Orvosi Hetilap, 1925. augusztus (69. évfolyam, 31-35. szám)
1925-08-02 / 31. szám
1925. 31. sz. ORVOSI HÉTTÉRP Kirschbaum és Kaltenbach, Reese és Peter által kimutatott remissio percentualitásának, viszont nagyjában megegyeznek Fleck, Herzig eredményeivel. Az eltérések okát a következőkben látom. Az előbb említett szerzők a javulásokat igen subjectív módon állapítják meg s oly esetet is a javultak közé soroznak, mikor a kórkép megváltozott ugyan bizonyos mértékben, de a paralysis progressivának sem testi, sem szellemi tüneteiben lényegesebb javulás nem állott be. Mert az a körülmény, hogy psychomotorosan izgatott beteg az intézetben megnyugszik, izgalma megszűnt, a javulás szempontjából semmit sem jelent, nem is szólva arról, hogy ez a legtöbb betegnél minden kezelés nélkül is az intézeti elhelyezés és bánásmód következtében be szokott következni. A munkaképesség megállapításánál szerintem az az irányadó, hogy a remittált beteg betegsége előtti munkakörét betegsége előtti módon lássa el s a betegségnek semmi psychés megnyilvánulása ne mutatkozzék családi és társadalmi életében sem, vagyis a dementia változásának kell az irányadónak lenni. Az eredmények nagyon eltérő voltának szerintem egyik fő oka, hogy a javulások elbírálása nem egységes szempontból történik. A másik ok abban rejlik, hogy milyen anyagon alkalmazzuk a maláriás kezelést. Ott, ahol az eseteket kiválogatják s csak kezdődő stádiumban levőket kezelnek, ott az eredmények is jobbak lesznek, mint ahol a kezelést válogatás nélkül végzik. Mi a magunk részéről a klinikán válogatás nélkül alkalmaztuk a malaria,-therapiát, kivéve természetesen azokat az eseteket, ahol szívmegbetegedések, vagy súlyos leromlás miatt állott fenn a contraindicatio. Még így is tekintetbe jön az, hogy klinikai anyagon végeztük kísérleteinket, mert a klinikára általánosságban mégis korábbi stádiumban kerülnek a betegek, mint az elmegyógyintézetekbe. Ami már most remissióinknak a spontán remissiókhoz való viszonyát illeti, abból kétségtelenül kiviláglik, hogy a maláriás kezelés után a remissiók jóval gyakrabban fordulnak elő. A spontán remissiók Hoppénál 16-8%, Gauppnál 10%, Kirschbaumnál 11-4%-ot tesznek ki. Ha a legmagasabb értéket (Hoppe 16-8%) veszszük is, ezzel szemben áll: 18-75% teljes remissiónk s ugyanannyi nem teljes remissiónk, tehát több mint kétszer annyi a maláriás kezelés után a javulás, mint a spontán javulás. Ezzel szemben állítom az 1922-ben az elmeorvosi kongresszuson referált tejinjectiókkal elért eredményeinket, ahol 40 paralysis progressivás betegnél 10-ben teljes remissiót, 12-ben nem teljes remissiót, tehát 25—30%-ot értünk el, így kitűnik, hogy a maláriás kezelés nem múlja felül a tejinjectiós kezelést. Maláriának előnye, hogy rövidebb időt vesz igénybe, purulens fertőzésektől nem kell tartani, hátránya azonban, hogy nem veszélytelen, csak intézetben vihető keresztül, a beteget nagyon megviseli, gyakori a collapsus fellépése, több ízben haemolyticus icterust is észleltünk. Arra a kérdésre, hogy a. malária mi módon hat, exact magyarázatot sehol sem találtam, várjon csak a láz hat mint gyógytényező, vagy a maláriának mint fertőző csírának is van szerepe, avagy mint protein hatás érvényesül-e, mindez még teljes homályban van. Az eddigi szövettani vizsgálatok csak annyit jeleznek, hogy a maláriával kezelt paralysis progressivás esetekben az agykéregben sokkal kevésbbé vannak a gyulladásos jelenségek kifejezve, mint a nem kezelt esetekben. Klinikai tapasztalatainkat a következőkben foglalom össze: 1. A maláriás kezeléssel kb. kétannyi javulást érhetünk el, mint a specifikus kezeléssel, vagy a nemkezeléssel. 2. Az eredmények azonban korántsem oly jók, mint azt Wagner-Jaureggék igyekeznek bizonyítani. 3. A malariás kezelés eredményekben nem múlja felül a tejinjectiós kezelést. 