Orvosi Hetilap, 1931. február (75. évfolyam, 6-9. szám)

1931-02-07 / 6. szám

126 ORVOSI HETILAP magyarázatok eldöntésére oly fontos medencekiürülés kö­rülményeit közelebbről megvizsgálhassuk. A pheloscopia értékéről a vélemények még eltérők, nem tartozik tárgyamhoz a kérdés közelebbi megvilágí­tása, de meg kell említenem, hogy a szakemberek azon csoportja, főleg a francia Marion és iskolája, akik a hydronephrosis kizárólagos dynamicus magyarázatát a pyeloscopia eredményei alapján bizonyítottnak elfogadni nem hajlandók, főleg azzal érvelnek, hogy a pyeloscopiai megfigyelések véletlen és subjectív megítélések alá esnek s ezért ugyanolyan tévedésekre adhatnak alkalmat, mint a gyomorbéltractus átvilágításos vizsgálata. Helyesebb te­hát a medencekiürülést sorozatos röntgen felvételeken megrögzíteni. A hydronephrosis pathogenesise szempontjából a pyeloscopia jelentősége mégsem tagadható, mert e vizsgá­­lat útján oly elváltozásokról kapunk felvilágosítást, me­lyek tényleg időbeli lefolyásúak. A pyelographia egy anatómiai helyzetet rögzít meg, megállapítja a dilatatio fokát, alakját és nagyságát. A pyeloscopia ezzel szemben a medencetartalom kiürülésé­nek gyorsított vagy lassított mivoltáról, tehát egy időbeli functióról nyújt felvilágosítást, ami más szóval annyit jelent, hogy a pyeloscopia segítségével a hydronephrosis másik fontos elemét, a késedelmes kiürülést, vagyis a retentio jelenlétét és fokát határozhatjuk meg. E két vizsgálati eljárás a pyelographia és a pyeloscopia tehát nem ellentétes, hanem két egymást kiegészítő vizsgálati módszer s jelentőségük, hogy az egyik a dilatatióról, a másik a retentióról nyújt megközelítő képet. A hydronephrosis e két jellemző sajátosságának a dilatatiónak és a retentiónak egymástól való elkülönítésé­nek klinikai lehetősége vezetett tulajdonképen ahhoz, hogy a már elintézettnek hitt mechanikus és dynamicus theoriák kérdése újból felszínre került, amire mi sem jel­lemző jobban, hogy az idei madridi nemzetközi urológiai congressuson e théma fő vita tárgyát képezte. A kérdés azonban ma már nem az, hogy van-e egyál­talán dynamicus eredetű, tehát mechanikus akadály nél­kül létrejött hydronephrosis, hanem inkább a körül fo­rog, hogy igazak-e azok a megállapítások, melyek épen pyeloscopiás vizsgálatok alapján a francia Legueu isko­lájából kiindultak. Legueu és tanítványai Fey és Truchot pyeloscopiás vizsgálatokkal megállapították, hogy vannak vesemeden­cék, melyek teljesen épek, tágulásnak még nyoma sincs, a kiürülés mechanizmusa azonban már zavart. E meden­cék egy része a rendesnél gyorsabban — hyperkineticus medencék — más része a rendesnél lassabban — arom­ás medencék — üríti ki tartalmát. Utóbbi esetek megjelölé­sére a retention sans dilatation“ a tágulás nélküli functio­­nális hydronephrosis fogalmát vezették be s szerintük a kifejezetten mechanicus eredetű hydronephrosisok arány­lag kis csoportjától eltekintve, ez az állapot tekinthető a legtöbb hydronephroticus elváltozás primaer és első stádiumának. E felfogás lényege tehát, hogy a hydro­nephrosis pathogenesisében a retentio a primaer és fon­tosabb tényező, a dilatatio csak a retentio állandósulása esetén fellépő izomtónus csökkenés secundear folyománya. Legueu felfogása szerint a hydronephrosis pathogenesi­­sének ilyen irányú értelmezésével megmagyarázhatók azon már említett s pusztán a mechanicus theoria alap­ján érthetetlen megfigyelések, hogy nem minden veseér anomália vagy sülyedt vese vezet hydronephrosishoz. A dynamicus theoria szerint az ilyen eseteknél az izomzat tónusa megtartott, tehát nem képződik sem retentio, sem következményes dilatatio. Bizonyos klinikai megfigyelések, elsősorban műtéti gyógyeredmények e felfogás ellen látszanak szólani. Épen accessoricus veseereknél és