Orvosi Hetilap, 1934. november (78. évfolyam, 44-47. szám)

1934-11-03 / 44. szám

1006 ORVOSI HETILAP 1934. 44. sz.­ kon, vagy díszes, gombosvégű pálcával (baculus nodosus) kezükben jelentek meg (Kossa). A megbecsülés rendesen anyagi szolgáltatásokban is megnyilvánult. Ritka kivételektől eltekintve, a régi idők már gyár orvosai vagyont gyűjtöttek. Szilágyi Péter dr. a XVI. század első felében Forgách Zsigmonddal együtt birto­kolta az ugródi várat. IV. Béla, Tiborc mesternek 3 fun­­dust ajándékozott. I. Ferdinánd Zsámbokyt, a kiváló or­vost és polyhistort 1557-ben kelt okiratában „egregius“­­nak nevezi és elrendeli, hogy a magyar kamara egész életén át 50 magyar forintot fizessen neki évdíjul. Báthory István erdélyi fejedelem orvosának három jelentékeny kolozsvári birtokot, Bocskay István orvosának, Mácsi Andrásnak hegy­aljai szőlőt adományozott. Az orvosi gyakorlat a legtöbb helyen jól jövedelmező volt, az előkelők orvosai sehol más­hol nem találkoztak olyan bőséges anyagi elismerésben, mint nálunk. Pest megye régi orvosai a XVII—XVIII. szá­zadban többnyire háztulajdonosok voltak. Wallaszkai Já­nos pesti orvos 1767-ben szép könyvtárát és 10.000 forint­nál többet hagy a fiscusnak. Benkő Sámuel, Borsod megye főorvosa sajátjából 600 frt. jutalmat tűz ki annak, aki a marhavész gyógyszerét felfedezi. Gróf Pálffy Pál 1641-ben egyetlen sikerült kúráért 100 aranyat fizetett orvosának. Teleki Mihály 6 lovat küldött doctoráért és előre 50 ara­nyat. Nádasdy nádor Bécsből, levélben figyelmeztette fele­ségét, hogy ha a doctor eljárt a dolgában, adják meg neki tikját, lúdját (vagyis illő honoráriumát) (Kossá). A jó idők sajnos régen elmúltak, azoktól nagyon messzire jutottunk. A háziorvosi intézmény, mely a családnak nemcsak betegségek esetén rendelkezésre álló orvost, de bizalmas tanácsadót, segítségre kész barátot adott s emellett az or­vosnak is módot adott arra, hogy öregsége napjaira meg­élhetését biztosító vagyonocskát gyűjtsön, jóformán telje­sen megszűnt. A körülmények kényszere folytán az állam kötelességtudása mindinkább odaterelődött, hogy tömeg­gyógyítással gondoskodjék beteg polgárairól, az orvosok áldozatkészségének a végletekig terjedő igénybevétele mel­lett. Ennek a kötelességteljesítésnek igyekezete vezette az államot a tisztviselő betegsegélyző intézmény felállításá­ra is. Az illetménycsökkentések által súlyosan megviselt tisztvislő osztály megérdemli, hogy az állam részéről ugyan­azt a gondozást megkapja, amelyben az a munkásosztályt részesíti. Tény az is, hogy a tisztviselő betegsegélyző léte­­sülése, állásnélküli orvosok százainak megadja a megélhe­tés feltételeit. Ezekkel az előnyökkel szemben azonban a tömeggyógyítás sötét kísértetei vonulnak fel. Az orvosi gyakorlatnak szükségképen előálló korlátozódása és ezzel az orvosok megélhetésének fokozódó megnehezedése vég­eredményben a nemzet szempontjából másodrendű követ­kezmény, amely előbb-utóbb az orvosok számának követ­kezményes apadásával, illetve — bármily keserves is ki­mondani — azok egy részének pusztulásával kiegyenlítő­dik. Sokkal nagyobb jelentőségű az a kár, amely az orvosi munka színvonalának süllyedésével a társadalmat fenye­geti. Ma a betegségek helyes felismerését biztosító vizs­gáló eljárások számának szaporodása mellett még gyakor­lott orvosnak is számottevő időre van szüksége, ahhoz, hogy megnyugtató diagnózishoz eljusson. Ha ez az idő rendel­kezésére nem áll, a végén a leglelkiismeretesebb orvos is beletörődik, bár állandóan nyugtalankodó lelkiismerettel abba, hogy esetleg helytelen diagnosis alapján esetleg hely­telen gyógykezelést alkalmaz. