Orvosi Hetilap, 1931. február (75. évfolyam, 6-9. szám)
1931-02-07 / 6. szám
126 ORVOSI HETILAP magyarázatok eldöntésére oly fontos medencekiürülés körülményeit közelebbről megvizsgálhassuk. A pheloscopia értékéről a vélemények még eltérők, nem tartozik tárgyamhoz a kérdés közelebbi megvilágítása, de meg kell említenem, hogy a szakemberek azon csoportja, főleg a francia Marion és iskolája, akik a hydronephrosis kizárólagos dynamicus magyarázatát a pyeloscopia eredményei alapján bizonyítottnak elfogadni nem hajlandók, főleg azzal érvelnek, hogy a pyeloscopiai megfigyelések véletlen és subjectív megítélések alá esnek s ezért ugyanolyan tévedésekre adhatnak alkalmat, mint a gyomorbéltractus átvilágításos vizsgálata. Helyesebb tehát a medencekiürülést sorozatos röntgen felvételeken megrögzíteni. A hydronephrosis pathogenesise szempontjából a pyeloscopia jelentősége mégsem tagadható, mert e vizsgálat útján oly elváltozásokról kapunk felvilágosítást, melyek tényleg időbeli lefolyásúak. A pyelographia egy anatómiai helyzetet rögzít meg, megállapítja a dilatatio fokát, alakját és nagyságát. A pyeloscopia ezzel szemben a medencetartalom kiürülésének gyorsított vagy lassított mivoltáról, tehát egy időbeli functióról nyújt felvilágosítást, ami más szóval annyit jelent, hogy a pyeloscopia segítségével a hydronephrosis másik fontos elemét, a késedelmes kiürülést, vagyis a retentio jelenlétét és fokát határozhatjuk meg. E két vizsgálati eljárás a pyelographia és a pyeloscopia tehát nem ellentétes, hanem két egymást kiegészítő vizsgálati módszer s jelentőségük, hogy az egyik a dilatatióról, a másik a retentióról nyújt megközelítő képet. A hydronephrosis e két jellemző sajátosságának a dilatatiónak és a retentiónak egymástól való elkülönítésének klinikai lehetősége vezetett tulajdonképen ahhoz, hogy a már elintézettnek hitt mechanikus és dynamicus theoriák kérdése újból felszínre került, amire mi sem jellemző jobban, hogy az idei madridi nemzetközi urológiai congressuson e théma fő vita tárgyát képezte. A kérdés azonban ma már nem az, hogy van-e egyáltalán dynamicus eredetű, tehát mechanikus akadály nélkül létrejött hydronephrosis, hanem inkább a körül forog, hogy igazak-e azok a megállapítások, melyek épen pyeloscopiás vizsgálatok alapján a francia Legueu iskolájából kiindultak. Legueu és tanítványai Fey és Truchot pyeloscopiás vizsgálatokkal megállapították, hogy vannak vesemedencék, melyek teljesen épek, tágulásnak még nyoma sincs, a kiürülés mechanizmusa azonban már zavart. E medencék egy része a rendesnél gyorsabban — hyperkineticus medencék — más része a rendesnél lassabban — aromás medencék — üríti ki tartalmát. Utóbbi esetek megjelölésére a retention sans dilatation“ a tágulás nélküli functionális hydronephrosis fogalmát vezették be s szerintük a kifejezetten mechanicus eredetű hydronephrosisok aránylag kis csoportjától eltekintve, ez az állapot tekinthető a legtöbb hydronephroticus elváltozás primaer és első stádiumának. E felfogás lényege tehát, hogy a hydronephrosis pathogenesisében a retentio a primaer és fontosabb tényező, a dilatatio csak a retentio állandósulása esetén fellépő izomtónus csökkenés secundear folyománya. Legueu felfogása szerint a hydronephrosis pathogenesisének ilyen irányú értelmezésével megmagyarázhatók azon már említett s pusztán a mechanicus theoria alapján érthetetlen megfigyelések, hogy nem minden veseér anomália vagy sülyedt vese vezet hydronephrosishoz. A dynamicus theoria szerint az ilyen eseteknél az izomzat tónusa megtartott, tehát nem képződik sem retentio, sem következményes dilatatio. Bizonyos klinikai megfigyelések, elsősorban műtéti gyógyeredmények e felfogás ellen látszanak szólani. Épen accessoricus veseereknél