Orvosi Hetilap, 1951. december (92. évfolyam, 48-52. szám)

1951-12-02 / 48. szám - Szkvorcov, M. A.: A mandulák szerepe a reumás folyamatban

ORVOSI HETILAP 1951. 48. kevésbbé egyenetlen, sőt nagyon szeszélyes le­het: sokszor elsősorban a mandulák körzetében fekszenek, nem ritkán azonban a mandulákban teljesen hiányzanak és csak a nyelőcső és lég­cső disztális részének kötőszövetes környezeté­ben és falában helyezkednek el. E tények isme­retében már­­nem csodálkozhatunk azon, hogy egyes reumás betegek manduláiban egyáltalán nem találunk granulómákat, míg ugyanakkor megvannak a szervezet más helyein, amint azt később ismételten ki tudtuk mutatni. Tehát, azzal az elgondolással, hogy az elsőleges reumás affektus törvényszerűen a mandulákra lokalizálódik, szakítanunk kell, mint olyan elmélettel, amelyet elméletileg megcáfoltak és amelyet a gyakorlat sem igazolt. Ma már tisztázódott az a kérdés (elsősorban a szovjet kutatók vizsgálatai alapján), hogy a reumás granulómák megjelenését a mandulákban és a garatgyűrű szerveiben általánosságban, nem tekinthetjük a reumás angina jellegzetes morfo­lógiai szubsztrátumának, mivel az ilyen granu­lómák fejlődése, bárhol menjen is végbe — a szívizomzatban, a szívbillentyűkben, a koszorú­erek falában, a garat és a gége izmaiban (akár olyan nagy számban, mint Szarafov közlemé­nyében láttuk) — nem okoz semmiféle szubjektív vagy objektív klinikai tünetet, a nyálkahártyá­kon pedig nem idézi elő a hurutos vagy bármi­féle exsudatív gyulladás morfológiai képét; ezzel szemben a reumás rohamot megelőző vagy kísérő angina minden esetben kifejezetten exsu­dativ (legtöbbször katarrális) jellegű. A reumás angina lényegét és a vele járó morfológiai elváltozások jellegét csak akkor ért­hettük meg teljesen, amikor megismertük a reumás folyamat mindkét komponensét — a spe­cifikus granulómás és a nem specifikus exsuda­tiv komponenst — és kellő módon tanulmányoz­tuk e komponensek okait. A reumáról szóló mai tanítás szempontjából aligha lehet kétséges, hogy a reuma kórokozója a garatgyűrű környé­kén és az emésztő- és légzőtraktus szomszédos felső szakaszainak területén hatol be a szerve­zetbe és éppen itt alakulnak ki a betegségre jellemző első morfológiai változások. Az utób­biak kezdetben, nyilván, specifikusan alteratív­­produktív jellegűek, azaz mikrogranulómák kép­ződésében állanak, amely utóbbiak fokozatosan elhegesednek és nem okoznak klinikai tüneteket. Ezután azonnal — sőt lehetséges, hogy egyidő­­ben — ugyanilyen granulómák fejlődnek ki más szervekben is (valószínűleg elsősorban az erido- és perikardiumon); ezzel kapcsolatosan a szervezet fokozatosan szenzibilizálódik; ez a szenzibilizálódás ugyanolyan jellemző a reuma­­tizmusra, mint tuberkulózisra, és — természete­sen — azokon a területeken a legkifejezettebb, amelyeken az elsőleges granulómagócok fejlőd­tek. Éppen ezért az ezután következő hiperer­­giás gyulladásos reakciók is ezeken a helyeken lobbannak fel különösen gyakran, könnyen és viharosan. Ezek a reakciók, amelyek a reumás folyamat második komponensét teszik, mindig exsudativ, illetve alteratív-exsudativ jellegűek, nem találunk bennük semmiféle fajlagos morfo­lógiai vonást; hol specifikus, hol nem specifikus allergia alapján keletkeznek (specifikus: mint perfokális reakció a granulómás gócok területein; nem specifikus: lehűlés hatására vagy bármilyen más fertőzés, pl. scarlatina, streptococcus, in­fluenza következtében) és elmúlásuk után rend­szerint többé-kevésbbé diffúz szklerotikus meg­­vastagodásokat okoznak az egyes szervek meg­felelő részében, úgymint az érfalak szklerotikus megvastagodása, a perikardiumlemezek össze­tapadása, stb. Ma már tudjuk, hogy ezek a reakciók állanak a reumatizmus klinikumának alapjaiban és keletkezésük helye határozza meg a betegség klinikai képét (szív-, izületi-, ideg­reuma). A reakciók ugyanezen kategóriájába tartozik az angina is, amely éppen úgy, mint a miokar­­ditisz, a trombo-endokarditisz, perikarditisz és artritisz stb. mindig exsudativ jellegű, nem mutat semmiféle fajlagos morfológiai vonást és reumában hozzávetőleg ugyanabban az időpont­ban fejlődik ki, mint a többi allergiás reakció. Azt a tényt, hogy sokszor megelőzi a szív- vagy izületi-reumás rohamot, azzal magyarázhatjuk, hogy az egyes döntő tényezők, különösen a nem fajlagos parallergiás jellegű tényezők a mandu­lák és a garatgyűrű területén sokkal inkább tudják kifejteni hatásukat, mint a szervezet bár­mely más helyén. Ezért, valószínűleg, az angina gyakran az első megnyilvánulási formája a reumás hiperergiának és utána jelentkeznek a megfelelő fellobbanások a szóbanforgó egyén szervezetének más, az ilyen reakcióra leginkább hajlamos területein. Ha ez a következtetés helyes, akkor nem lehet kétséges, hogy a mandula környékén és a vele érintkező szövetekben többé-kevésbbé hatá­rozott törvényszerűséggel az elváltozások mor­fológiai képében a reumás folyamat ugyanazon fejlődési fázisának kell tükröződnie, mint amely fázisban a szervezet többi károsított része van ugyanabban az időben. Nem kétséges az sem, hogy ez az egyezés sokkal inkább vonatkozik a reumás elváltozások második, nem fajlagos allergiás komponensére, mint az első, granuló­más komponensre. Hiszen a reumás csomók a szervezet különböző helyein a rohamoktól füg­getlenül fejlődnek ki és fejlődésüket, egyelőre ismeretlen, úgy látszik a kórokozó fejlődésével összefüggő különleges feltételek határozzák meg. Az imént kifejtett elméleti elgondolások gyakorlati ellenőrzése céljából 100 reumatizmus­­ban meghalt gyermeken végeztünk anatómiai és szövettani vizsgálatokat. Megvizsgáltuk a szívet (mint azt a szervet, amely a gyermekkori reu­más folyamat következtében szinte törvénysze­rűen a leggyakrabban és a legnagyobb mérték­ben károsodik) és a mandulákat, hogy össze­hasonlíthassuk a leleteket. A mandulákat a kör­nyező és az alattuk lévő garatizmokkal együtt metszettük ki, a szívből darabkákat vettünk ki

Next