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a betegség­biztosító — annak az orvosnak, aki állása illetményén kívül az orvosi gyakorlat korlátozódása folytán mellékjövedelemre nem számíthat — nem adhat olyan illetményt, amely módot adna a tudomány haladá­sával lépéstartás eszközeinek megszerzésére, ami szükség­képen együtt jár az orvosi működést bénító elmaradottság tudatának felkeltésével. Jelentékeny veszedelmek ezek, de azért a helyzet még nem kétségbeejtő. A kényszer által kierőszakolt tömeggyó­gyítás veszedelmeit csökkenteni lehet az intézménybe be­vont orvosok számának növelésével, az orvosoknak jutta­tott szolgáltatások fokozásával. Megnyugtató e tekintetben, hogy a tisztviselő betegsegélyezést életbeléptető rendelke­zésnek hatálya csak az 1935/36. költségvetési év végéig áll fenn, ami módot ad arra, hogy a tapasztalatok értékesíté­sével a javításra irányuló törekvés érvényesüljön. A beálló kár nem az orvosok hibájából, de a körül­ményekből fakad. Az orvosok áldozatkészsége a legnehe­zebb körülmények között is meg szokott maradni, de a kö­rülmények mostohasága miatt nem tud érvényesülni. Sú­lyos áldozatokat hoz a fővárosban működő egyleti orvos, aki naponta 60—70 beteget kénytelen meglátogatni; sú­lyos áldozatokat hoz az az orvostársunk, aki elmegy falura, kisközségbe, hogy kérges tenyerű testvéreinket védje a ha­lál támadásai ellen, mert lemond mindazokról az igények­ről, amelyek a művelt embert megilletnék. Lemond arról, hogy családját zavartalan együttlétben élvezhesse, gyer­mekeit nevelhesse és neveltethesse és lemond arról is, hogy saját és családja érdekeit kellőképen szolgálhassa. Sok­szor elhangzik orvosokkal szemben az a szemrehányás, hogy saját rendi ügyeikkel kellőképen nem foglalkoznak, vagy átengedik magukat vezetőiknek, így is van. Ezért nem gáncs, hanem dicséret illeti meg őket, mert felál­dozzák saját érdekeiket a köz érdekében. Attól az orvostól, aki kora hajnaltól késő estig dermesztő hidegben, vagy perzselő hőségben, gyalog, vagy rozoga szekéren járja az áldozatok útját, amikor fáradtan hazatér, azzal a gondolat­tal, hogy éjszakai nyugalmát is meg fogják zavarni, iga­zán nem lehet követelni, hogy az Orvosszövetség lapját ol­vassa és rendjének ügyeivel tervszerűen foglalkozzék. És súlyos áldozatot hoz minden, a gyógyítás területén működő orvos még azzal is, hogy betegeinek gondját lel­kére veszi azzal az állandó tépelődéssel, mely újból és újból felveti előtte a kérdést, hogy várjon megtett-e min­dent, amit betege­i érdekében megtehetett, vájjon nem tehe­tett volna-e többet, vagy jobbat, ha a sors módot ad neki arra, hogy orvosi folyóiratok, könyvek tanulmányozásával, ismereteit felfrissítő és kiegészítő tanfolyamok hallgatá­sával tudását tökéletesítse. Mindezekre ráadásul vállalja még azt az aggodalmat is, hogy legjobb igyekezetébe bele­avatkozhat embertársai nemtörődése, tudatlansága, babo­nája, beleszólhat a véletlen éppen akkor semmisítve meg a sikert, amikor annak érdekében minden erejét latba­­vetette. Keserves áldozatot hoz az orvo­s, amikor elkíséri embertársát élete utolsó állomására, s vigasztalja, amikor maga is vigasztalan, végignézi azokat a rettenetes fájdal­makat, amelyekkel egy-egy szerencsétlen embertársának meg kell fizetnie a megváltást, anélkül, hogy segíteni tudna. Lelki és testi erőit, sokszor életét áldozza az orvos embertársai javáért. Végtelenül nagy azoknak az orvostár­sainknak a száma, akik gyógykezelés közben, vagy ember­társaik érdekében végzett vizsgálataik alkalmával szerzett ragályozásnak esnek áldozatul. Előre tudják a veszedel­met, de azzal nem törődve, azokat önként vállalják, mint hűséges katonák. Az orvosokkal szemben az embertársak hálátlansággal tündökölnek. Amíg a veszedelem fennáll, vagy közvetlenül annak elmúlása után a beteg ígéri hálá­ját, néha azt hirtelen le is rója, de ha a veszedelem elmúlt, az orvos teljesítményének és a hálájának értékmérése meg­változik. A beteg úgy érzi, mintha túlságosan meghálálta volna azt a csekélységet, amit az orvosnak amúgy is köte­lessége volt megadni. Akárhányszor az, aki az orvos áldo­zatait igénybe veszi, még újabb áldozatokat követel. Kár­térítési követelés érvényesítésére igénybe veszi a polgári

Next