Orvosi Hetilap, 1933. február (77. évfolyam, 5-8. szám)
1933-02-04 / 5. szám
88 ORVOSI HETILAP 1933. 5. sz. mény szerinte feltétlen amellett szól, hogy kell lennie az entamoeba histolyticához morphologiailag hasonló, de biológiailag másként viselkedő, nevezetesen apathogen fajoknak is. Brumpt szerint az emberben három, morphologiailag egymástól nehezen, vagy meg sem különböztethető cystákat képező entamoeba faj él és pedig az entamoeba dysenteriae (histolytica), az entamoeba hartmanni és az entamoeba dispar, melyeknek biztos megkülönböztetése csakis állatkísérletekkel sikerül. Ugyanis az eső macskára nézve erősen pathogen, a másik teljesen a pathogen, míg a harmadik legfeljebb átmeneti fertőzést okoz, de a macskát nem öli meg. így viselkedik Brumpt szerint ez a három faj az emberrel szemben is és ezen az alapon jogos őket egymástól különválasztani. Brumpt ezeknek a cystáknak megkülönböztető méreteit is adja, azonban mióta tudjuk azt, hogy az entamoeba histolytica cystái 5—200 között ingadozhatnak, a méretbeli sajátságokat értékes faji bélyegként valóban nehéz volna elfogadni. Brumpttal szemben a szerzők legnagyobb része tagadja az említett fajok létezését, s véleményük úgy volna nagyon röviden összefoglalható, hogy Brumpt és követői negatív eredményű kísérleteikben apathogen entamoeba histolytica törzsekkel dolgoztak. Simic( 8) Szerb Macedóniában a lakosság 17% -át, a skopoljei iskolásgyermekek 25%-át találta nagymagvú, cystákat képező entamoeba fajjal fertőzve. Az amoebás dysemteria pedig ezeken a helyeken rendkívül ritka. Simic 42 macskát oltott részint ezekkel a cystákkal, részint a cystákból kitenyésztett amoebákkal. A macskák közül csak négy mutatott enyhe betegségi tüneteket, boncolásuk alkalmával azonban nem kapott dysenteriás elváltozásokat. Négy embert is oltott per rectum ezekkel a törzsekkel eredmény nélkül, végül egy macskára némileg pathogen törzzsel 6 emberen végzett passage kísérletet iszintán negatív eredménnyel. Mindezek alapján ezen szerzők véleménye szerint Jugoszlávia említett vidékein nem az entamoeba histolytica, hanem az entamoeba dispar otthonos és az utóbbinak különálló speciesként elfogadására minden indító ok megvan. Ha ezek után azt keressük, hogy egyfelől a trópusi országokban dolgozó protozoológusoknak mi a véleménye az entamoeba histolytica kórokozó hatásáról, másfelől a nem trópusi országokban eléggé közönségesen előforduló entamoeba histolytica cystahordozókról, úgy sikerülni fog némi magyarázatot kapnunk a fentiekben rejlő ellentmondások megmagyarázására és véleményt alkothatunk az általunk talált magyarországi costahordozók jelentőségének elbírálására is. Ami az első kérdést illeti, a sok szerző közül D. F. Milam és H. E. Meleney) munkáját emeljük ki, akik Tennensee egy, a kérdéses szempontból jellemző községének lakosságát vizsgálták. Ez a község, — mely 75 családból, azaz 374 egyénből állott — a tájékoztató vizsgálatok kapcsán igen erős mértékbenbizonyult entamoeba histolyticával fertőzöttnek, ugyanis más bélbeli protozoonok mellett a lakosság 38%-a entamoeba histolytica cystahordozó volt. A vizsgálatokig eltelt utolsó 10 év alatt a lakosság egynegyede szenvedett dysenteriában, azonban az esetek klinikailag inkább bacillaris, mint amoebás dysenteriának feleltek meg. A dysenteriás anamnesis és a talált cystagazdák között kimutatható összefüggést nem tudtak találni. Vagyis cystáktól mentes, de dysenteriás anamnesist adó egyének épp oly gyakoriak voltak, mint a cystaürítők, akik életük addigi folyásán mindig egészségesek voltak. A dysenteriás anamnesisen kívül esetleg az entamoeba histolytica fertőzéssel összefüggésbe hozható más tünetek a lakosság között egyformán fordultak elő cystagazdák és cystáktól mentes egyének között. Véleményük szerint bár a