Orvosi Hetilap, 1929. október (73. évfolyam, 40-43. szám)

1929-10-05 / 40. szám

994 OnVOST HETILAP 1929 40. *7.. rajtahagyta; az ilyen módon isolált vesét kihúzta a he­lyéről s belefektette a hasfali izomzat közé, miáltal a vese edényei megnyúlván, kaliberük vékonyabb lett. Idő­vel collateralis edények fejlődtek a vese és az izomzat között, annyira, hogy Katzenstein állatnál mind a két­oldali vesehylusedényeket lekötötte s az állat utána még négy hónapig életben maradt. Isobe 1912-ben a vesét decapsulálta, bemetszette, csepleszt varrt a két vesefél közé s azután megállapí­totta, hogy milyen új edényképződés jön létre az ütő­eres és visszeres rendszerben. Egy pár állatnál lekötötte bizonyos idő múlva a vese ütőerét s azt látta, hogy egy 2—10 mm körzetben a veseállomány megmarad, ahol számtalan véredényt, glomerulusokat és húgycsatornács­­kákat is lehet látni egészen a canalis papillarisig, a többi rész azonban elhal. A vesevivőér lekötése után sokkal kedvezőbb eredményeket látott, mert olyan bőven kép­ződtek nagy edényösszeköttetések, hogy már 15 nappal az első műtét után, ha lekötötte a vena renalist, úgy a másik oldali vesét kiirthatta s az állat életben maradt. Nálunk a Korányi-klinikán Panitz végzett hasonló állat­­kísérleteket, a cseplesz beültetése után 6 héttel lekötötte a vena renalist s ugyanakkor kiirtotta a másik vesét s a megmaradó vesén elvégezte a functionalis vesevizsgá­­latot s azt kifogástalanul működőnek találta; ezzel szem­ben, ha olyan vesének kötötte le a vena renalisát, ahol csak decapsulatio történt, az a vese mindig elhalt. Újabb közleményében arról számol be, hogy a cseplesz beültetése után, midőn egyszersmind a vese felületét is egészen a velőállományig scarifikálta és csepleszbe pa­kolta be, 2 hó múlva lekötötte a vese ütőerét, majd 2 hét múlva eltávolította a másik vesét, az állat életben ma­radt, sőt a functiós vizsgálatokat is elvégezte s a meg­maradó vesét kifogástalan működésűnek találta. Az állatot később leölve, azt látta, hogy a létrejött cseplesz­­összenövések olyan bőséges vérellátást biztosítanak a vese számára, hogy a veseartériát teljesen pótolhatják. Ezen állatkísérletek kétségtelenül kedvező eredmé­­nyeket adnak, kérdés azonban, hogy embernél, ahol beteg veséről van szó, a kilátások éppen olyan jók é­s kérdés, hogy a jó eredmény elérésében ugyanaz szü­k­­séges-e, amit ezen állatkísérletekben el lehet érni, a bő­séges új edényhálózat képződését a vese és a környezete, illetve a cseplesz között. Ezirányú klinikai tapasztala­tomról emberen végzett műtét után később fogok szólni. Az egyszerű Edebohls-féle decapsulatio után is vannak leírva kedvező eredmények, amelyről pedig be van bizo­nyítva, hogy bőséges új edényképződés — amelynek Edebohls a jó eredményt tulajdonította — nem jön létre. Újabban a decapsulatio jó eredményét ideghatás­nak tulajdonítják. Ismeretes, hogy a vesetokban, külö­nösen a hylus körül, vele szorosan összefüggő idegfona­tok mennek a vesébe, amelyek véredénytágító és vér­­edényszűkítő rostokat, továbbá a vesesecretiót gátló és azt elősegítő fonatokat is tartalmaznak. Ha tehát a tokot lehúzzuk, különösen a hyrus körül sok idegrostot szakítunk el s ennek tulajdonítható a kedvező hatás. Hiszen tudjuk, hogy Voghard milyen nagy jelentősé­­get tulajdonít a vesegyulladás keletkezésében az edény­görcsnek, amit ha így ideghatás útján meg tudunk szün­tetni, megmagyarázhatják ezen felvétel szerint a vese­gyulladás javulását vagy gyógyulását. Papin egy külön műtétet ír le veseenervatio néven, amely a véredények­kel a vesehylusba befutó finom ideghálózatnak széttépé­­sében áll s amellyel főleg vesefájdalmakat meg lehet szüntetni. Hát a decapsulatio is ilyen enervatio, különö­­sen