Orvosi Hetilap, 1927. március (71. évfolyam, 10-13. szám)

1927-03-06 / 10. szám

1927. 10. sz. ORVOSI HETILAP logiai alaptörvény értelmében, hatásának fokozásával ugyanazt bénítani és elsorvasztani is képes. A kórkép pathologiai lényege nem változik, csupán súlyossága, mely e folyamatok szomorú prognosisában is kifeje­zést nyer. Acut retikulo-endotheliosis. (Monocytaleukaemia.) A monocytákat, mint a fehérvérsejteknek külön rend­szerhez tartozó, s önálló működési körrel bíró csoport­ját, csak a legutóbbi években ismerték el általánosan. Ehrlich átmeneti, myeloid-elemeknek, Patella lesodró­dott endotheliumoknak, Mayer-Heineke léppulpasejtek­­nek (splenocyták), mások lymboid eredetűeknek tar­tották őket. Annyi bizonyos, hogy phagocyta, makro­­phag tevékenységet fejtenek ki, s reactióikban függet­lenek a másik két rendszertől. Habár származásuk még mindig nincs törvényesítve, legvalószínűbb, hogy a retikuloendotheliális apparátus sejtjei.­­E rendszer át­öleli a lép, csontvelő, máj Kupffer-féle sejtjeinek, retro­­peritoneális nyirokmirigyeknek retikuláris hálózatát, ezek adventitiáját, s reactiói teljesen függetlenek a másik két rendszer működésétől. Schilling, Celler stb. intravenosus, vagy intraperitonealis bakteriumtoxin, kolloidinjectiókkal hatalmas endothelialis burjánzást tudtak a nevezett sejtrendszerekben kiváltani, melyek paralell mentek a monocyták vérbeli megszaporodásá­val. Csekélyebb mérvű reactiv monocytosisokat az emberi pathologiából is ismerünk: endocarditis léniá­nál, maláriánál, s az ú. n. monocyta anginánál. Ezt a szintén csak legújabban megismert betegséget Türk írta le először 1907-ben. Konsiliumba hívták 20 éves fiúhoz. A kezelőorvos az állandó láz és léptumor miatt typhusnak tartotta az esetet, s az egyidejűleg jelenlevő tonsillitist szövőd­ményként fogta fel. Türk első diagnosisa angina laku­­naris volt. Midőn azonban a tünetek egy hét múlva sem enyhültek, sőt némi súlyosbodás volt észlelhető, vérképet készített, s abban legnagyobb megdöbbenésére a 16.700 fehérvérsejt közül 84%-nyi arányszámban nagy, egymagvú, lymphoid­ sejteket talált. E leletből felállította az „acut sublymphaemiás lymphomatosis“ kórjelzést (mai nevén lymphadenosis acuta), melynek consequen­­tiáját, a halálos kimenetelt, a szülőkkel is tudatta. A továbbiakról már csak hallomásból értesült. A beteg­hez más orvost hívtak. A láz még mintegy három hétig tovább tartott, majd lytikusan leesett, s a beteg teljesen meggyógyult. A vérben még hetekig ki lehetett mutatni a monocyták megszaporodását. Hasonló infectiosus monocytopsist Türk közlése óta többen írtak le, részben anginával, részben anélkül. Magunk is két gyógyulással végződött esetet figyelhet­tünk meg. Az angolok és amerikaiak, mint „acut benig­nus lymphoblastosis“-t ismerik. Az angina képe hasonla­tos, néha spirocheta-leletig azonos a Plaut-Vincent­­angináéval. Három-négy hétig tart. Rendszerint benig­nus, ha malignus, akkor más neve van, bár lényegben ugyanaz: retikuloendotheliosis, vagy monocytaleuk­aemia. Reschac-Schilling, Ewald, Krahn, stb. közöltek ilyen eseteket. Ugyanaz a sepsises­­klinikai kép, remittáló láz­menet, vérzéses diathesis, rohamosan progrediáló an­aemia, s a garatképletek domináló, fekélyes elválto­zása. A vérkenetben monocyták, leukaemiás számban (40—50.000). A monocyták legtöbbször érett, jellegzetes alakok, lebenyezett maggal, azaz granulatióval. A betegség halálos s a pathologiai lelet a retikuloendo­­thelialis apparatus generalis hyperplasiáját állapítja meg. A legélénkebb sejtszaporodás rendszerint a kisebb­­nagyobb artériák adventitiájából, lepsinusból, tüdő­hajszálerek endotheliumából indul ki. Nägeli szerint