és vándorveséknél látjuk, hogy kezdődő hydronephroticus elváltozások okozta panaszokat akár a vese felvarrása, akár az accessoricus ér átvágásával megszüntethetjük. A dynamicus theoria szerint az ilyen beavatkozásoktól sok sikert nem remélhetünk, mert hiszen a baj primaer oka, maga az izomzat továbbra is csökkent functiót fog felmutatni. A dynamicus theoria sem fedi tehát teljesen a gyakorlat megfigyeléseit s így természetesnek kell tartanunk, hogy a dynamikus behatások nagy primaer jelentősége jelentős urológusok előtt is még vitás. Mivel a kérdést mai vizsgálati módszereinkkel tovább tisztázni nem sikerült, annak eldöntése kísérleti terrénumra szorult. Az ezirányú kutatások közül kiemelkednek Andler és Blatt kísérletei, előbbi az ureter és vesemedence enervatiójával, utóbbi az ureter lemeztelenítésével hydronephrosist idézett elő. Blatt az ureter külső burkát az adventitiáját isophenollal való beecsetelés útján tönkretette s megzavarta ily módon az ureter normális működését. Mivel az ureterfunctio ilyetén való megzavarása — amely talán egy sympathectomiával hasonlítható össze leginkább — secundaer hydronephrosis kifejlődéséhez vezetett, a dynamicus hydronephrosis hívei e kísérleti megállapításokat felfogásuk igazolására használták fel. E felfogás szerint minden folyamat, mely akár toxicus, bacteriumos, vagy a gyulladásnak per continuitatem való tovaterjedésével az ureter pormalis tónusát, tehát peristaltikáját csökkenteni képes, a vizelet levezetés akadályozottságára, vagyis retentio fellépéséhez vezethet. Innen már csak egy lépés, a retentio állandósulása szükséges, hogy a hydronephrosis anatómiai feltétele, a dilatatio is bekövetkezzék. Mivel az urogenitalis tractus megbetegedéseinél a felsőbb húgyutakban létrejövő elváltozások igen nagy jelentőségűek, azok közelebbi megismerésével kísérletileg foglalkoztam. Kísérleteimnél elsősorban a prostata hypertrophiánál fellépő secunder elváltozásokra igyekeztem fényt deríteni s csak az e közben észlelt megfigyeléseim késztettek azután arra, hogy eredeti kísérleteimet kiterjesztve a mechanicus és dynamicus componenseknek a hydronephrosis pathogenesisében való közelebbi szerepét is vizsgáljam. Kísérleteimet 1927-ben kezdtem meg, midőn Blatt említett vizsgálatai ismeretesek még nem voltak s így az ő kísérleteivel megegyező eredményeimet tőle függetlenül értem el. Összesen 36 állaton, 29 nyúlon és 7 kutyán végeztem kísérleteimet, mintegy másfél évi időtartam alatt. Állatkísérleteimnél úgy jártam el, hogy a uréter és hólyag különböző szakaszain, azok külső felszínén paraffin, majd később cerumen tumort helyeztem el, lehetőleg ügyelve mindig arra, hogy complet ureter elzáródást ne idézzek elő. Kísérleteim más csoportjánál az akadályt magára az uereterre helyeztem el s e célra nemcsak paraffint, hanem felül nyitott draincsövet is használtam. A dynamicus és mechanicus behatásokat oly módon igyekeztem egymástól elkülöníteni, hogy az ureter különböző szakaszait lemeztelenítettem s a megváltozott viszonyok közt vizsgáltam a mechanicus akadály, az inplantált tumor hatását. A lemeztelenítést többnyire anatómiailag végeztem s csak néhány esetben chemiai úton. Kísérleti eredményeim éredekesebb esetei közül az alábbiakat közlöm: 3. számú kísérlet, nőstény nyúl. (1. sz. ábra). Medián alsó laparatomiában mindkét uréter legalsó szakaszát 3—4 cm-nyi területen kipraeparálva, az excavatio uterovesicalist kimélyítettem s az így létrejött gödörbe babnyi nagyságú paraffint helyeztem el olymódon, hogy az által gyakorolt nyomás főleg a jobb uréter hólyag mögötti részét érje. A paraffint környéki zsírral és hashártya redővel borítom be. Az állat a műtétet követő hetedik napon hirtelen exitál. Boncolásánál a hasház- 1931. 6. sz.