Orvosi Hetilap, 1927. március (71. évfolyam, 10-13. szám)
1927-03-06 / 10. szám
1927. 10. sz. ORVOSI HETILAP logiai alaptörvény értelmében, hatásának fokozásával ugyanazt bénítani és elsorvasztani is képes. A kórkép pathologiai lényege nem változik, csupán súlyossága, mely e folyamatok szomorú prognosisában is kifejezést nyer. Acut retikulo-endotheliosis. (Monocytaleukaemia.) A monocytákat, mint a fehérvérsejteknek külön rendszerhez tartozó, s önálló működési körrel bíró csoportját, csak a legutóbbi években ismerték el általánosan. Ehrlich átmeneti, myeloid-elemeknek, Patella lesodródott endotheliumoknak, Mayer-Heineke léppulpasejteknek (splenocyták), mások lymboid eredetűeknek tartották őket. Annyi bizonyos, hogy phagocyta, makrophag tevékenységet fejtenek ki, s reactióikban függetlenek a másik két rendszertől. Habár származásuk még mindig nincs törvényesítve, legvalószínűbb, hogy a retikuloendotheliális apparátus sejtjei.E rendszer átöleli a lép, csontvelő, máj Kupffer-féle sejtjeinek, retroperitoneális nyirokmirigyeknek retikuláris hálózatát, ezek adventitiáját, s reactiói teljesen függetlenek a másik két rendszer működésétől. Schilling, Celler stb. intravenosus, vagy intraperitonealis bakteriumtoxin, kolloidinjectiókkal hatalmas endothelialis burjánzást tudtak a nevezett sejtrendszerekben kiváltani, melyek paralell mentek a monocyták vérbeli megszaporodásával. Csekélyebb mérvű reactiv monocytosisokat az emberi pathologiából is ismerünk: endocarditis léniánál, maláriánál, s az ú. n. monocyta anginánál. Ezt a szintén csak legújabban megismert betegséget Türk írta le először 1907-ben. Konsiliumba hívták 20 éves fiúhoz. A kezelőorvos az állandó láz és léptumor miatt typhusnak tartotta az esetet, s az egyidejűleg jelenlevő tonsillitist szövődményként fogta fel. Türk első diagnosisa angina lakunaris volt. Midőn azonban a tünetek egy hét múlva sem enyhültek, sőt némi súlyosbodás volt észlelhető, vérképet készített, s abban legnagyobb megdöbbenésére a 16.700 fehérvérsejt közül 84%-nyi arányszámban nagy, egymagvú, lymphoid sejteket talált. E leletből felállította az „acut sublymphaemiás lymphomatosis“ kórjelzést (mai nevén lymphadenosis acuta), melynek consequentiáját, a halálos kimenetelt, a szülőkkel is tudatta. A továbbiakról már csak hallomásból értesült. A beteghez más orvost hívtak. A láz még mintegy három hétig tovább tartott, majd lytikusan leesett, s a beteg teljesen meggyógyult. A vérben még hetekig ki lehetett mutatni a monocyták megszaporodását. Hasonló infectiosus monocytopsist Türk közlése óta többen írtak le, részben anginával, részben anélkül. Magunk is két gyógyulással végződött esetet figyelhettünk meg. Az angolok és amerikaiak, mint „acut benignus lymphoblastosis“-t ismerik. Az angina képe hasonlatos, néha spirocheta-leletig azonos a Plaut-Vincentangináéval. Három-négy hétig tart. Rendszerint benignus, ha malignus, akkor más neve van, bár lényegben ugyanaz: retikuloendotheliosis, vagy monocytaleukaemia. Reschac-Schilling, Ewald, Krahn, stb. közöltek ilyen eseteket. Ugyanaz a sepsisesklinikai kép, remittáló lázmenet, vérzéses diathesis, rohamosan progrediáló anaemia, s a garatképletek domináló, fekélyes elváltozása. A vérkenetben monocyták, leukaemiás számban (40—50.000). A monocyták legtöbbször érett, jellegzetes alakok, lebenyezett maggal, azaz granulatióval. A betegség halálos s a pathologiai lelet a retikuloendothelialis apparatus generalis hyperplasiáját állapítja meg. A legélénkebb sejtszaporodás rendszerint a kisebbnagyobb artériák adventitiájából, lepsinusból, tüdőhajszálerek endotheliumából indul ki. Nägeli szerint