Orvosi Hetilap, 1951. augusztus (92. évfolyam, 31-34. szám)

1951-08-05 / 31. szám - Bíró Imre: A szemtükör centenáriuma

ORVOSI HETILAP 1951. 81. rámutatott a szemészet szomorú állapotára s azokra, »akik határt nem ismerő vakmerőséggel kínozzák a szembeteg polgárokat«. Ez a múlt és ezek az emlékek indokolják részben azt a maga­tartást, amivel az egyetemek s az orvosok egy része szembehelyezkedett a szemészet emancipá­ciós törekvéseivel. A szemészet önálló jogosultságának legsúlyo­sabb szavú hirdetői a bécsi iskola képviselői : Barth, Beer, Fr. Jäger voltak, akik átvették az irányító és vezető szerepet a XVIII. század nagy franciáitól s a XIX. század elején Bécsben nagy hatósugarú szemészeti központot teremtettek. A szemészet különállásáért szálltak síkra Himly, a göttingai sebészprofesszor, az atropin pupilla­tágító hatásának felfedezője, a bonni Walter, aki először pendít meg modern tudományos eszméket a szürke hályog genezisével kapcsolatban, a lip­csei Ritterich­s, az ugyancsak göttingai Richter, de a sok szenvedélyes vita és polémia során egyik tábor sem tudott olyan érvet felhozni, ami a kér­dést jobbra vagy balra határozottan eldönthette volna. S míg a század középső harmadában a physiologia és pathologia addig szinte nem sejtett lendülettel törtek előre, addig a szemészet tudo­mánya egyhelyben topogott s képviselői skolasz­tikus vitákban fecsérelték erejüket. Ekkor jelent meg Helmholtz Herman. II. A potsdami Helmholtz Ágost fiában hiába keresténk a pillanat fellángolásait s az ihlet hevé­ben kipattant gondolatokat. Helmholtz Herman szívós, makacs, konok következetességgel, szigorú rendszerességgel, a tények és adatok, mérések és megfigyelések okszerű összekapcsolásával tört tudományos céljai felé. Már gyermek- és diákkorá­ban is fizikai és prathematikai problémák izgatják. »Meg kell vallanom« — mondotta a hetvenedik születésnapját ünneplőknek —, »hogy néha, míg az osztályban Cicerót vagy Vergiliust olvastak, unalmamban az asztal alatt kiszámítottam a fény­sugár sebességét és néhány optikai tételre akad­tam, amelyekről a tankönyvekben semmit sem találtam«. Fizikai-mathematikai hajlama és képes­sége olyan erős volt, hogy noha anyagi viszonyai az orvosi pályára vitték, ez a hajlam megtalálta azt az utat, amelyen felszínre törhetett. 1848-ban, huszonhét éves korában, az anatómia tanára lesz a berlini művészeti akadémián s innen megy Königsbergbe az élettan professzorának. 1850 téli szemeszterében hallgatóinak az érzékszervek élet­tanát adta elő s amikor az optikai részhez érkezve, a szemlencse szerepéről és működéséről magyará­zott, kezdett érlelődni benne a szemtükör eszméje. Hozzákezdett a gondolat megvalósításához. »Ha a sikerről elméletileg eleve meggyőződve nem lettem volna, sohasem bírtam volna ki türelemmel. Már nyolc nap múlva azonban abban a szerencsés helyzetben vett­em, hogy elsőnek láthattam tisztán magam előtt eleven emberi ideghártyát.« * Helm­holtznak két nagy problémát kellett megfejtenie, amíg a szemtükör megvalósításáig eljutott. Először a szemfeneket meg kellett világítania, másodszor a már megvilágított szemfeneket meg kellett látnia. Az első problémát illetően már voltak megfigyelések és kísérletek, amiket felhasználha­tott, a másikban mindent magának kellett meg­oldani. A pupilla hirtelen felvöröslését, felvillanását állatokon már Plinius is feljegyezte. Emberen egy Fermin nevű szerző írta le először 1796-ban. A jelenség magyarázatául azt tételezték fel, hogy a szem belsejét valamilyen phosphoreskáló anyag vonja be, ami minden külső behatástól függetlenül, sötétben fényt bocsát ki magából. Ez a tudo­mánytalan felfogás egészen 1810-ig uralkodott, amikor Benedict Prévost (s tőle függetlenül Gruit­­huisen) leszögezte a tényt, hogy a szemből csak akkor jöhet fény,h­a a fény előzőleg a pupillán át bejutott a szembe s így az onnan csak vissza­verődik. Ezt az alapvető tényt a physiologusok sora mellett klinikus is megerősítette : Beer, a híres bécsi szemész, a szem belsejét kitöltő daganat (glioma) esetében (»amaurotikus macskaszem«), majd teljes veleszületett irishiány alkalmával látta »világítani« a pupillát. 1845-ben Brücke anató­miai vizsgálatai tisztázták a különböző színben, fehéresen, zöldesen felvillanó állati pupillák rej­télyét, amennyiben kimutatta, hogy azoknak oka az ideghártya tapetumának (pigmentrétegének) különbözőségében keresendő. A morphológiai vizs­gálatok teljesebbé válásával a biológiai kísérletek is igyekeztek lépést tartani s Brücke, Erlach, Kuss­maul, de különösen Cumming egymástól függet­lenül a negyvenes évek derekán eljutottak odáig, hogy a pupilla felvöröslését elő tudták idézni. Cumming a vizsgálandó egyént 3 m-nyire egy fényforrással szembe ültetve, a lámpa mellett elnézette, míg ő a fényforrás mögül (magát egy ernyővel eltakarva) rendszeresen figyelte a pupilla felvöröslését (ami tudvalevőleg leginkább hyper­­metrop egyéneken sikerülhetett, akiknek szeméből a bejutó fénysugarak divergálva verődnek vissza). Még tovább ment Babbage, aki Wharton Jones állítása szerint 1847-ben tükör roncsorát leka­parta, a tükröt csőbe helyezte s ezzel a műszerrel világította meg a szemfeneket. Babbage kísérletei­ről, azoknak számáról, módjáról, eredményéről Wharton Jones említett utalásán kívül azonban sem közvetlen, sem közvetett feljegyzések nem maradtak s kétséges, hogy sikerült-e neki a szem­feneket meglátnia. Valamennyit messze megelőzte azonban Purkinje, aki már 1822—23-ban egyszerű concav üveg segítségével (mint később Erlach) meg tudta világítani a szemfeneket. A szemfenék megvilágításának, illetve a pupilla feketeségének problémáját, a beeső és visszaverődő sugarak törvényeit, valamint a kér­dés minden fázisát pontosan megmagyarázva, végül is Helmholtz oldotta meg. Elődei a kérdés kutatásában — Purkinje és Babbage kivételével — úgy igyekeztek a pupillavöröslést megfigyelni, hogy egy fényforrás mellett nézették el a vizsgált egyént, akinek így a fényforrásra nem alkalmaz­kodó szeméből — mint Cumming kísérletében — bizonyos fénytörés esetén s bizonyos beállítás al­kalmával sikerült a visszaverődő fényt meg-

Next