vándorveséknél látjuk, hogy kezdődő hydronephroticus elváltozások okozta panaszokat akár a vese felvarrása, akár az accessoricus ér átvágásá­val megszüntethetjük. A dynamicus theoria szerint az ilyen beavatkozásoktól sok sikert nem remélhetünk, mert hiszen a baj primaer oka, maga az izomzat továbbra is csökkent functiót fog felmutatni. A dynamicus theoria sem fedi tehát teljesen a gya­korlat megfigyeléseit s így természetesnek kell tarta­nunk, hogy a dynamikus behatások nagy primaer jelen­tősége jelentős urológusok előtt is még vitás. Mivel a kérdést mai vizsgálati módszereinkkel to­vább tisztázni nem sikerült, annak eldöntése kísérleti ter­rénumra szorult. Az ezirányú kutatások közül kiemelked­nek Andler és Blatt kísérletei, előbbi az ureter és vese­medence en­ervatiójával, utóbbi az ureter lemezteleníté­­sével hydronephrosist idézett elő. Blatt az ureter külső burkát az adventitiáját isophenol­­lal való beecsetelés útján tönkretette s megzavarta ily módon az ureter normális működését. Mivel az ureter­­functio ilyetén való megzavarása — amely talán egy sympathectomiával hasonlítható össze leginkább — se­­cundaer hydronephrosis kifejlődéséhez vezetett, a dyna­micus hydronephrosis hívei e kísérleti megállapításokat felfogásuk igazolására használták fel. E felfogás szerint minden folyamat, mely akár toxicus, bacteriumos, vagy a gyulladásnak per continuitatem való tovaterjedésével az ureter pormalis tónusát, tehát peristaltikáját csökken­teni képes, a vizelet levezetés akadályozottságára, vagyis retentio fellépéséhez vezethet. Innen már csak egy lépés, a retentio állandósulása szükséges, hogy a hydronephro­sis anatómiai feltétele, a dilatatio is bekövetkezzék. Mivel az urogenitalis tractus megbetegedéseinél a fel­sőbb húgyutakban létrejövő elváltozások igen nagy jelen­tőségűek, azok közelebbi megismerésével kísérletileg fog­lalkoztam. Kísérleteimnél elsősorban a prostata hypertrophiánál fellépő secunder elváltozásokra igyekeztem fényt derí­teni s csak az e közben észlelt megfigyeléseim késztettek azután arra, hogy eredeti kísérleteimet kiterjesztve a me­chanicus és dynamicus componenseknek a hydronephrosis pathogenesisében való közelebbi szerepét is vizsgáljam. Kísérleteimet 1927-ben kezdtem meg, midőn Blatt említett vizsgálatai ismeretesek még nem voltak s így az ő kísérleteivel megegyező eredményeimet tőle függetlenül értem el. Összesen 36 állaton, 29 nyúlon és 7 kutyán vé­geztem kísérleteimet, mintegy másfél évi időtartam alatt. Állatkísérleteimnél úgy jártam el, hogy a uréter és hólyag különböző szakaszain, azok külső felszínén paraf­fin, majd később cerumen tumort helyeztem el, lehetőleg ügyelve mindig arra, hogy complet ureter elzáródást ne idézzek elő. Kísérleteim más csoportjánál az akadályt ma­gára az uereterre helyeztem el s e célra nemcsak paraf­fint, hanem felül nyitott draincsövet is használtam. A dynamicus és mechanicus behatásokat oly módon igyekeztem egymástól elkülöníteni, hogy az ureter külön­böző szakaszait lemeztelenítettem s a megváltozott viszo­nyok közt vizsgáltam a mechanicus akadály, az inplantált tumor hatását. A lemeztelenítést többnyire anatómiailag végeztem s csak néhány esetben chemiai úton. Kísérleti eredményeim éredekesebb esetei közül az alábbiakat közlöm: 3. számú kísérlet, nőstény nyúl. (1. sz. ábra). Medián alsó laparatomiában mindkét uréter legalsó szakaszát 3—4 cm-nyi területen kipraeparálva, az excavatio uterovesicalist kimé­lyítettem s az így létrejött gödörbe babnyi nagyságú paraffint helyeztem el olymódon, hogy az által gyakorolt nyomás főleg a jobb uréter hólyag mögötti részét érje. A paraffint környéki zsírral és hashártya redővel borítom be. Az állat a műtétet követő hetedik napon hirtelen exitál. Boncolásánál a hasház- 1931. 6. sz.

Next