eljárást ezen okok miatt újabban teljesen elhagytuk. Veseinsufficientia esetében annak megállapítása, hogy váljon csak nyomásfokozódás a felső húgyutak­ban s ennek következményeképen fennálló működési zavar, vagy pedig a vese súlyos és nem javítható ana­tómiai elváltozása áll-e fenn, nem áll mindig módunk­ban, mert ha ezt tudnók, a kezelést aszerint irányít­hatnánk. A legtöbb esetben azonban a behelyezett ál­landó katheter és a hólyagbeli pangás, illetőleg a felső húgyutakbeli nyomás megszüntetése az első teendő, mely után rövidebb-hosszabb idő múlva, rendszerint pár hét múlva, a veseinsufficientiás tünetek elmúlnak és a beteg operálható. Ha azonban ezen tünetek hónapok múlva sem javulnak, akkor derül ki, hogy irreparabilis veseelváltozással van dolgunk és akkor a beteg keze­lése szempontjából legföljebb palliatív beavatkozásról lehet szó. Az állandó kathéterrel való kezelést a betegek rendszerint jól tűrik. Ha valakinél gyakori mellékhere­­gyulladás lép fel, úgy meg lehet csinálni a vasektomiát, melyet sok esetben végeztünk egyrészt ezen okból, más­részt újabban egyes szerzők által megint ajánlott műtét­­­ként, veseinsufficientiás vagy más okból inoperabilis esetekben, melytől egyesek a prostata megkisebbedé­­sét látták. Én egy esetben sem láttam a hypertrophia okozta tünetek lényeges megjavulását ezen műtét után, azonban mellékheregyulladás elkerülése szempontjából, mint kis beavatkozás, célszerűen végezhető. A kétszaka­szos műtétet rendszerint nem szoktam végezni, mert azon esetekben, ahol pár héttel az első szakasz után a második szakasz végezhető, ott akár a veseinsufficientia, akár az infectio megjavításának szempontjából ugyan­ezen célt az állandó kathéterrel is elérhetjük és nem kell kétszer operálni, ami a betegnek egyáltalán nem közömbös; ott pedig, ahol csak hónapokig alkalmazott hólyagsipoly által válik lehetővé, hogy a betegnél a második műtétet, a prostatektomiát elvégezhessük, ott azok a műtéti technikai könnyebbségek, melyeket le­írnak és amelyeket az előbbi esetekben lehet is alkal­mazni, t. i. az első szakasz sebének egyszerűen laminá­­riával való kitágítása, a seb újabb véres tágításának szükségtelensége, már nem alkalmazhatók, s ezen ese­tekben a hashártya feltolása, a hasfalhoz odanőtt hólyagszélek felszabadítása, a sebszélek felfrissítése és így a műtéti terület kellő feltárása olyan nehézségek­kel járnak, melyek lényegesen súlyosabbá teszik azt, mint amilyen az egyszakaszos műtét. Különösen tapasz­talhattam ezt olyan esetekben, ahol a máshol végzett hólyagsipolyozás és Pedzer-kathéter alkalmazása mel­lett a II. műtét ideje különböző okok miatt 10—14 hó­napig is kitolódott s hol a perivesicalis összenövések miatt a hólyagseb feltárásánál a hashártya többszörös beszakadása következtében igen nagy műtéti nehézsé­gekkel állottam szemben. Ezek miatt kétszakaszos mű­tétet nem végzünk, csak kivételesen és olyan esetek­ben, ahol az állandó katheterrel a veseinsufficientiás betegnél kellő eredményt elérni nem tudunk, vagy azért, mert a beteg a kathetert rosszul tűri, vagy pedig azért, mert ezen módon a drainezéssel az elért eredmény nem tökéletes. Ilyenkor én is hólyagsipolyt szoktam készí­teni­, amely állandóan megmarad akkor, ha a beteg állapota nem javul meg annyira, hogy a prostatektomia

Next