lakosság a szóbanforgó községben entamoeba histolyticával igen erős fertőzöttséget mutat, ez az állapot az előbb felsorolt körülményekre tekintettel nem tesz szükségessé különleges intézkedéseket a fertőzések terjedésének meggátlása céljából. Természetesen ezeknek a megállapításoknak óvatosság nélküli általánosítása hiba volna. Ha azonban az entamoeba histolytica pathogenitására vonatkozólag locális viszonyoktól függetlenül az általános felfogást keressük, úgy elfogadottnak fogjuk találni azt a megállapítást, hogy a cystákat ürítő egyének nagyobb részén klinikailag dysenteria sohasem állott fenn (Wenyon10). Mióta ezen entamoeba faj mesterséges táptalajon tenyészthető, nyilvánvalóvá vált, hogy életben maradásához nem feltétlenül szükségesek szövetnedvek, vörös vértestek, hanem miként mesterséges körülmények között sok hónapig élősködik baktériumokon stb., úgy megél az emberi bélnyálkahártya felületén is. Érdekesnek látszik felemlíteni Walker és Sellardsix kísérletét, akik 18 egyénnel etettek entamoeba histolytica cystákat. Ezek közül 4 heveny tünetek között megbetegedett, 12 tünetmentes cystahordozóvá lett, kettőn pedig a fertőzés minden tekintetben negatív eredménnyel járt. Ezekből a kísérletekből és a fenti megállapításokból az a vélemény alakult ki, hogy valószínűleg vannak ab ovo virulens törzsek, de az esetek túlnyomó többségében a gazda és a parasita szervezet között kiegyensúlyozott biológiai viszony fejlődik ki, melyből kifolyólaga parasita ártalmatlan commensalistaként él ezen egyéniek beltractusában. Ezt a viszonyt zavarja meg valamilyen a gazdára nézve kedvezőtlen változás, amikor az addig ártalmatlan protozoon szövetparasitává válva az amoebás dysenteria manifest tüneteivel járó megbetegedést idézi elő. Okozhatja ezen egyensúly megzavarását a parasita virulentiájának növekedése is, de talán gyakrabban a gazdaszervezet resistentiájának csökkenése. Szokatlan táplálkozási, klimatikus viszonyok csökkenthetnék azon egyének ellenállását, kik mérsékelt éghajlatú országokból a trópusokra érkezve hirtelen amoebás dysenteriában betegszenek meg, még mielőtt módjuk lettvolna magukat frissen fertőzni. Ezen egyének a vázolt felfogás értelmében addig egészséges cystagazdák voltak. Nem kívánunk kitérni az entamoeba histolytica életfolyására, de egyikünknek fentebb már említett közleményére hivatkozva, mégis rámutatunk Hegner 12) és munkatársainak megfigyelésére, kik ugyanazon entamoeba histolytica törzsnek öt biológiai phasist jelentő formáját ismerték fel alaktani bélyegek alapján is. (1. Szövetekbe hatoló forma, 2. nyálkahártya felszínén élő, 3 praecystikus forma, 4. a székletben található és végül 5. a degenerált forma.) Aszövetekben élő forma nyilván csak klinikailag is manifest dysenteriás esetekben található meg. Ha most a mérsékelt égöv alatt előforduló entamoebiasis kérdését vizsgáljuk, úgy az kétségtelen, hogy autocihton heveny esetek előfordulnak, úgy Európában mint Amerikában, Ausztráliában, New Zeelandban, Észak- Chinában is. Bizonyos továbbá az, hogy az entamoeba histolytica cystahordozók száma egyes ilyen országokban nem sokkal marad alatta a trópusi országokénak. Az acut megbetegedésiek azonban aránytalanul ritkábbak, Dobell13 az angliai, Stilles13 az amerikai illetve általában a mérsékelt égövi viszonyokra vonatkozólag nagyjából azt állapítja meg, hogy az entamoeba histolytica előfordulási viszonyainak ismertetése érdekes zoológiai szempontból, jelentősége van a hygiene szempontjából is, klinikailag, illetve pathologiai vonatkozásiban azonban ezeknek az eseteknek nagy jelentőséget tulajdonítani nem lehet. Thomson már említett közleményében ezzel a felfogással ellentétben azt a meggyőződést vallja, hogy ezen utóbbi kérdés nem dönthető el ilyen általános felfogások alapján, mivel az