4. A malaria-kezelés nem veszélytelen, könnyen okozhat szívcollapsust, azért vitiumokban, ctecrepid állapotokban kontraindikált. 5. Eredményeket főként az incipiens esetekben várhatunk, a tabessel szövődött és az expansiós formák hajlanak inkább remissióra. 6. A maláriás kezelés, csakúgy mint a tejinjectiós kezelés, mindenesetre haladást jelent a paralysis progressiva kezelésében, azonban Nonne optimizmusa, hogy az az axióma, miszerint a paralysis progressiva gyógyíthatatlan betegség, vele megdőlt volna, sajnos, ezideig igazolást nem nyert. II. Serologiai tapasztalatok. Miután a lueses reactiók specificitása megdőlt, kiderült, hogy a szervezetben kiterjedtebb mértékben lipoidszétesést okozó folyamatok nagy része pozitív reactiókkal járhat együtt. A ma használatos antigének közös sajátsága, hogy valamennyien alkoholban oldódnak, s relative nagy higításban lipoidokat tartalmaznak. Colloidchemiai ismereteink bővülésével a reactiók mechannismusáról is helyes fogalmakat szereztünk, s ez röviden a következő: Lueses folyamatokban a vérsavó globulinjai kicsapódásra hajlamosakká válnak, s tipoid-colloidokkal összekerülvén, pelyhesedés jelzi ezen kicsapódási hajlamosságot (Flockungsbereitschaft). A praecipitatio folytán keletkező pelyhek 1 rész fehérjéből és 8 rész lipoidból állanak. A pelyhesedésben a savó globulinja és a szervkivonat hydrophyl colloidja vesznek részt. A pelyhek keletkezése alkalmával — és ezt ultramikroskop alatt jól megfigyelhetjük — in statu nascendi olyan felületi feszültség áll elő, mely a complement adsorptiójára vezet, miáltal a Wassermannreactio második phasisa számára a complement elvész. Kísérleti tények által bizonyított folyamatok ezek, melyeknek gyakorlati jelentősége az lehet, hogy ha biztos positív savók esetén a savó és antigen összeöntését a complement hozzáadása nem követi azonnal, negatív reactiót nyerünk, mert ilyenkor már a savó globulinjai az antigen lipoidjait kicsapták és a complement adsorptióját előidéző felületi hatások megszűntek, vagy intensitásban lényegesen csökkentek. Ilyen praecipitatiós folyamatok szerepelnek a S.-G.- és D.-M.-reactióban is. Gyenge lueses reactiók esetén ilyen megfontolások alapján gyakran utóbbi reactiók az érzékenyebbek és ezért feltűnő, hogy a maláriás kezelés után kedvező serológiai eredményeket leíró szerzők ezen reactiók eredményeiről nem számolnak be. Hogy lipoidszétesések a reactiók positívvá válásában milyen nagy szerepet játszanak, Nakano szellemes kísérleteivel akarnám megvilágítani, aki közönségesen antigén céljaira szolgáló tengeri malacszív alkoholos kivonatát fecskendezte tengeri malacba, melynek vére ezáltal seropositivvá vált. Mindezeket azért említettem fel, mert a positiv lueses reactiók nem csupán spirochaetosis fennforgását bizonyítják, de egyúttal azt is demonstrálják, hogy a szervezetben szétesések mennek végbe, miáltal a nedvek colloidalis állapota megváltozik. Ebből következik, hogy ha a reactiók quantitative gyengülnek is, ez a spirochaetosis fennforgását nem zárja ki, a másodlagos anyagcserezavarok változatlanul fennállanak. Negatív reactiók szintén nem bizonyítanak spirochaetosis ellen, csupán a másodlagos anyagcserezavarok actuális kimutathatósága szűnt meg, ami a reactiók érzékenységének korlátolt volta mellett lehet érv, de prognostice semmiesetre sem használható fel. A seropositivitás is gyakran csak annyit mond, hogy lueses folyamattal van dolgunk. Jól mondja Nonne, hogy gyenge reactiók nem jelentik a folyamat megszűnését, vagy stationaerré válását, viszont intensiv reactiók sem minden esetben a progressio jelei. Vannak egyének, akiknél sohasem manifestálódnak lueses tünetek, s Wassermann-reactiójuk mégis állandóan positív, ez a positivitás minden kezeléssel dacol. Ezen egyének Wassermann-reactióját mondotta találóan Umberabio- 737