Orvosi Hetilap, 1925. augusztus (69. évfolyam, 31-35. szám)

1925-08-02 / 31. szám

1925. 31. sz. ORVOSI HÉTTÉ­RP Kirschbaum és Kaltenbach, Reese és Peter által kimu­tatott remissio percentualitásának, viszont nagyjában megegyeznek Fleck, Herzig eredményeivel. Az eltérések okát a következőkben látom. Az előbb említett szerzők a javulásokat igen subjectív módon állapítják meg s oly esetet is a javultak közé soroznak, mikor a kórkép megváltozott ugyan bizonyos mérték­ben, de a paralysis progressivának sem testi, sem szel­lemi tüneteiben lényegesebb javulás nem állott be. Mert az a körülmény, hogy psychomotorosan izgatott beteg az intézetben megnyugszik, izgalma megszűnt, a javulás szempontjából semmit sem jelent, nem is szólva arról, hogy ez a legtöbb betegnél minden kezelés nélkül is az intézeti elhelyezés és bánásmód következtében be szokott következni. A munkaképesség megállapítá­sánál szerintem az az irányadó, hogy a remittált beteg betegsége előtti munkakörét betegsége előtti módon lássa el s a betegségnek semmi psychés megnyilvánu­lása ne mutatkozzék családi és társadalmi életében sem, vagyis a dementia változásának kell az irányadónak lenni. Az eredmények nagyon eltérő voltának szerin­tem egyik fő oka, hogy a javulások elbírálása nem egy­séges szempontból történik. A másik ok abban rejlik, hogy milyen anyagon alkalmazzuk a maláriás kezelést. Ott, ahol az eseteket kiválogatják s csak kezdődő stá­diumban levőket kezelnek, ott az eredmények is jobbak lesznek, mint ahol a kezelést válogatás nélkül végzik. Mi a magunk részéről a klinikán válogatás nélkül alkalmaztuk a malaria,-therapiát, kivéve természetesen azokat az eseteket, ahol szívmegbetegedések, vagy sú­lyos leromlás miatt állott fenn a contraindicatio. Még így is tekintetbe jön az, hogy klinikai anyagon végez­tük kísérleteinket, mert a klinikára általánosságban mégis korábbi stádiumban kerülnek a betegek, mint az elmegyógyintézetekbe. Ami már most remissióinknak a spontán remis­siókhoz való viszonyát illeti, abból kétségtelenül ki­világlik, hogy a maláriás kezelés után a remissiók jóval gyakrabban fordulnak elő. A spontán remissiók Hoppé­nál 16-8%, Gauppnál 10%, Kirschbaumnál 11-4%-ot tesz­nek ki. Ha a legmagasabb értéket (Hoppe 16-8%) vesz­­szük is, ezzel szemben áll: 18-75% teljes remissiónk s ugyanannyi nem teljes remissiónk, tehát több mint kétszer annyi a maláriás kezelés után a javulás, mint a spontán javulás. Ezzel szemben állítom az 1922-ben az elmeorvosi kongresszuson referált tejinjectiókkal elért eredmé­nyeinket, ahol 40 paralysis progressivás betegnél 10-ben teljes remissiót, 12-ben nem teljes remissiót, tehát 25—30%-ot értünk el, így kitűnik, hogy a maláriás keze­lés nem múlja felül a tejinjectiós kezelést. Maláriának előnye, hogy rövidebb időt vesz igénybe, purulens fer­tőzésektől nem kell tartani, hátránya azonban, hogy nem veszélytelen, csak intézetben vihető keresztül, a beteget nagyon megviseli, gyakori a collapsus fellépése, több ízben haemolyticus icterust is észleltünk. Arra a kérdésre, hogy a. malária mi módon hat, exact magyarázatot sehol sem találtam, várjon csak a láz hat mint gyógytényező, vagy a maláriának mint fertőző csírának is van szerepe, avagy mint protein hatás érvényesül-e, mindez még teljes homályban van. Az eddigi szövettani vizsgálatok csak annyit jeleznek, hogy a maláriával kezelt paralysis progressivás ese­tekben az agykéregben sokkal kevésbbé vannak a gyulladásos jelenségek kifejezve, mint a nem kezelt esetekben. Klinikai tapasztalatainkat a következőkben fog­lalom össze: 1. A maláriás kezeléssel kb. kétannyi javulást ér­hetünk el, mint a specifikus kezeléssel, vagy a nem­kezeléssel. 2. Az eredmények azonban korántsem oly jók, mint azt Wagner-Jaureggék igyekeznek bizonyítani. 3. A malariás kezelés eredményekben nem múlja felül a tejinjectiós kezelést. 