Orvosi Hetilap, 1932. június (76. évfolyam, 22-25. szám)
1932-06-04 / 22. szám
1932. 22. sz. ORVOSI HETILAP Gyógykezelésük egyszerű, amennyiben elegendő a kocsány alapját lekötni és felette a kocsány átmetszése után a polypust eltávolítani. Némelyek a polypusok csoportjába sorozzák, a tulajdonképen nem idetartozó, tumor villosust. Elnevezése Quaintől származik, aki ezt a daganatot „villous tumor“ néven írta le. A daganat felszínén levő jellegzetes boholyképződmények a húgyhólyag papillomáihoz, vagy az emlőben előforduló cystadenoma papilliferumhoz teszik hasonlóvá. A daganat általában jóindulatú, viszont a rosszindulatú elfajulása elég gyakori. A megbetegedés nagyon ritka és mindenesetre helyesebben járunk el, ha a daganat jóidulatúságában nem nagyon bízunk és nem elégszünk meg csak a közönséges polypusoknál alkalmazott egyszerű műtéttel, hanem a daganatot lehetőleg az egész bélfallal együtt távolítjuk el. A polyposis rectit is meg kell említenünk. Ez a megbetegedés nemcsak a végbélben, hanem előfordulhat a bélszakasz bármely részén. A betegség keletkezésében látszólag az átöröklésnek is van szerepe. A polyposis azzal okozhat panaszokat, hogy elzárja a bél árterét, vagy a daganatos rész invaginálódásával okoz kellemetlenséget, amikor többnyire a nagy mennyiségben kifolyó nyákos geny és vér figyelmezteti bajára a beteget. A betegség legnagyobb veszélye, hogy a folyamat gyakran mutat hajlamot rákos elfajulásra, amikor a betegség jó-, vagy rosszindulatúságáról próbaexcisio útján kell meggyőződnünk. A végbélrák a rosszindulatú daganatok legkomolyabb képviselője. A sarcoma ritkán fordul elő. A végbél rákos daganata túlnyomóan hengerhámrákok, amelyek egy része buján növő lágy daganat-tömegekből tevődik össze és szétesésük nyomán tölcséres, felhányt szélű fekélyek jönnek létre. Ritkább a végbélben a rostos rák, mely inkább a magasabb vastagbélszakaszokban szokott előfordulni. A rákos daganat nyákos és kocsányos elfajulása is észlelhető. Ezen daganatok rosszindulatúságára való tekintettel nagyjelentőségű a betegség korai felismerése és mivel a rákok korai kormeghatározását vizsgálati nehézségek nem magyarázzák, valóban csodálkoznunk kell, hogy olyan ritkán kerülnek a végbélrákok a megbetegedés aránylag korai szakában műtétre. Az ujjal való könnyű kitapinthatóság, redtoskoppal, vagy próbaexcisioval elérhető könynyű és biztos felismerhetőség a végbélrákokat a kormeghatározás szempontjából a bőr felszínén elhelyezett rosszindulatú daganatokkal helyezik egy sorba. A végbélrák korai felismerhetőségének tehát nincsenek akadályai és ezért a késői, vagy elkésett műtétek oka másban keresendő. A baj oka elsősorban ott van, hogy a beteg kezdetben, amikor a daganat még operabilis, maga sem érez különösebb panaszokat, illetőleg a nyákos véres széket, a végbél táján mutakozó teltségérzést és tenesmust esetleges aranyeres bajával hozza kapcsolatba. Az utóbbit nem tartva komoly betegségnek, elmulasztja orvosának tanácsát kikérni és vizsgálatra akkor jelentkezik, amikor a rák már előrehaladott szakban műtétre nem alakalmas. A szűkülettel járó végbéldaganatok tünetei nem olyan jellegzetesek, hogy ezen az alapon a felismerés minden esetben biztosítva lenne. A szűkülettel járó székrekedés néha csak azért okoz kellemetlenséget, mert pangó és feszülést okozó gázok miatt a vakbéltáj érzékeny lesz. Idült vakbélgyulladásra gondolhatunk ilyenkor, amikor ennek az oka sokkal mélyebben, illetőleg a bélszakasz egy lejebb fekvő helyén keresendő. Megtéveszthet esetleg az időszakonként ismétlődő hasmenés is, ami a szűkület felett levő bélhurutnak a következménye. A fent elmondott kórismérő nehézségek érthetővé teszik, hogy a beteg műtétre többnyire a rákos megbetegedés