Orvosi Hetilap, 1951. május (92. évfolyam, 18-21. szám)
1951-05-06 / 18. szám - Tarján Róbert: Diétás élelmezésünk időszerű kérdései
39. ORVOSI HETILAP 1951. 18. zott, hosszadalmas munkájára van még szükség. A diéta és a diétás kezelés közegészségügyi jelentősége lényegesen nagyobb, mint ahogy ezt a legtöbben gondoljuk. A gyomor-bélrendszer, keringési szervek és ezenkívül más krónikus megbetegedéseknél a betegállományban levők jelentős százaléka a helytelen élelmezés miatt nehezebben gyógyul, vagy állandóan kiújuló panaszai miatt ismét munkaképtelenné válik. Megfelelő diétás kezeléssel a tünetmentesség, később gyógyulás is elérhető lenne. Sokszor azonban a megbetegedés éppen a diéta hiányában válik krónikussá és a táppénzes állományban levő betegek kb. 15%-át ezek képezik. Kórházaink ágyforgalmát is korlátozza a diétára szoruló betegek időntúli benntartásának szükségessége, mert megfelelő diéta hiányában betegeink egy részét csak teljesen gyógyult állapotban merjük a kórhából kiengedni. Ha a kórházon kívüli diétás ellátásuk orvosi szempontból megnyugtató módon megszervezett lenne, akkor a kórházi ágyak bizonyos százaléka felszabadulna a valóban kórházi gyógykezelést igénylő betegek számára. Az üzemi munkások jelentős csoportja ú. n. védőételeket kap, amivel a károsító hatások elleni fokozottabb védelmet kívánják biztosítani. Ezek a védőtápanyagok (C-vitaminos cukorkák, tej, vastartalmú keksz stb.) az eddigi megfigyelések szerint hasznosan tudják az ipari védőberendezések kedvező hatását támogatni és az általános közegészségügyi helyzet javulásához bizonyos mértékig hozzáájárultak. Ezek a fontos tápanyagok azonban külön juttatás formájában kerülnek a dolgozókhoz és evvel népgazdaságunkra igen nagy terhet rónak. Ezenkívül nem az egész élelmezésüket javítják meg, hanem csak egy-egy fontos élelmianyag fokozottabb fogyasztásával a hibákon részben segítenek. Sokkal természetesebbnek látszanak, hogy az üzemi ebédjük alkalmazkodjon inkább szükségletükhöz és elsősorban azokból az élelmiszerekből állítsák össze az ételeket, amelyeknek fokozottabb fogyasztása kívánatos. Ilyen irányú törekvések kétségtelenül vannak, néhány helyen meg is valósultak, de még igen messze vagyunk attól, hogy annak bevezetése országosan megtörténjék. Joggal merül fel ezek után a kérdés, hogy ha a gyógyélelmezésnek ilyen jelentős közegészségügyi szerepe van, akkor annak széleskörű bevezetése miért nem történik meg. Mielőtt a kérdésre felelnénk, tisztán kell látnunk a széleskörű bevezetés tárgyi és személyi nehézségeit, hogy azokon segítve, a széleskörű bevezetést valóban meg is tudjuk kezdeni. A tárgyi nehézségek elsősorban a különleges konyhatechnikához szükséges felszerelés hiányából erednek. Csoportos élelmezés Magyarországon a felszabadulás előtt úgyszólván nem volt és azóta olyan rohamosan fejlődik, hogy konyhagépgyártó iparunk az állandó növekvő és fejlődő igényeket alig tudja kielégíteni. Érthető, hogy a különleges konyhatechnikai gépek gyártása a normális élelmezés igényei mellett háttérbe szorul és csak kis részben elégítődik ki. A csoportos élelmezések állandó fejlődése ugyanakkor saját »nehéziparát« megteremtve, természetesen a jövőben fokozottan fogja a felszerelési tárgyak szükségletét kielégíteni, de a jelenlegi helyzetben ezek az átmeneti nehézségek még megvannak. A tárgyi nehézségekhez tartozik még a hazai élelmiszer előkészítő ipar fejletlensége. A konyhára igen nagy terhet ró, ha a nyersanyagoknak nemcsak az elkészítése, hanem az előkészítése is ott történik (pl. tisztogatás, fölösleges anyagok eltávolítása). A dolgozók jelentékeny hányada nem az ételek készítésével foglalkozik, hanem az egyébként gépi úton sokkal gyorsabban és jobban megoldható tisztítóműveleteket kénytelen végezni (zöldborsóhántolás, burgonyatisztítás stb.). Ha az élelmiszeriparunk ezen előkészítő műveletek terhét a konyháról levenné, úgy a személyzet szakképzettségének fokozásával kezdetben a kímélő, fűszerszegény étrend, majd később a diétás élelmezés is különösebb személyzetnövelés, vagy helynövelés nélkül bevezethető lesz. A személyzeti nehézségeket elsősorban a megfelelő szakemberek hiányában kell látnunk. Diétás orvosaink száma elenyészően kevés a szükséglethez képest. A belgyógyászati tudáshoz a belgyógyászati diéták bizonyos fokú ismerete feltétlenül hozzátartozik. Ez a belgyógyászati diétás tudás azonban túlnyomórészt a már túlhaladott, régi német és angol diétás hagyományok megőrzésében áll. Az újabb szovjet diétákat alig ismerik. A sebész, fülész, szülész és más szakorvosok saját diétájukat mellékes és nem is túlságosan fontos kérdésnek tekintik (legalább is részben). Főfoglalkozású diétás orvosunk azonban még a nagy kórházakban sincs. Legtöbb kórházban ideiglenes megbízás alapján felváltva töltik be ezt a legtöbbször a beosztottak számára nem túlságosan érdekes feladatkört az egyik orvossal és az orvos rendszerint örül, ha feladatát egy másiknak adhatja át és ő végre igazi »orvosi munkát« végezhet. A diétás élelmezők képzése két év óta szünetel. A régebben kiképzett diétás élelmezők (diétás nénék) az újabb élelmezéstudományi és diétetikai ismeretekkel nincsenek tisztában, az újak kiképzése vagy a régiek továbbképzése pedig szünetel. Kórházaink egy része az egyoldalúan képzett, diétás ismeretekkel és a helyi viszonyokkal már ismerős betanított diétás élelmezőkkel igyekszik a kérdésen segíteni, de az eredmény nem mondható tökéletesnek. Üzemeink egy része a dolgozók jogos kívánságára megkísérelte, hogy az üzemi konyhán diétás részleget is felállítson, de éppen szakember hiányában még az egyszerű, kímélő étrend bevezetése is nehezen, vagy igen nagy hibákkal történik. A személyi nehézségeket fokozza a már említett hagyományokhoz és hagyományos ismeretekhez való ragaszkodás. Kevés helyen találkozunk annyi maradisággal, mint az élelmezés és különösen a diéta terén. A megszokottól való eltérés az orvostól kezdve a diétás élelmezőn keresztül a betegekig és a betegek hozzátartozójáig, mindenütt nehézséget jelent. A személyi nehézségeken való segítést nem könnyíti meg a diétetika fontosságának lebecsülése, mert betegeink jelentős része is, de főleg az 559