retikuloendotheliosis, mint különálló leukaemia nem existál, s lényegében nem más, mint egy lárváit myeloblasthaemia („Stammzellenleukämie“), melybe át is megy, ha a beteg megéri. E szemponttal némely pontban megyegyezik a következő felfogás: A myeloid-rendszer insufficientiája esetén súlyosabb fertőzés ennek kipusztulásához, s aleukiához, aggranulocytosishoz vezet. Ha ugyanekkor ép, irritabilis retikulo-endothelialis rendszer áll a szervezet rendelkezésére, úgy ennek incariáló, reactív hyperplasiája következik be a szóbanforgó kórkép formájában. Egyszerű, jóindulatú monocytosisoknál számításba jön az azt előidéző baktériumok fajlagos affinitása is (plasmodium, spirochaeta). Az a Türk által hangoztatott nézet, mely constitutionális momentumoknak tulajdonítja a főszerepet, cáfolatát nyerte azon megfigyelésekben, melyekből kiderült, hogy monocytosis után, sőt közben megfelelő ingerekkel (kéninjectiók) élénk neutrophil leukocytosist tudtak kiváltani. Végső következtetések: A felsorolt kórformákat egymással és a súlyos sepsissel szorosan összekapcsolja a teljesen megegyező klinikai kép, mely részleteiben esetenkint más-más lehet, de a vezető tüneteiben (magas lázas állapot, gyakran hidegrázással tachipnoe, tachicardia, subikterus, zavart senzorium, stb.) nagy állandóságot mutat. A differentiáldiagnostikai lehetőségét a vér cytológiai tanulmányozása adja meg. E módszer tudományos igazolására szolgál a vérlelettel rendszerint párhuzamot tartó megváltozása a vérképző szerveknek, mely az egykori ideális célt, az anatómiai diagnosist jelenti. Eszerint már a betegágynál képesek vagyunk az idevágó esetek legnagyobb részében megállapítani azt, hogy a vérképző szervek myelocytás vagy myeloblastos burjánzásban, vagy partialis, vagy totalis myelophtisis állapotában vannak-e? (A congruentia nem mindig tökéletes, így 1. esetünkben a granulocytás vérkép mellett csak a csontvelőt találtuk kipusztulva, míg a lépben, májban, nyirokmirigyekben jelentékeny tömegben voltak granulopotens elemek.) Éppen a vérsejtképző szerveknél azonban a functio, lényegében anatómiai fogalom, s a functio megváltozása [a sejttermelés qualitativ, vagy quantitativ megváltozása] a szerv mikrológiai, sőt makrológiai megváltozását jelenti. Az ú. n. szervi megbetegedés a jelenleg birtokunkban levő vizsgálati eszközök segítségével nem különböztethető meg a functionális megbetegedéstől. Demonstratív példája ennek az anaemia perniciosa anehylostomum duodenale által okozott alakja, mely minden tekintetben teljesen azonos az irreparabilis kryptogenetikus formával, bár kétségtelenül gyógyítható. Ezen functionális felfogásnak támaszául szolgálnak a felsorolt kórképek aethiológiájára vonatkozó észleletek. Acut leukaemiát a legkülönbözőbb fertőző betegségek nyomán láttak kifejlődni, így influenza (Litten), diphteria (Bingel és Rethe), scarlatina (Sternberg), pertussis (Gordon Ward), genyes lymphadenitis (Sternberg) után. Több esetben sikerült a betegek véréből staphylococcust, streptococcus, colibacillust kitenyészteni. Aleukia haemorrhagica benzol mérgezésnél, túlerős röntgenezés után, typhus következtében is előfordul. Mivel pedig az említett baktériumfajok és mérgek csak az esetek egy igen kis részében okozzák a vázolt tünetcsoportot, mint az anchilostomumgazdák közül is csak egy igen tört százalék betegszik meg anaemia pemniciosában, kétségtelen, hogy e reactiók létrejöttében a haemopoetikus rendszer constitutiós, vagy dispositiós gyöngesége játssza a főszerepet. E felfogást vallja Herz az acut leukózisok pathogeneziséről, hasonló mederben mozog Ormos is, s ezt valószínűsítik bizonyos kísérleti 253