olyan szakában kerül, amikor már nem is annyira a betegség hovatartozandóságáról, mint inkább annak operabilitásáról kell döntenünk. Az operabilitás három tényezőtől függ: a daganatnak a környezettel való összekapaszkodásától, az áttételképzéstől és a beteg erőbeli állapotától. Az a rákos daganat, amely a hólyaggal, a prostatával, vagy húgycsővel, nemkülönben a keresztcsonttal erősen összekapaszkodott, nem mondható operabilisnek. Ha az ilyen daganat a szomszéd szervek sérülése nélkül is kiirtható, ez még nem jelenti azt, hogy csaknem biztos recidiva cskráitól is megmentettük a beteget. Alacsonyan ülő daganatoknál ujjunkkal győződhetünk meg elmozgathatóságukról, magasabban ülő daganatoknál csak a combinati, az úgynevezett abdominosacralis műtét nyújthat biztos felvilágosítást. Általában az a hit van elterjedve, hogy a végbélrák nem tartozik átlagban a rosszindulatú rákok közé, mert aránylag későn okoz áttételeket. Erre a felfogásra, sajnos, Westhues vizsgálatai nagyon is rácáfoltak. Külön e célra kidolgozott módszerével kimutatta, hogy műtétkor a műtéti áttételek az esetek nem 15%-ában, hanem mintegy 45%-ában észlelhetők. Az áttételek szorosan az arrhaemorrhoidalis mentén helyeződnek el. Kiderült az is, hogy a daganattól distálisan nincs mirigyáttétel, ellenben rákos nyirokmirigyek tőle proximálisan még 14 cm magasságban is találhatók. Mindebből az következik, hogy áttételek nagyobb számban vannak jelen, mint azt a múltban hittük és ezért még fokozottabb mértékben kell a korai műtétre törekednünk. A sebész számára levonható tanulság pedig az, hogy nem elegendő csak magát a daganatot kiirtani, hanem el kell távolítanunk a daganattól proximálisan fekvő jókora épnek látszó béldarabot is, a körülötte elhelyezkedő, de műtétkor szabad szemmel még nem látható mirigyáttételekkel együtt. Legnehezebb feladataink közé tartozik végbélrákban szenvedő betegünket baja és a várható következmények felől felvilágosítani. Általában helyes az az álláspont, hogy a beteg előtt rákos megebetegedését ne említsük. Már csak azért is kívánatos ez, mert a szomorú helyzet kíméletlen feltárása a műtétet kedvezőtlenül befolyásoló lelki összeroppanásra vezethet. A műtét azonban még gyógyulás esetén is súlyos következményekkel, székelési incontinentiával jár, amiről a beteget a műtét előtt későbbi súlyos és indokolt szemrehányások elkerülése végett, fel kell világosítanunk. Az orvos ügyességétől és a beteggel való bánni tudásától függ, hogy mennyire képes a betegnek a szomorú helyzetet megmagyarázni és vele megértetni anélkül, hogy az illetőt az életmentő műtéttől elriasztaná. Csak a sebészt érdeklő technikai kérdésekkel nem kívánok e helyen fogalalkozni, ajánlatos azonban, hogy néhány irányelvről a gyakorlatban élő orvos is tájékozódjon. A beteget leginkább az előre bemondott incontinentia kérdése izgatja, tisztába kell tehát jönnünk azzal, hogy vájjon állanak-e módok rendelkezésünkre, melyeknek segítségével az incontinentia ki volna küszöbölhető. Az egyik mód abban áll, hogy a meglevő sphinctert megtartjuk. A sphincter kímélése csak a magasan ülő végbélrákoknál lehetséges. Ez az eljárás néha keresztülvihető, azonban sikere sok véletlen eshetőséghez van kötve. Az ilyen műtéttel nyert bélzáróizom tartóképessége nem tökéletes, mert csak a jól formált széket tartja, továbbá veszélyesebb is, mint az átlag eljárások. Plasticus után is kísérleteztek mesterséges sphincterekkel. Az eredmények nem mondhatók kielégítőknek, mert ha egyik-másik esetben sikerült is csekély záróképességet elnyerni, ez még nem jelenti a módszer általánosságban való használhatóságát. Ha tekintetbe veszük, hogy ezek a plasticus eljárások a beteg reconvalescentiáját erősen kitolják, érthető 481