Orvosi Hetilap, 1934. július (78. évfolyam, 27-30. szám)
1934-07-07 / 27. szám
78. évfolyam, 27. szám. Budapest, 1934. július 7. ORVOSI HETILAP Folytatták: ANTAL GÉZA, HŐGYES ENDRE, LENHOSSÉK MIHÁLY, SZÉKELY ÁGOSTON Szerkesztőbizottság: HERZOG FERENC ISSEKUTZ BÉLA GORKA SÁNDOR HÜTTL TIVADAR VÁMOSSY ZOLTÁN POÓR FERENC REUTER KAMILLÓ ORSÓS FERENC FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁMOSSY ZOLTÁN EGYETEMI TANÁR SEGÉDSZERKESZTŐ : FRITZ ERNŐ Alapította MARKUSOVSZKY LAJOS 1857-ben. TARTALOM: báró Korányi Sándor: A constitutio tana az orvostudományiban. (603—608. oldal.) Kiss Pál: Vértransfusiótól várhatunk-e eredményt diphtheriás szívműködési zavarban. (608—610. oldal.) vitéz Kolta Ervin és Scholtz Andor: A gatrophia diagnostikai használhatósága. (610—612. oldal.) Végh Lajos: A méhnyak értágulataiból származó vérzések. (612—614. oldal.) Szentes István: A női nemzőszervek szüléstől független sérülései. (614—617. oldal.) Fazekas J. Gyula: Lúgmérgezés és diphtheria együttes előfordulása. (617—618. oldal.) Melléklet: Az Orvosi Gyakorlat kérdései. (105—108.oldal.) Lapszemle és Könyvismertetés (618—621 old.) Gáli Géza: Az orvos útja. (621—626. oldal.) Sólyom Sándor: A vidéki és kórházi orvosok együttműködése. (626. oldal és a borítólap III. oldalán.) Vegyes hírek: (a borítólap III. és IV. oldalán.) A constitutio tana az orvostudományban.* Irta: báró Korányi Sándor ár., egy. ny. r. tanár. (Klinikai előadás) Az alkattan a tudománynak törzséből nem természetes erők befolyása alatt kinőtt hajtása, hanem ismereteknek, sokszor csak benyomásoknak, gyakorlati szükségletek kielégítését célzó gyűjteménye, amelyeknek összeszedését az igazi objectív tudománnyal össze nem férő hasznos és káros szerinti értékelés irányítja. Nägeli ugyan „psychischer infantilismus”-nak bélyegzi azt, ha valaki a hasznos-káros, lényeges-lényegtelen problémájának az alkattanban nagyobb jelentőséget tulajdonít, — de erre a magas álláspontra még a gazda, az állattenyésztő sem helyezkedhetik és még kevésbbé teheti ezt az emberorvos. Ebből következik, hogy arra a kérdésre, mi tartozik anyagához, anyaga milyen elvek szerint volna elrendezendő, más-máskép válaszol az orvos, az anthropológus, a művész, a sportsman, a katona, munkaadó, az állattenyésztő, a kertész, a gazda, aszerint, amint szempontjaik különbözők. Ez az egyik ok, amelynél fogva az alkattan csoportjainak nincsenek olyan éles határai, mint azoknak, amelyeket az élőlényeknek phylogenesisükre alapított természetes rendszere von csoportjai körül. Ezek közt nincs átmenet, nincs keveredés és a távolság köztük, bármily közeli rokonságban is állanak egymással, áthidalhatatlan. Az alkatlan typusait ezzel szemben az átmenetieknek szakadatlan sora köti össze egymással, a különböző typusok sajátságai egymással sokszor keverednek is. Az ebből eredő nehézségeket az alkattani kutatás megtoldotta azzal, hogy methodikáját, egyes kivételektől eltekintve, nagyon elhanyagolta, így azután nem csodálható, hogy az alkattan óriási irodalmát elárasztották arra a természetbölcseletre emlékeztető irányzatok, amelyben olyan sokáig fuldoklott az orvosi tudomány. Ha a constitutióról szóló egyik-másik vastag orvosi könyvet megtisztítanánk fölösleges és megtévesztő ballasztjától, mindattól, ami a Siemens által úgynevezett „Konstitutionsmythologie“-hoz tartozik, nem egyszer megdöbbentően kevés maradna belőle. Az alkattan nagyon heterogén gyakorlati céljaiból következik, hogy az alkatnak egységes definitióját adni végtelen sok próbálkozás után sem sikerült senkinek. Ahelyett, hogy erre törekedném,, egyszerűen arra a különbségre utalok, amely Kraus-nak és Brugsch-nak az annyit hangoztatott „individualizálás“-ra törekvés végső consequentiáját jelentő personatismusba, és az alkattan gondolatmenete között van., A különbséget legélesebben azzal, Világíthatom meg,, ha e kérdés mellé állítom azt, amit az aesthetikus Wölflin a német és az olasz renaissancekori művészet közti különbségről mond. Ha az akkori német szellem valamelyik jellegzetesebb képviselőjének, például Dürernek, képeit oda állítjuk Lionardo da Vinci■ Utolsó vacsorája mellé, a különbség azonnal szembe ötlik. Dürer egyénieket fest, amilyeneket az élet csak egyszer, egyetlen egyszer teremt, Lionardo ellenben apostolai számára jó modelleket válogatva ki, azok physiognomiáját, mint Goethe mondja, úgy idomítja át, hogy mindegyikük másmás embertípust és nem egy-egy egyént képvisel. De talán nem tévedek ha azt mondom hogy Liorardo Krisztus megkapó isoláltságát tanítványai közt és magasan fölöttük álló voltát éppen azzal tette érezhetővé, hogy őt egyénnek, egyszerinek, olyannak festette, amilyen nem volt és nem lesz többé soha, míg apostolai örökké köztünk járó typusok. S ebben, világosabban az egyént és a személyek nagy számának ismertető jeleit magán viselő megszemélyesítőit a typusoknak egymással szembeállítani, mint e képen történt, nem lehet. Az alkattan tulajdonképen az utóbbit keresi és egyik methodusa, a legrégibb, csakugyan az olasz művészéhez hasonlítható , így rajzolta meg Hippokrates a habitus phthusicusnak ma is mesteri vázlatát. Annak tovább fejlesztője Stiller volt. Példája kiválóan alkalmas annak megvilágítására, hogyan dolgozik az alkattannak a mindennapi tapasztalatból merített intuitióra támaszkodó methodikája, milyen célokat követ, hogyan éri el sikereit, de alkalmas annak megmutatására is, mik ennek a módszernek veszélyei és hibái. A vándorvese klinikai jelentőségét 1841-ben Rayer tette ismertté. Lenke 1878 óta a gyomorneurosisok tanának felépítésén fáradozott. 1887-ben Glénard kimutatja az enteroptosis és a vándorvese összefüggését és lassan kialakul a sok szervre kiterjedő splanchnoptosis képe. Stiller a figyelmet 1898-ban a costa decima fluctuansra hívja fel. A M. Belorvosok Egyesületének 1934. évi nagygyűlésén tartott előadás.