Orvosi Hetilap, 1951. augusztus (92. évfolyam, 31-34. szám)
1951-08-05 / 31. szám - Bíró Imre: A szemtükör centenáriuma
ORVOSI HETILAP 1951. 81. rámutatott a szemészet szomorú állapotára s azokra, »akik határt nem ismerő vakmerőséggel kínozzák a szembeteg polgárokat«. Ez a múlt és ezek az emlékek indokolják részben azt a magatartást, amivel az egyetemek s az orvosok egy része szembehelyezkedett a szemészet emancipációs törekvéseivel. A szemészet önálló jogosultságának legsúlyosabb szavú hirdetői a bécsi iskola képviselői : Barth, Beer, Fr. Jäger voltak, akik átvették az irányító és vezető szerepet a XVIII. század nagy franciáitól s a XIX. század elején Bécsben nagy hatósugarú szemészeti központot teremtettek. A szemészet különállásáért szálltak síkra Himly, a göttingai sebészprofesszor, az atropin pupillatágító hatásának felfedezője, a bonni Walter, aki először pendít meg modern tudományos eszméket a szürke hályog genezisével kapcsolatban, a lipcsei Ritterichs, az ugyancsak göttingai Richter, de a sok szenvedélyes vita és polémia során egyik tábor sem tudott olyan érvet felhozni, ami a kérdést jobbra vagy balra határozottan eldönthette volna. S míg a század középső harmadában a physiologia és pathologia addig szinte nem sejtett lendülettel törtek előre, addig a szemészet tudománya egyhelyben topogott s képviselői skolasztikus vitákban fecsérelték erejüket. Ekkor jelent meg Helmholtz Herman. II. A potsdami Helmholtz Ágost fiában hiába keresténk a pillanat fellángolásait s az ihlet hevében kipattant gondolatokat. Helmholtz Herman szívós, makacs, konok következetességgel, szigorú rendszerességgel, a tények és adatok, mérések és megfigyelések okszerű összekapcsolásával tört tudományos céljai felé. Már gyermek- és diákkorában is fizikai és prathematikai problémák izgatják. »Meg kell vallanom« — mondotta a hetvenedik születésnapját ünneplőknek —, »hogy néha, míg az osztályban Cicerót vagy Vergiliust olvastak, unalmamban az asztal alatt kiszámítottam a fénysugár sebességét és néhány optikai tételre akadtam, amelyekről a tankönyvekben semmit sem találtam«. Fizikai-mathematikai hajlama és képessége olyan erős volt, hogy noha anyagi viszonyai az orvosi pályára vitték, ez a hajlam megtalálta azt az utat, amelyen felszínre törhetett. 1848-ban, huszonhét éves korában, az anatómia tanára lesz a berlini művészeti akadémián s innen megy Königsbergbe az élettan professzorának. 1850 téli szemeszterében hallgatóinak az érzékszervek élettanát adta elő s amikor az optikai részhez érkezve, a szemlencse szerepéről és működéséről magyarázott, kezdett érlelődni benne a szemtükör eszméje. Hozzákezdett a gondolat megvalósításához. »Ha a sikerről elméletileg eleve meggyőződve nem lettem volna, sohasem bírtam volna ki türelemmel. Már nyolc nap múlva azonban abban a szerencsés helyzetben vettem, hogy elsőnek láthattam tisztán magam előtt eleven emberi ideghártyát.« * Helmholtznak két nagy problémát kellett megfejtenie, amíg a szemtükör megvalósításáig eljutott. Először a szemfeneket meg kellett világítania, másodszor a már megvilágított szemfeneket meg kellett látnia. Az első problémát illetően már voltak megfigyelések és kísérletek, amiket felhasználhatott, a másikban mindent magának kellett megoldani. A pupilla hirtelen felvöröslését, felvillanását állatokon már Plinius is feljegyezte. Emberen egy Fermin nevű szerző írta le először 1796-ban. A jelenség magyarázatául azt tételezték fel, hogy a szem belsejét valamilyen phosphoreskáló anyag vonja be, ami minden külső behatástól függetlenül, sötétben fényt bocsát ki magából. Ez a tudománytalan felfogás egészen 1810-ig uralkodott, amikor Benedict Prévost (s tőle függetlenül Gruithuisen) leszögezte a tényt, hogy a szemből csak akkor jöhet fény,ha a fény előzőleg a pupillán át bejutott a szembe s így az onnan csak visszaverődik. Ezt az alapvető tényt a physiologusok sora mellett klinikus is megerősítette : Beer, a híres bécsi szemész, a szem belsejét kitöltő daganat (glioma) esetében (»amaurotikus macskaszem«), majd teljes veleszületett irishiány alkalmával látta »világítani« a pupillát. 1845-ben Brücke anatómiai vizsgálatai tisztázták a különböző színben, fehéresen, zöldesen felvillanó állati pupillák rejtélyét, amennyiben kimutatta, hogy azoknak oka az ideghártya tapetumának (pigmentrétegének) különbözőségében keresendő. A morphológiai vizsgálatok teljesebbé válásával a biológiai kísérletek is igyekeztek lépést tartani s Brücke, Erlach, Kussmaul, de különösen Cumming egymástól függetlenül a negyvenes évek derekán eljutottak odáig, hogy a pupilla felvöröslését elő tudták idézni. Cumming a vizsgálandó egyént 3 m-nyire egy fényforrással szembe ültetve, a lámpa mellett elnézette, míg ő a fényforrás mögül (magát egy ernyővel eltakarva) rendszeresen figyelte a pupilla felvöröslését (ami tudvalevőleg leginkább hypermetrop egyéneken sikerülhetett, akiknek szeméből a bejutó fénysugarak divergálva verődnek vissza). Még tovább ment Babbage, aki Wharton Jones állítása szerint 1847-ben tükör roncsorát lekaparta, a tükröt csőbe helyezte s ezzel a műszerrel világította meg a szemfeneket. Babbage kísérleteiről, azoknak számáról, módjáról, eredményéről Wharton Jones említett utalásán kívül azonban sem közvetlen, sem közvetett feljegyzések nem maradtak s kétséges, hogy sikerült-e neki a szemfeneket meglátnia. Valamennyit messze megelőzte azonban Purkinje, aki már 1822—23-ban egyszerű concav üveg segítségével (mint később Erlach) meg tudta világítani a szemfeneket. A szemfenék megvilágításának, illetve a pupilla feketeségének problémáját, a beeső és visszaverődő sugarak törvényeit, valamint a kérdés minden fázisát pontosan megmagyarázva, végül is Helmholtz oldotta meg. Elődei a kérdés kutatásában — Purkinje és Babbage kivételével — úgy igyekeztek a pupillavöröslést megfigyelni, hogy egy fényforrás mellett nézették el a vizsgált egyént, akinek így a fényforrásra nem alkalmazkodó szeméből — mint Cumming kísérletében — bizonyos fénytörés esetén s bizonyos beállítás alkalmával sikerült a visszaverődő fényt meg-