retikuloendotheliosis, mint külön­álló leukaemia nem existál, s lényegében nem más, mint egy lárváit myeloblasthaemia („Stammzellen­leukämie“), melybe át is megy, ha a beteg megéri. E szemponttal némely pontban megyegyezik a következő felfogás: A myeloid-rendszer insufficientiája esetén súlyosabb fertőzés ennek kipusztulásához, s aleukiához, aggranulocytosishoz vezet. Ha ugyanekkor ép, irritabi­lis retikulo-endothelialis rendszer áll a szervezet rendel­kezésére, úgy ennek incariáló, reactív hyperplasiája következik be a szóbanforgó kórkép formájában. Egy­szerű, jóindulatú monocytosisoknál számításba jön az azt előidéző baktériumok fajlagos affinitása is (plas­modium, spirochaeta). Az a Türk által hangoztatott nézet, mely constitutionális momentumoknak tulajdonítja a főszerepet, cáfolatát nyerte azon megfigyelésekben, me­lyekből kiderült, hogy monocytosis után, sőt közben megfelelő ingerekkel (kéninjectiók) élénk neutrophil leukocytosist tudtak kiváltani. Végső következtetések: A felsorolt kórformákat egymással és a súlyos sepsissel szorosan összekapcsolja a teljesen megegyező klinikai kép, mely részleteiben ese­­tenkint más-más lehet, de a vezető tüneteiben (magas lázas állapot, gyakran hidegrázással tachipnoe, tachi­­cardia, subikterus, zavart senzorium, stb.) nagy állan­dóságot mutat. A differentiáldiagnostikai lehetőségét a vér cytológiai tanulmányozása adja meg. E módszer tudományos igazolására szolgál a vérlelettel rendszerint párhuzamot tartó megváltozása a vérképző szer­veknek, mely az egykori ideális célt, az anatómiai diagnosist jelenti. Eszerint már a betegágynál képesek vagyunk az idevágó esetek legnagyobb részében megállapítani azt, hogy a vérképző szervek myelocytás vagy myelo­blastos burjánzásban, vagy partialis, vagy totalis myelophtisis állapotában vannak-e? (A congruentia nem mindig tökéletes, így 1. esetünkben a granulocytás vérkép mellett csak a csontvelőt találtuk kipusztulva, míg a lépben, májban, nyirokmirigyekben jelentékeny tömegben voltak granulopotens elemek.) Éppen a vér­­sejtképző szerveknél azonban a functio, lényegében anatómiai fogalom, s a functio megváltozása [a sejt­termelés qualitativ, vagy quantitativ megváltozása] a szerv mikrológiai, sőt makrológiai megváltozását jelenti. Az ú. n. szervi megbetegedés a jelenleg birto­kunkban levő vizsgálati eszközök segítségével nem különböztethető meg a functionális megbetegedéstől. Demonstratív példája ennek az anaemia perniciosa anehylostomum duodenale által okozott alakja, mely minden tekintetben teljesen azonos az irreparabilis kryptogenetikus formával, bár kétségtelenül gyó­gyítható. Ezen functionális felfogásnak támaszául szolgál­nak a felsorolt kórképek aethiológiájára vonatkozó ész­leletek. Acut leukaemiát a legkülönbözőbb fertőző beteg­ségek nyomán láttak kifejlődni, így influenza (Litten), diphteria (Bingel és Rethe), scarlatina (Sternberg), pertussis (Gordon Ward), genyes lymphadenitis (Stern­berg) után. Több esetben sikerült a betegek véréből sta­­phylococcust, streptococcus, coli­bacillust kitenyészteni. Aleukia haemorrhagica benzol mérgezésnél, túlerős röntgenezés után, typhus következtében is előfordul. Mivel pedig az említett baktériumfajok és mérgek csak az esetek egy igen kis részében okozzák a vázolt tünet­­csoportot, mint az anchilostomumgazdák közül is csak egy igen tört százalék betegszik meg anaemia pemni­­ciosában, kétségtelen, hogy e reactiók létrejöttében a haemopoetikus rendszer constitutiós, vagy dispositiós gyöngesége játssza a főszerepet. E felfogást vallja Herz az acut leukózisok pathogeneziséről, hasonló mederben mozog Ormos is, s ezt valószínűsítik bizonyos kísérleti 253

Next