Orvosi Hetilap, 1934. október (78. évfolyam, 40-43. szám)
1934-10-06 / 40. szám
914 ORVOSI HETILAP 1934. 40. 82. szebb diadalát. Tudjuk, hogy a spirochaeta és a gyógyszer közti harcot voltaképen a szervezet, e legfontosabb harmadik tényező dönti el. Ahol ez utóbbinak védőereje nem lép kellő módon sorompóba, ott a gyógyszer egymaga kudarcot vallhat, hiszen ma már teljesen világos előttünk, hogy akármilyen chemotherapiás antisyphiliticumot alkalmazunk is, annak gyógyító hatását elsősorban a védőanyagok fokozott termelése szabja meg és hogy a gyógyító hatás mindenkor a szervezet actívközreműködésével mehet csak végbe. Ez a feltétel még a legkoraibb kezeléskor is fennáll, de bizonyos, hogy ebben a stádiumban aránylag legkisebb fokban. S ha általában inkább csak szavak játékának látszik is Wassermann-nak az a meghatározása, hogy a seronegatív primaer esetekben még csak syphilises infectióról, de nem syphilises betegségről van szó,, kétségtelen, hogy abban sok igazság rejlik, amit az erélyes korai kezelés általános kiváló gyógyhatása bizonyít. A második főkategóriába, a különböző időszakokba eső lyes formáiban kétségtelenül már jóval bonyolultabbak a viszonyok. A therápiás gyógyeredmény esélyei ugyanis mégis e két főkategória szerint szoktak eldőlni. Említettük, hogy az első kategória az, melyben viszonylagosan legkisebb a szervezetnek speciális actív közreműködése; itt a kiváló gyógyítóhatás éppen azért áll be, mert a spirochaeták a szövetekben még nem fészkelték be magukat mélyrehatóan, tehát a szervezet védő működései sem léptek nagyobb actióba. Ezzel szemben a többi előrehaladottabb esetben éppen felette fontos, hogy a szervezet védekező erőit minél jobban fokozzuk. Ezt a fokozást elsősorban szakszerű kezelésünk van hivatva felidézni. Csak természetes, hogy az esélyek a végleges és gyors gyógyulásra a második kategóriába® azon esetekben a legjobbak, melyek időbelileg legközelebb állanak a seronegativ stádiumhoz, tehát az ú. n. seropositiv primaeriites és a legkoraibb secundaer esetekben. A védőerők kellő felélesztését — bizonyos alkati, endogen szervezeti tényezőkön kívül, amelyekre még röviden reátérek — számos körülmény, állapot, esetleg a pillanatnyi dispositio gátolja vagy gyengíti (pl. súlyos heveny betegségek). Hogy pl. a magasabb életkorban a szervezet védő erői csökkenőben vannak, azt bizonyítják Pette, Meggendorfer s mások adatai, melyek szerint a lueses fertőzés és a paralysis közti intervallum a magasabb korúakon egyre csökken. De tudnunk kell, hogy a védő erőket ugyancsak gátolhatja a túlságos, illetőleg túlzott kezelés is. A gyógyeredményt ezért sokszor nem tudjuk javítani egyedül a nagy gyógyszeradagokkal és bizony nem nagy klinikai érzéket árul el az az orvos, aki az adagok és kúrák folytonos emelésével akarja a sikert elérni. Erre Berde prof. is reá mutatott egyik értékes előadásában. Erre nézve bőséges saját tapasztalásunk és irodalmi adat áll rendelkezésemre. Tudjuk, hogy a salvarsantherapia elejétől kezdve éveken át a syphilidologusok jelentékeny része a közvetlen chemiai utón történő spirillocid hatásra lévén beidegezve, egyre magasabb dosisok hajszolásában keresték a cél elérését. A fordulat már jó ideje beállt és most megint a szervezet gyógyító hatása felé irányul a figyelem. De itt nem időzöm és Megelégszem egyetlen újabb, Photinostól eredő adatnak felemlítésével, melyből kiderül, hogy dacára annak, vagy talán éppen azért, hogy a gyenge conglueses nő egy-egy erőltetett kúrában dosisonként 0—15—0.90, összmennyiségként pedig 7.0—45.0 gr neosalvarsant kapott, az egész kezelésben pedig 230 injectio alakjában 191 gr-t kapott e szerből, az egyetlen tünet, a pos. Wa. r., továbbra is positiv maradt! Ez talán azokat is gondolkodóba ejti, akik a betegek rovására kifejezett furor therapeuticussal vannak megverve és mindenáron