4. A malaria­-kezelés nem veszélytelen, könnyen okozhat szívcollapsust, azért vitiumokban, ctecrepid állapotokban kontraindikált. 5. Eredményeket főként az incipiens esetekben várhatunk, a tabessel szövődött és az expansiós formák hajlanak inkább remissióra. 6. A maláriás kezelés, csakúgy mint a tejinjectiós kezelés, mindenesetre haladást jelent a paralysis pro­gressiva kezelésében, azonban Nonne optimizmusa, hogy az az axióma, miszerint a paralysis progressiva gyógyíthatatlan betegség, vele megdőlt volna, sajnos, ezideig igazolást nem nyert. II. Serologiai tapasztalatok. Miután a lueses reactiók specificitása megdőlt, ki­derült, hogy a szervezetben kiterjedtebb mértékben lipoidszétesést okozó folyamatok nagy része pozitív reactiókkal járhat együtt. A ma használatos antigének közös sajátsága, hogy valamennyien alkoholban oldód­nak, s relative nagy higításban lipoidokat tartalmaz­nak. Colloidchemiai ismereteink bővülésével a reactiók mechannismusáról is helyes fogalmakat szereztünk, s ez röviden a következő: Lueses folyamatokban a vér­savó globulinjai kicsapódásra hajlamosakká válnak, s tipoid-colloidokkal összekerülvén, pelyhesedés jelzi ezen kicsapódási hajlamosságot (Flockungsbereitschaft). A praecipitatio folytán keletkező pelyhek 1 rész fehérjé­ből és 8 rész lipoidból állanak. A pelyhesedésben a savó globulinja és a szervkivonat hydrophyl colloidja vesz­nek részt. A pelyhek keletkezése alkalmával — és ezt ultramikroskop alatt jól megfigyelhetjük — in statu nascendi olyan felületi feszültség áll elő, mely a com­plement adsorptiójára vezet, miáltal a Wassermann­­reactio második phasisa számára a complement elvész. Kísérleti tények által bizonyított folyamatok ezek, melyeknek gyakorlati jelentősége az lehet, hogy ha biztos positív savók esetén a savó és antigen összeöntését a complement hozzáadása nem követi azonnal, negatív reactiót nyerünk, mert ilyenkor már a savó globulinjai az antigen lipoidjait kicsapták és a complement ad­­sorptióját előidéző felületi hatások megszűntek, vagy intensitásban lényegesen csökkentek. Ilyen praecipita­­tiós folyamatok szerepelnek a S.-G.- és D.-M.-reactió­­ban is. Gyenge lueses reactiók esetén ilyen megfonto­lások alapján gyakran utóbbi reactiók az érzékenyeb­bek és ezért feltűnő, hogy a maláriás kezelés után ked­vező serológiai eredményeket leíró szerzők ezen reac­tiók eredményeiről nem számolnak be. Hogy lipoid­­szétesések a reactiók positívvá válásában milyen nagy szerepet játszanak, Nakano szellemes kísérleteivel akar­nám megvilágítani, aki közönségesen antigén céljaira szolgáló tengeri malacszív alkoholos kivonatát fecsken­dezte tengeri malacba, melynek vére ezáltal seroposi­­tivvá vált. Mindezeket azért említettem fel, mert a posi­tiv lueses reactiók nem csupán spirochaetosis fennfor­gását bizonyítják, de egyúttal azt is demonstrálják, h­ogy a szervezetben szétesések mennek végbe, miáltal a nedvek colloidalis állapota megváltozik. Ebből követ­kezik, hogy ha a reactiók quantitative gyengülnek is, ez a spirochaetosis fennforgását nem zárja ki, a másod­lagos anyagcserezavarok változatlanul fennállanak. Negatív reactiók szintén nem bizonyítanak spirochae­tosis ellen, csupán a másodlagos anyagcserezavarok actuális kimutathatósága szűnt meg, ami a reactiók érzékenységének korlátolt volta mellett lehet érv, de prognostice semmiesetre sem használható fel. A sero­­positivitás is gyakran csak annyit mond, hogy lueses folyamattal van dolgunk. Jól mondja Nonne, hogy gyenge reactiók nem jelentik a folyamat megszűnését, vagy stationaerré válását, viszont intensiv reactiók sem minden esetben a progressio jelei. Vannak egyének, akiknél sohasem manifestálódnak lueses tünetek, s Wassermann-reactiójuk mégis állandóan positív, ez a positivitás minden kezeléssel dacol. Ezen egyének Wassermann-reactióját mondotta találóan Umber­abio- 737

Next