Orvosi Hetilap, 1930. április (74. évfolyam, 13-16. szám)
1930-04-05 / 13. szám
306 ORVOSI HETILAP 1930. 13. sz Ezen felosztásban, mint látjuk, a körfolyamat minden egyes varietása helyet talál. Tudvalevőleg csecsemőknél jórészt az első alakkal találkozunk és pedig mint önálló folyamattal s a csecsemők diphtheriás fertőzésének ez a typusos alakja s csak ritkán történik meg, hogy a betegség progrediál, vagyis az első alak a második alakká változik át s a diphtheriás folyamat a torokra, vagy gégére is átterjed. A klinikai tapasztalat tudvalevőleg mutatja, hogy ilyenkor elsősorban a gégére terjed s a torokképletek intact állapotban megmaradnak. Az orrdiphtheria második, vagyis toxicus, illetőleg progrediáló alakja rendszerint, bár nem mindig másodlagosan szokott kifejlődni. A torokképletek hasonló megjelenési formát mutató diphtheriás megbetegedésének folytatása az s minél kiterjedtebb a torokfolyamat, annál súlyosabbnak ígérkezik az orrnyálkahártya megbetegedése. Hogy toxicus orrdiphtheria a torokképletekre átterjedhet, nem ritka tapasztalat. Tudjuk, hogy orvosok, kik a gégediphtheria operatív kezelésével sokat foglalkoznak, mindenkor ki vannak téve annak, hogy ha a beteg arcukba köp, esetleg felszippantják a kiköpött váladékot és toxicus orrdiphtheriát kapnak. Bretonneau munkájában olvashatjuk, hogy Herpin tanár Párisban (1843) így fertőződött; az orrdiphtheria torokdiphtheriáon folytatódott s Herpin áldozatul esett a fertőzésnek. Az esetről Behring is említést tesz 1893-ban kiadott „Die Geschichte der Diphtherie“ című munkájáában. Jól mondja ezen alakról Göppert, hogy: „Sie ist immer ein Ausdruck einer besonderen Besartigkeit der Erkrankung“. A hypertoxicus alak hasonlókép másodlagos szokott lenni a folyománya egy sepsises torokfolyamatnak, nem egyszer azonban a progrediáló diphtheria narium változik át sepsises alakká anélkül, hogy a torokban a sepsises diphtheria képét látnánk. Kérdés mindezek után, milyen álláspontra helyezkedünk az ú. n. önálló rhinitis fibrinosával szemben, melyet egyes rhinológok, sőt gyermekorvosok is (így Finkelstein) a diphtheria narium kórképéből kivesznek, mert állításuk szerint ezen esetekben Ae//Zerbacillusok a váladékban nem találhatók. Én e kérdésben teljesen meggyőzőnek tartom Göppert-Landé argumentatióját a folyamat önállósága ellen s elfogadom, hogy a rhinitis fibrinosa az esetek túlnyomó többségében az orrdiphtheria akut vagy subakut alakjával azonos (a mi beosztásunk szerint tehát a toxicus, illetőleg progrediáló alakkal). Mert találóan mondja Lotte Landé, hogy: „az esetek, melyeknél más baktériumok lennének kórokozók, jobban szemügyre véve annyira csekély számúak, hogy jelentőségük igen kicsiny“. Ugyanily álláspontot foglalnak el e kérdésben a francia szakemberek is, mint Glatard írja: „az állítólagos rhinitis fibrinosa nem más, mint kísértő fantom, aminek el kell tűnnie a nosologiából“. Természetesen a fenti megjegyzések az ú. n. artificiális rhinitis fibrinosára nem vonatkoznak. A tünettant s a diagnosist illetőleg megjegyzéseim a következők. Tény az, s ezt valamennyi modern szerző hangsúlyozza, hogy a csecsemőkorban minden orrfolyást, mely kissé maró és sanguinolens, gyanús szemmel kell néznünk, különösen ha emellett még az orrlégzés is zavart. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a bacteriológiás vizsgálat mellett mindenkor fontos a tükörvizsgálat, (rhinoskopia anterior) — sajnos, ezt a gyakorlatban legtöbbször elmulasztják, — mert az esetek zömében a nyálkahártyán, bár olykor csak csekély mérvben és kiterjedésben látjuk az esetleg csak fátyolszerű fibrinhártyát, mely enyhe esetekben, az álhártya csekélységénél fogva, a figyelmet könnyen ki is kerülheti. Ott, ahol progrediáló torokdiphtheria kapcsán fejlődik orrfolyás, az mindenkor, még ha nem is típusos jellegű, fejlődő orrdiphtheriára utal, épp úgy, mint a torokdiphtheria kapcsán jelentkező rekedtség és ugató köhögés is már magában véve mindenkor fejlődő croupra fog mutatni. Az önálló, illetőleg elsődleges diphtheria narium fellépésénél Marfan hangsúlyozza az egyoldalúságát („est franchement unilateral“)." Minél intensívebb a folyamat az orrban, annál bőségesebb a váladék és súlyos esetekben a folyás szennyes, erősen maró, kifejezetten véres, esetleg csokoládé színű (Leiner) és többé-kevésbbé bűzös, mi mellett az orrlégzés feltűnően zavart, kimaradottak az orrbemenetek s a nyaki mirigyek szemmel láthatólag megduzzadtak. Rhinitis diphtheritica hypertoxicánál a faetor ex naribus rendkívül intensiv, a nyaki mirigyduzzanat mindkét oldalt impozáns mirigypakettekké fejlődik s a gyermek már első tekintetre a sepsises beteg benyomását teszi reánk. A rhinitis diphtheritica toxicus alakjánál mindkét orrjáratban igen bőséges lehet a fibrin kiizzadás, mint Jakobin. írja 1877- ben,s „láttam eseteket, melyeknél az orrüreg elejétől végéig rostonya hártyákból képzett vaskos, tömött tömeggel ki volt töltve és el volt zárva“. Ily eseteket, mint a mellékelt ábrák mutatják, magam is láttam több esetben. Állhártyák az orrból. (1—5. ábra.) (a Budapesti Stefánia-gyermekkórház gyüjteménytárából) P. Lerebouillet et G. Boulanyer-Pilet. Manuel clinique et thérapeutique de la diphtherie. Páris. Bailliére. 1928. s C. Gerhardt. Handbuch d. Kinderkrankheiten. Bd. II. Tübingen. 1877. 2. ábra.1. ábra. S. ábra. ábra. fi Lehrb. des Säuglingskrankheiten. Zweite Auflage. Berlin. 1921.