Orvosi Hetilap, 1944. május (88. évfolyam, 19-22. szám)
1944-05-06 / 19. szám - Rhorer László: A pyopneumothorax, mint harctéri szövődmény
218 ORVOSI HETILAP 1944. 19. szám. eltöltött nap meghozta eredményét s megkönnyebbült, a shocktól megszabadult betegeinket most már egyenként, állapotuk súlyossága szerint vettük tüzetesebb vizsgálat alá. Ekkorra már a hőmérséklet viselkedése is irányt mutatott arra vonatkozóan, hogy milyen körlefolyásra számíthatunk. Fizikális vizsgáló módszerekkel határoztuk meg a mellkasbeli folyadékgyülem mérvét és fokát. Nagy gondossággal és igen óvatosan vettük le ezután a sebről a légmentes zárókötést s vigyázva kerestük meg a sebben azt a helyet, ahol a szétnyílás folytán a mellüreg a külvilággal közlekedett. A seb már minden esetben phlegmonosus volt, fertőzöttsége azonban nem volt súlyosnak mondható. A varratok változatlanul hagyása mellett (csak az átvágott, már nem tartó varratokat távolítottunk el) a sebet Marfanyl-Prontalbin porral szórtuk be és újra légmentes kötéssel zártuk le. Rendszerint a hátsó hónaljvonalban, a IX—X. bordaközben elvégeztük a próbacsapolást; leggyakrabban már bűzös, bomlófélben levő vért, vagy kifejezetten gennyet kaptunk. Helyi érzéstelenítésben ezen a helyen 2—3 cm-es bordadarabot subperiostalisan resecáltunk s a helyén, külső végén érfogóval lezárt gummicsövet vezettünk be ,a mellkasba, a sebet varratokkal zártuk és föléje is rögtön légmentes kötést helyeztünk. Az állandó leszívatást nem alkalmazhattuk részint azért, mert ehhez elegendő gummicsövünk és kellő berendezésünk nem volt, másrészt azért, mert az egyszerre beérkező nagyobbszámú sebesült ilyetén való ellátására és állandó ellenőrzésére nem jutott elegendő idő. Tapasztalatunk szerint azonban eredményes volt ehelyett a következő eljárás is: Az érfogóval ellátott draincső végére már nem használható gummikeztyű egy-egy levágott ujját kötöttük rá, ennek csúcsán kis nyílást vágtunk és eltávolítottuk az érfogót. A rugalmas keztyűujj mint ventil szelep működött, belégzésinél összetapadt s így a levegő mellkasba jutását lehetetlenné tette, kilégzésnél azonban a nyíláson át ritkább-sűrűbb cseppekben ürült rajta keresztül a mellkasi folyadék -gyülem. Nem kellett mást tennünk, mint alája üveget helyeznünk, vagy folyadékszívó kötéssel (papírvatta) a váladékot felfognunk. Betegeinket hetekig ápolás alatt tartottuk. A váladékmennyiség lassú csökkenése, a hőmérséklet süllyedése,a légzés és keringés javulása voltak a gyógyulás elsőt tünetei. Ebben az állapotban új feladat jelentkezett. A mellhártyamegvastagodás és maradéküreg kialakulásának megelőzésére fokozatosan fuvatásra tanítottuk meg betegeinket. Erre a célra gummipárnát használtunk s ha ez nem állt kellő mennyiségben rendelkezésre, a mellkascsőhöz hasonló szerkezetet létesítettünk, avval a különbséggel, hogy itt természetesen nem lyukasztottuk ki a gummiujj végét. "Minden beteget külön-külön kioktattunk az eszköz használatára, megmagyaráztuk nekik, hogy óvatosan kezdjék a fúvást s napokon át lassan fokozzák a fkívóerőt, amita gummiujj tágulásán önmaguk is ellenőrizhetnek. A gyakori ellenőrzés a tüdősérülések szempontjából volt a legfontosabb, így is előfordult, hogy kisebb vérzés volt az első gyakorlat következménye. Bebizonyosodott azonban, hogy ez a szövődmény sohasem vált súlyosabbá, a tüdő tágulása viszont, kevés kivétellel, minden esetben bekövetkezett. Fokozatosan csökkent a váladék, a beteg láztalan lett, tüdeje már tágult, a fúvás erejét keztyűujj »manometer«-ünkkel ellenőriztük. A thoracotomia nyílása a draincső körül annyira beszűkült, hogy azt már szinte kidobta magából, ekkor következett a legközelebbi, lépés. A draincsövet eltávolítottuk, a sebre egy réteg gaze-t helyeztünk s az egész kötést légmentesen zártuk. 24 óra mulval a draincső helye rendszerint már erősen összeszűkült. A nyílásba ezután gummicsíkot helyeztünk a cső helyett. Ez minden nagyobb ellenállás nélkül keresztülvihető volt. Vékony sandával addig toltuk — minden erőszak nélkül — elebte a csíkot, amíg a rajta és a sandán végigfutó savós váladék nem jelezte, hogy a mellüregbe jutottunk. A csík külső végeire selyemfonalakat kötöttünk, amelyet, ragtapasszal rögzítettünk a mellkas falával. Az egész fölé ismét légmentes kötés került. A beteg a fúvást természetesen rendszeresen folytatta. Naponként ellenőriztük a kötést, a légmentes zárást inkább csak túlóvatosságból tettük a seb fölé. Mind kevesebb lett a váladék, mind szűkebbre zárult a seb — a tüdő fölött kiterjedten hallhatóvá váltak a légzés hangjai — megérett a helyzet arra, hogy a sebet végkép begyógyulni hagyjuk. Rövidesen ,a láztalan beteget kórházvonaton útnak indítottuk hazafelé. A thoracotomiát lehetőleg mindig a mellüreg legmélyebb pontján végeztük; ettől még akkor sem tértünk el, amikor maga a seb ennek a pontnak a közelében feküdt. Azt hiszem, hogy jó eredményeinket talán éppen ennek a körülménynek köszönhetjük. Egy esetben előfordult, hogy a mellkas felső részein lévő ségmellet okozó seb mellett ugyanazon az oldalon, a XI. borda alatt is 20 filléresnyi rekciómentes szilánksebet találtunk. A beteg második napi kötözésénél végeztük el a punctiót s ekkor tűnt fel, hogy az alsó sebből folyadék szivárog — nagyobb mennyiségben, mint azt a seb állapota megmagyarázná — és ez a folyadék ,a punctlóval nyert folyadékkal (gennyes vér) teljesen azonos minőségű. Rögtön arra gondoltunk, hogy a seb a mellüreggel közlekedik. Az általában alkalmazottnál hosszabb s vékonyabb drain-