erélyesen óhajtanak kezelni, még akkor is, ha az a gyógyítás helyett csak ártalomra vezet és én mindig csodáltam azoknak az orvosoknak a hallatlan biztonságát és különös éles látását, akik a bármely szakban levő syphilises betegünknek az első vizsgálat alkalmával már előre meg tudják szabni a 6—8 s még több szigorú kúrát. E helyütt röviden reá kell térnem arra az irányzatra, mely most már mindenáron a kezelés ellen küzd. Éppen azok a szerzők, akik a korai erélyes és gyors egymásutáni kezelés hívei és a gyors végleges gyógyulásban legjobban bíznak, kívánják, hogy később határozott indicatio híjján, a kezelés határtalanul ne folytatódjék, így Kral, a késői kezelést — szerinte már a második éven túl — csak symptomaticusnak, nem pedig véglegesen gyógyítónak tartja. Gamper mint neurológus azt tapasztalta, hogy a paralysises betegek sokkal jobb eredménnyel kezelhetők maláriával, ha előzetesen semmi kezelésben nem részesültek, mint akkor, ha azokat intermittálóan kezelték. Wagner szerint az arsenobenzol-készítmények kitűnőek a fertőző állapot leküzdésére, de prognostikai biztonságot a végleges gyógyulás, illetőleg a késői tünetek kizárása szempontjából nem nyújthatnak. Néhány szóban kitérek azokra az irodalmi hangokra, melyek egyrészt az arsenresistentiával foglalkoznak, másrészt sok tekintetben a Bi.-nak és a Hg.-nak jó hatását emelik ki. Gáté és Michel szerint az arsenresistentia növekvőben van és ők annak tulajdonítják a syphilises fertőzések szaporodását. Az abortív kúráktól eltekintve ők előnyt adnak a Bt.-nak és Hg.-nak. Általában azt látjuk, hogy bizonyos irányzat kerekedik felül, mely a kénesőt az egy évtizedes elhanyagoltságból ismét kiemelni óhajtja. Clement Simon kiemeli, hogy az arsenobenzollal, főleg a német készítménnyel nincsen megelégedve és szerinte gyakorló orvos kezébe a Bi.-készítmények valók. Régi kezeletlen esetekben, elsősorban az erek és idegek syphilise esetén kiemeli, hogy ha arsenra rá kerül is a sor, azt mindenkor Bi.-nak kell megelőznie. Sajátságos, hogy a legújabb irodalomban is még mindig bizonyos tétovázást látunk az arsenobenzol-készítmények határozott indicatiójában és csodálkoznunk kell, hogy pl. Gáté és Michel azokat csak az abortív kezelésben találja igazán szükségesnek. Látni fogjuk, hogy az arsenobenzol-készítményeknek absolut indicatiója sokkal nagyobb kiterjedést kell hogy felöleljen. A syphilis therápiájának végcélja, hogy a beteg nemcsak teljesen meggyógyuljon, hanem, hogy ezt az eredményt a lehető legrövidebb idő alatt elérje. A syphilis lényegéből kifolyóan e lehetőség eléréséhez hosszú évek tapasztalása szükséges, óriási haladásnak kell minősítenünk, hogy most több mint két évtizedes tapasztalás alapján azon a ponton vagyunk, hogy el kell ismernünk a legkoraibb syphilis-eseteknek egyetlen kúrával történő végleges gyógyíthatóságát és pedig az esetek legtöbbjében. Persze a gyógyulás ily esetben is csak utólag, átlag két év múlva, tehát retrospectív alapon állapítható meg. Az egyetlen kúra elegendőségét az utóbbi időkben főként Zieler és Mutschler vizsgálatai bizonyítanák. Persze a szerzők többsége e legtöbbet ígérő esetekben is legalább két combinált kúrát követel (pl. Finger, Jadassohn). Ezzel szemben Buschke 3, Löhe pedig még mindig 4—5 kúrára akarja kiterjeszteni a kezelést. Én legalább 3 kúrát ajánlok ily esetekben, de elismerem, hogy kevesebbel is lehet célt érni. A mindenkori feltétel azonban a kezelés előtti, alatti és utáni állandó teljesen negatív serológiai lelet, továbbá a negatív liquor. Kiemelem azonban, hogy Buschke, valamint Bruhns még ezekben az esetekben is a végleges gyógyulás kérdésében csak 4—5 év múlva nyilatkoznak. Mindenesetre tény, hogy a kezelés igen nagy megrövidítésének végleges jó eredményébe helyezett Optimismus az irodalomban mindinkább előtör. Akár egy, akár két