ahogyan azt Kümmel leírja, ki a decapsulatio után a vese ütőerén és az ureter felső részében futó sympathi­cus ideghálózatot is eltávolítja, aminek hatalmas vér­­edénytágító hatást tulajdonít, miáltal a vese vérrel való átáramlása lényegesen fokozódik. Ilyen sympatekto­­miát más szerveken is szoktak végezni a vérkeringés megjavítása céljából. Rovsing azt tartja, hogy a de­capsulatio alkalmával a vesefelületen meggyűlő toxikus anyagok kiürülnek s ezzel magyarázza a jó hatást. Vannak, akik azt mondják, hogy a decapsulatio hatása ugyanaz, mint egy közönséges érvágásé. Vog­hard azt állítja, hogy itt tulajdonképen egy egyszerű, nem specifikus ingerhatásról van szó, mint a Röntgen­­besugárzásnál, vagy a parenteralis fehérje alkalmazásá­nál s szerinte adott esetben meg kell próbálni a parente­ralis fehérjebevitelt s a splanchnikus érzéstelenítést, mely­­lyel szintén lehet — habár múlólag — fokozott vér­­átáramlást előidézni. A heveny veselobnál végzett decapsulatio hatása egészen más. Itt ilyenkor igen nagy a vérbőség, amely a vesebeli nyomást lényegesen fokozza, mert a feszes rostos kötőszövetből álló saját tok nem tágulékony. Ennek következménye, hogy a vérkeringés rossz, külö­nösen a vékonyabb falú vénák összenyomatnak, nagy pangás keletkezik a vesében, ezenkívül a vizeletkiválasz­­tás is ugyanazon ok miatt lényegesen csökken. Látni és tapintani lehet műtétnél, hogy milyen feszes és kékes­­livid, néha halvány a vese , hogy a capsula propria bemetszésénél az egyszerre szétválik, amiből mintegy kibuggyan a nyomás alól felszabadult veseszövet, mely­nek színe is csakhamar a vérkeringés megjavultával vöröses-rózsaszínű lesz. Érthető, hogy ilyenkor a vizelet­elválasztás is csakhamar megindul. A műtét, amit vesegy­ulladásnál végezni szoktunk, a decapsulatio. A nephrotomiát egyesek — különösen Pousson — szintén ajánlják, azonban a nephrotomia egy kellemetlen s kimenetelében bizonytalan műtét, amelyet, ha csak lehet, el szoktunk kerülni. A vele járó vérzés, amely miatt átöltő varratokat szoktunk alkalmazni, ami megint veseedények leszorításával s bizonyos vese­állománynak a keringésből való kirekesztésével jár, de ami még rosszabb, a kiszámíthatatlan utóvérzés bizonyí­talan helyzetet teremtenek a műtő számára, érthető te­hát, ha húzódozik tőle. A decapsulatiót úgy végezzük, hogy helybeli érzés­telenítés mellett lehetőleg kis metszéssel feltárjuk a vesetájat, a vesét a zsíros tokból kiszabadítjuk s ha könnyen megy, úgy az ágyából egészen kiemeljük — ami sovány egyéneknél, ahol nincs vizenyő, hamar meg­történhet —, ha azonban nehezen megy, a helyén is hagyhatjuk. Most a vese domborulatán egy kis helyen élesen bemetszük a saját tokot, ami — ha feszes — azon­nal szétnyílik s vagy úgy járunk el, hogy egy vájt kutaszt vezetünk a tok és a vesefelület között, előbb az egyik, majd a másik pólusig s a tokot felette élesen áthasítjuk, vagy bonés csípővel megfogva, az egyik vese­tok szélét, egy tompa eszközzel leválasztjuk azt a vese felületéről, különösen idült esetekben, hol nemcsak a tok­feszülést akarjuk megszüntetni, a hylusig, ameddig csak lehet, le kell választani a tokot, amelyet vagy ollóval mindenütt lemetszünk s eltávolítjuk, vagy lesimítva a helyén is hagyhatunk. A decapsulatio után mindig van egy kis vérzés a vese felületéről, amely azonban na­gyobb fokot nem szokott elérni s egyszerű kis tampon­behelyezéssel csillapítható s a hasfali seb nagyjában be­varrható. A tok néha finom papírvékonyságú, szakadékony, máskor vastagabb, opák, tejüvegszerű, a vese felületé­ről legtöbbször mindenütt könnyen levonható, máskor azonban egyes helyeken tapad hozzá, úgy, hogy erőlte­tésnél a vese állománya be is szakad. Vannak lebenyek

Next